2014. június 16., hétfő

12 túranap - összegzés

És rohan az idő, rohannak a kilométerek:-)Már 12 kéktúra-napon vagyunk túl. Megint csak elérkezett az "összegzés" ideje.Mert olyan jó látni és tudni és érezni!:-))

Eddig megtett kilométerek összesen : 221, 095 km

Szintkülönbség összesen: 
Felfelé - 7761 m
Lefelé -  6966 m

Teljesített (befejezett) szakaszok a 27-ből:
13. számú túra - Budai -hegység (Piliscsaba-Hűvösvölgy)
14. sz. túra - Budai- hegység (Hűvösvölgy-Rozália téglagyár)
17. sz. túra - Börzsöny-hegység (Nagymaros- Nógrád)
26. sz. túra - Zempléni-hegység (Boldogkőváralja -Bányi-nyereg)
27. sz. túra - Zempléni-hegység (Bányi-nyereg- Hollóháza)

Még nem befejezett, de megkezdett túra-szakasz:
18. sz. túra - Cserhát-hegység (Nógrád-Kétbodony)

2014. június 12., csütörtök

Amikor azt hiszed, nincs fentebb...

Egy újabb nap, újabb hajnali ébredés, gyors reggeli (mondjam, hogy kolbász?:-), majd indulás, hiszen vár a mostani kalandtúránk utolsó állomása: a Füzér és Hollóháza közötti 14 kilométer. A táv senkit se tévesszen meg: elég egy röpke pillantást venni a lenti szintmetszetre:-)
Okulva a tegnapi nagy dzsungelharcunkból, Tünde felszerelkezett:)
Nekiindultunk a tegnapról már nagyon jól ismert, várhoz vezető aszfaltos emelkedőnek, de most nem a várhoz mentünk, hanem a kéket követve a Vár-forrásig meneteltünk. A forrásnál láttuk, hogy a pihenő elég rossz állapotban van, így nem is álltunk meg, hanem mély lélegzetet véve el kezdtünk araszolni a nagyfelfelén.
Gyönyörű tájakon haladtunk, de csak néha fordult elő, hogy nem felfelé mentünk.


Amikor nem felfelé mentünk, nagyon élveztük a dolgot, amikor felfelé haladtunk, arra gondoltunk, hogy lesz ez még így sem:-) Közel négy kilométer után elértük a csodaszépséges csata-réti vadászházat, ahol kicsit pihentünk és gyűjtöttük az erőt.


Mert, hogy az erőre szükségünk volt (bár, persze, velünk volt:-), hiszen most következett még a feljutás a Nagy-Milicre. Én sokkal, de sokkal jobban szeretek felfelé menni, mint lefelé, de azért az emelkedő első etapja eléggé kétségbeejtően meredeknek bizonyult. Persze, ekkor még nem tudtuk, hogy visszasírjuk ezt a meredeket.:-) Mindenesetre haladtunk, na jó, araszoltunk előre és ami még fontosabb, felfelé, amikor elértünk egy szépséges sziklaképződményt. Naná, hogy pihentünk:-)


A pihenő után nekiveselkedtünk és felvettük a pókemberes ruhánkat, mert eljött az a pont, amikor a felfelé menethez is elő kellett venni a botokat, pedig ahhoz jó ideje nem használok.Kellő elszántságunkat kicsit felturbóztuk, helyenként teljességgel függőelegesen haladtunk felfelé. Azért megfordult a fejemben, hogy majdnem ötven évesen mi a fenéért nem nyirbálok otthon gazt vagy kötögetek:-)

De aztán csak felértünk és jutalmunk rövidesen a határkövekből álló línia lett:-)

A nehezén már túl voltunk ugyan, de azért vagy éppen ezért örömmel konstatáltuk, hogy felértünk a 895 méter magas Nagy-Milicre. A Nagy-Milic geológiai szempontból a Szalánci-hegységhez tartozik, de az országhatár miatt gyakran a Zempléni-hegységhez sorolják; ebben a felfogásban a Zempléni-hegység legmagasabb hegye. A csúcsot jelző kőoszlop pár méterre a határvonaltól, a szlovák oldalra esik. 2006-tól itt egy határátlépési pontot jelöltek ki, ahol a turisták napközben átléphetik a határt.Magyarországon a 31. legmagasabb a hegyek listáján. Az Országos Kéktúra egykori keleti végpontja.




A pihenő után kitaláltuk, merre megyünk tovább, ami persze nem volt nehéz: egyrészt én már jártam itt egy másik útvonalon, másrészt a határkövek kijelölték az irányt. viszont volt olyan szituáció, mikor egy határ választott el minket Tündével:-)
Kényelmesen bandukoltunk lefelé, komfortérzetünk is egyre nőtt:-) Jó volt lefelé sétálgatni, persze ez a sétálgatás azért elég jó tempót jelentett.El is értük a Bodó-rétet, ahol a nem működő Panoráma-büfénél pecsételtünk, pihentünk és felmentem a kilátóba is. 



Nem siettünk, így nem kapkodtuk el az indulást. viszont mikor elindultunk, láttunk egy őz-mamát, amint a kicsinyét hívja, sajnos, nem sikerült megörökíteni a pillanatot, de nagyon jó kedvünk lett tőle:-) És kicsit tévelyegve bár, de törve nem, haladtunk a Dög-tér rétje felé.


Itt végérvényesen elvesztettük a kéket, de nem estünk kétségbe: megkerestük! S aki keres, az talál.:) Bár kicsit növeltük a kilométereink számát, de büszkék lehettünk magunkra megint csak: nem vagyunk nagyon elveszett emberek:-) Így hamarosan megláthattuk Hollóháza első házait.
Innen már csak egy ugrás volt a hazánk legészakibb pontját jelző kopjafa, az Országos Kék Túra kezdő, illetve végpontját szimbolizáló emlékmű és a nulladik kilométerkő:-) Bár még rengeteg kilométer van előttünk, de jó érzés volt ott lenni és tudni, hogy nemsokára mi is a kéktúrás jelvényt megszerzők között leszünk:-)






Igen, kedves olvasó, ez után betértünk a helyi kocsmába. Igen, pecsételtünk és igen, kólát, mitöbb kólákat is ittunk:)

Miután elfoglaltuk a szállásunkat (Holló Panzió, ezt is ajánljuk mindenkinek:-), vettünk egy jégkrémet és elsétáltunk a Porcelánmúzeumba.



És utána következett a nap fénypontja. a Balkon Büfében (szívből-szívből javasoljuk a helyet) egy hatalmas sajtos gyros tálat és hozzá jeges Carlingot fogyasztottunk, a balkonon:) Mert megérdemeltük:)
Mivel közeledett a vihar, búcsút vettünk az étteremtől, ámde a visszafelé tartó utunkon kísérőnk is akadt:-)

Ezzel végetért az ötnapos zempléni kalandozásunk.Hogy mit kaptunk az úttól? Sok szépséges élményt, pillanatokat, tájakat, rácsodálkozásokat, beszélgetéseket, hitet, hogy meg tudjuk csinálni, erőt a folytatáshoz. Nem tudom, hiba-e, de óhatatlanul összehasonlítom a Caminot és a Kék Túrát. És különös következtetésre jutok: a Kék Túra az én igazi Caminom. A Camino tavaly számomra maga volt a mámor, a szabadság, sok élmény, spirituális kaland - de túlságosan könnyen csináltam meg. Nem volt benne szenvedés, minden magától értetődő, egyszerű volt. kettőnk közül én voltam a jobb kondiban,  vezérürü voltam, ahogyan ezt egymás között beszéltük. A Camino egyrészt sokat adott, másrészt hiányoztak a beszélgetések az emberekkel. A Kék Túrán nem én vagyok jobb kondiban, a lábam miatt folyamatosan szenvedek (tudom, nem is kellene, nem lenne szabad túráznom), Tünde a határozottabb, viszont teljes természetességgel elegyedek szóba emberekkel és valahogy ők is velem, velünk, mindenütt kedvességgel találkozom, pozitív energiákkal. És még egy nagyon fontos dolog: Hullan Zsuzsa Bakancskoptató című könyvében olvastam és azonnal belém égett - nem kell nekem mindig elsőnek lennem, nem kell nekem mindig vezetnem és ezt a felismerést kell elfogadnom. A Kék Túrán ezt tanulom.
És a vallomás után néhány kép búcsúzóul a Zempléni-hegységtől: