2014. május 24., szombat

Hőség, döntések, izgalmak

A mai napra a Felsőpetény-Becske közötti 25 km-es túrát terveztük be Tündével. ezzel a távval meg lett volna az újabb OKT-szakasz. De nem így lett mégsem...No, de mindent szépen, sorjában.
A szokottnál egy órával korábban találkoztunk Tündével a vác-alsóvárosi vasútállomáson, innen vitt el minket és a két ebet Gyula Felsőpeténybe, a már jól ismert pecsételő pontig, a Petényi sörözőhöz.Pecsételés után neki is vágtunk az útnak az egyre melegedő időben. A két kutya a kezdetektől fogva nagyon szétszórt volt, alig lehetett velük bírni, főleg Fanny volt a szokásosnál is élénkebb. mindenesetre nagyon jót rohangáltak a pipacsokkal és akáccal tarkított úton. 




Alig bandukoltunk egy-másfél kilométert, mikor a jócskán Tünde előtt felfedező úton lévő Fanny egyszer csak eltűnt a helyenként deréknál is fentebb érő fűben. Én hátul voltam (ennyit a szuper kondiról, bár mondhatnám, hogy fényképeztem), így nem láttam merre ment Fanny, s bár hívtam elhaló hangon, mitöbb Boci is elindult megkeresni, de reményt vesztve fordult vissza. Csend volt, nem láttunk hullámzást, mozgást a hatalmas fűben és semmifél zaj nem hallatszott. Az út melletti domboldalra rohantam fel és kiáltoztam, de persze hiába. Soha véget nem érő, kétségbeesett várakozás és szívinfarktus-közeli állapot - egyszer csak a már ismert úton megpillantottuk a fekete ebet, aki kétségbeesetten keresett minket. Hívásomra felrohant a domb tetejére hozzám, de teljesen ki volt merülve, sokkos állapotban volt szinte: a kétségbeesés, hogy elvesztette a gazdáját, a hőség, a rohanás, mind összejött. Felkészültünk az életmentésre, vizeztük a kutyát, azonnal pihentettük árnyékban, de csak nagyon-nagyon sokára mertünk elindulni. Vissza Felsőpeténybe, ahová Gyula is visszajött a kutyáért, aki addigra már jobban lett. Máig nem tudni , mi történt, mert semmiféle vadállatot nem láttunk, nem éreztünk, nem hallottunk, Boci sem jelzett semmit.Az ijedtség után úgy döntöttünk, hogy Fanny hazamegy Gyulával, mi pedig hárman folytatjuk az utat. És nekivágtunk Alsópetény felé az útnak.

Relatíve hamar megtettük a távot és egy szeszfőzdénél kanyarodtunk rá a faluba vezető műútra, ahol aztán a buszfordulónál pecsételtünk egyet, a korábbról már ismert Hármas Könyv Fogadóban (mindenkinek ajánlom, istenien főznek!) Tünde vett egy kis frissítőt és a buszmegállóban felfrissültünk, Bocika is pihent egy keveset.

Jól esett a melegben szusszanni, de aztán elindultunk Romhány felé: a Fanny-val történtek, a visszafordulás és az új útvonal-kezdés miatt nagyon kicsúsztunk az időből és a nap is nagyon égetett, nem beszélve a hatalmas páráról. Azt is el kell mondanom, hogy amíg a Camino 800 km-ét szinte játszva, erőm teljében tettem meg, addig most, a kék túrán szinte csak vánszorgok és még mindig nem tudom az okát. Lehet, hogy a spiritualitás ereje ennyit jelentene? Mindenesetre haladtunk szépen, meg-megállva következő úti célunk felé. 




A Romhányi-hegy és a Három-hányás nyergének kereszteződésében ez a csodálatosan szép fa-matuzsálem várt ránk és a romhányi hangulatos, verandás erdészház (Kékesi-ház) is nagyon csábítónak tűnt: egy lottó ötös és.....



Az erdészház után nagyon nehezen járható, kellemetlen úton törtünk felfelé, de más választásunk persze nem nagyon volt, mint menni. Bocika sem örült ennek a talajnak, de hősként követett minket.
Amikor már úgy éreztük, nem járhatunk messze Romhánytól, eltűntek a kék jelzések. választanuk kellett, így tanácskoztunk kicsit:-)

Nem  a fent látható két út állt előttünk, hanem a harmadik irány volt a helyes: tovább a rosszul járható szekérúton. De döntésünk helyes volt: ismét felbukkant a kék és követtük. Jutalmul hamarosan megláttuk Romhányt és a helyi macsekok is tiszteletüket tették.



A városba érkezve kicsit nyelvészkedtünk: hiába, no, a francia nyelvtudás nem hátrány a pomológia vonatkozásában:-))
A Lilla presszóban nagyon kedvesen szolgáltak ki minket. A vendéglátós hölgynek is van egy csomó kutyája, macskája, így a pecsét és a kóla is jobban esett. Elmagyarázta, merre találjuk a híres Rákóczi-fát, mi pedig nekivágtunk az útnak (kék kereszt jelezte az irányt). A kb. kétszáz éves törökmogyorófát Rákóczi-fának is nevezik. Eredetét tekintve többféle legenda is létezik. Az egyik szerint a fa már a romhányi csata idején itt állt és Rákóczi alóla szemlélte a harc kimenetelét. A másik verzió szerint  a fa a fejedelem itt leszúrt botjából fejlődött ki, a harmadik legenda értelmében pedig  a száműzött fejedelem Rodostóból küldte a fát híveinek, hogy a csata színhelyén ültessék el, ám de ők tévedésből a falu határán elterülő dombocskára ültették azt. Bár ezek az elképzelések a fa kora miatt biztos, hogy csak legendák, viszont nagyon jól esett megpihenni a hatalmas árnyékban.







Nem csak Bocika jelezte a közelgő vihart, de a gyülekező felhők és hanghatások számunkra is egyértelművé tették, hogy jó lesz szedni fáradt lábainkat. Mivel nagyon elment az idő és úgy ítéltük el, hogy biztonságos körülmények között már nem jutunk el a 13 kilométerre lévő Becskére, így azt határoztuk, hogy csak Kétbodonyig megyünk, s ott várjuk meg az értünk érkező Gyulát. Így elindultunk a két kilométerre lévő Kétbodonyba. Közben megszemléltük a romhányi háromlyukú, barokk kőhidat, ahol az útonlévők - így a kéktúrázók - védőszentjének, Nepomuki Szent Jánosnak a szobra látható. Itt, a Lókos-patak közelében került sor a Rákóczi-szabadságharc utolsó jelentős ütközetére, a romhányi csatára.



Kétbodony felé haladva betonúton mentünk. Az ég dörgött, a felhők gyülekeztek, de mi azért megnéztük a romhányi csata emlékére készült lovasszobrot, beszélgettünk egy tőlünk sokkal messzebbre, szintén gyalogosan igyekvő környékbelivel, villám-vadásztunk és végül, a helyi rendőrök segítségével a Hangi presszót, utunk utolsó pecsételő-helyét is megtaláltuk.

Szerencsére csak már a kocsiban ülve kapott el minket egy hatalmas felhőszakadás, ami igazolta, hogy helyesen döntöttünk, mikor nem vállaltuk az utat Becskéig és az is igaz, hogy Fanny majdnem elvesztése rányomta bélyegét hangulatunkra. Azért persze készült néhány táj- és hangulatkép.:-)
















2014. május 10., szombat

Csúcstámadás

Majdnem másfél évtizede szemezünk egymással: a Naszály és én. Valahogy nem került sor a találkozásunkra. Egészen mostanáig, mikor elhatároztuk, hogy a kék túra Katalinpuszta-Felsőpetény 20,5 km-es szakaszát tesszük meg Ahogyan utánaolvastam ennek a túraszakasznak, valahogy el kezdtem tartani tőle. Pedig volt már a teljesítménytúráim során sokkal keményebb szintkülönbség is az életemben, sőt a Camino alatt ezer méterrel magasabban is jártunk, mint a Naszály magassága, de valahogy mégis tartottam tőle. Hiába no, a kínai Ló éve a félelmeinkkel szembesít. Ám én sem arról vagyok híres, hogy nem szeretem a kihívásokat:-) Így hát gyönyörű napos időben, szikrázó kék ég alatt nekivágtunk Tündével és a két belga juhásszal a szakasznak.
Katalinpusztán, a már nagyon jól ismert kiránduló központban pecsételtünk. Meg kell mondjam, nagyon rossz minőségű a pecsét, s ez nem javult március óta. A pecsételés után elindultunk először a piroson, hogy megnézzük Rockenbauer Pál emlékkopjáját, de aztán egyrészt elbizonytalanodtunk, jófelé megyünk-e, másrészt zajos iskoláscsoport közelgett, így inkább visszatértünk a kékre és megkezdtük az ugyancsak ismert úton a felfelé araszolást. Boci és Fanny nagyon élvezték az erdőt, Fanny folyton előttünk járt, Bocika inkább engem követett, illetve akadályozott.-) És még függő-híd is volt az életünkben:-)


Hamar elértünk Bik-kúthoz, ahol rövid pihenőt tartottunk és a kutyák is kaptak frissítő vizet.

Bik-kút után is folyamatosan felfelé araszoltunk, hol keskenyebb, hol szélesebb ösvényen, hol traktorok-vájta sárban, hol vadcsapásokon. Az egyetlen dolog, ami optimizmusra adott okot az volt, hogy azért éreztük, hogy egyre magasabbra jutunk és előbb-utóbb csak elérjük a Naszály csúcsát. De addig csak mentünk és mentünk...


A nagy felfelében egyszer csak elérkeztünk a Szinlő víznyelő-barlangig. A  földtani értéke alapján 1982 óta fokozottan védett, 511 m magasságban nyíló barlangot a váci gimnázium diákjai 1952-ben bontották ki. Feltárása napjainkban is folyik. A végponton a továbbjutást szifon akadályozza. Ismert hossza majdnem 2000 m, mélysége 171 m. A lépcsőzetesen mélyülő folyosóit és nagy méretű termeit szűk, gyakran omlásveszélyes járatok kötik össze. Legalsó terméből kiterjedt kürtőrendszer indul felfelé, ami csaknem eléri a felszínt. A falakat szép oldott formák, helyenként cseppkőképződmények díszítik.A barlang a kis patkósorrú denevérek európai jelentőségű telelőhelye. Tünde, aki kiérdemelte az út során a Bátor Zerge indián nevet lement és megszemlélte az ország hetedik legmélyebb barlangjának bejáratát. De nem csak lement, hanem vissza is mászott:-)


Eközben én - bölcsen és megfontoltan - inkább fent fotózgattam:
De azért mindketten hajlandóak voltunk fára is mászni, csak hogy tudományosan is bebizonyíthassuk, hogy a kutyák a Cserhátban is képesek fára mászni:-)

A rövid "barlangászás" után folytattuk tovább utunkat. Igen, kedves blogolvasó, jól gondoltad: felfelé...És most jött el el rémálmaim megtestesülésének ideje: csúszós, sáros (előző napokban esett az eső bőven), igencsak meredek hegyoldalon, gyakorlatilag ki nem taposott ösvényen haladtunk oldalazva. Az út csúszott, jobb kéz felől pedig igen meredek mélység kísérte utunkat. tünde zergeként tört előre, a kutyák is ügyesen oldották meg a problémát, én - mint gyenge láncszem - küzdöttem félelmeimmel, de azért csak mentem. Nem nagy kunszt ez, persze, mert más választásom nem igazán volt - mégsem maradhattam ott megkövülten a nagy semmiben:-)


 És aztán megkönyörült rajtunk a sors: megláttuk a geodéziai tornyot a Naszály csúcsán! Bár felrémlett bennem, hogy innen még le is kell majd jutnom valahogy, de azért jóleső büszkeség fogott el: szembeszálltam félelmeimmel és meghódítottam a csúcsot! Igaz, a Naszály "csak" 652 méter magas és ahogyan írtam, a Caminon jártunk 1660 méter magasan is, de akkor is!:-)



Tünde, akarom mondani Bátor Zerge túratársam természetesen felment a toronyba, én maradtam lent a kutyákkal. Mindezt kizárólag azért tettem, hogy legközelebb is megmászhassam a Naszályt csak azért, hogy mindenképpen felmehessek a toronyba!:-)

Így, hogy nem csak megtámadtuk, de meg is hódítottuk a csúcsot, nem volt más teendőnk, mint lefelé indulni. Féltem nagyon a lefelé menettől, de nem volt annyira vésze, mint ahogy gondoltam. Persze sokat "segített", hogy Boci és Fanny támogattak!:-)


Lefelé gyönyörködhettünk a csodaszép panorámában, a Kopasz-tetőn pedig fényképezkedhettünk is jól megérdemelt jutalomként a csúcshódításért cserében:)




Haladtunk kicsit le, kicsit fel, volt részünk sárban, szekérútban, hernyó-támadásban, de azért volt mámorító pillanat is: Tünde és az ő orchideáinak egymásratalálása:-)
Aztán szinte észrevétlenül beértünk Ősagárdra, ahol a helyi kocsmában megkaptuk pecsétünket és a két belgának jelentős rajongói tábora is lett:)

Miután búcsút vettünk a rajongóktól elindultunk, de kicsit rossz irányba, ami viszont azért volt sorszerű, mert így egy szépséges cirmákkal találkozhattunk, így ez a túra sem volt macskátlan:-)
Szerencsére nem nagyon tévedtünk el, így gyorsan visszamentünk Ősagárd központjába és ott rátaláltunk a kékre és folytattuk utunkat mezőn-erdőn. Útközben találkoztunk sajnos már halott lábatlan gyíkkal és Bocika is átment rusztikusba:-)

Elég nagy sár volt, de azért sikerült kihagyni az úszást. Bár Fanny azért megnézte, mennyire mély egy pocsolya:-)



Nem sokkal Felsőpetény előtt egy csodaszép kaszálón tartottunk pihenőt, ahol jól esett egy kis csokit elmajszolni és a kutyák is örömmel itták a friss vizet. Nekem viszont ez volt a mámor: szabadság, kék ég, kutyák, természet:-) Fanny jött-ment szokásához híve, Bocika azonban kicsit elpilledve őrizte a hátizsákomat és a túrabotot.






A rövid, de jóleső pihenő után elindultunk Felsőpetény felé. A táj mesezöld volt, éreztem, hogy bár fájdogál a bokám, de a ráncaim kisimulnak:-)

Közvetlenül Felsőpetény előtt hatalmas fűben, de jól értelmezhető csapáson törtük át magunkat. A kutyák rohangásztak, időnként elvesztek a hatalmas fűben:-)


Hamar felbukkantak Felsőpetény legelső házai. Gyula már várt minket a Petényi sörözőnél, ahol megkaptuk az út harmadik, egyben utolsó pecsétjét. Pecsételés után megittuk jól megérdemelt kólánkat, amiről Gyula gondoskodott, s elégedetten, büszkén indultunk haza.  Ezzel a szakasszal túlléptük a 100. kilométert a Kék Túrán: talán éppen a Naszály csúcsán voltunk, mikor ezt abszolváltuk. Mert véletlenek, ugye, nincsenek:-)
Egy kis Camino-feeling is akadt az út során:
ÉS a kutyáimat is imádom:-))
És akkor íme a szokásos táj- és virágképek:-)