Az esős napok után joggal várhattunk a Sorstól egy napsütéses, kékeges szombatot. Ebben a reményben céloztuk meg a Felsőpetény és Becske közötti (elvben 26 km, kitérőkkel majdnem 30 km
hosszú, végülis 970 m-es szinttel bíró) szakaszt. Vácról indultunk a 7.20-as busszal Felsőpeténybe, s
nem sokkal negyed kilenc előtt már meg is érkeztünk. A buszvezető nagyon rendes volt: a kéktúra pecséthez közel tett le minket, legalábbis az általa pecsételőhelynek vélt kocsmához közel. Igaza is lett volna, de közben a pecsétet áthelyezték a kastélyhoz, viszont így is nagyra értékeltük a gesztust, hogy nem a buszmegállóban tett ki minket, hanem közelebb. A már bezárt sörözőnél tollászkodtunk kicsit, majd nekiveselkedtünk az útnak: először a Lókos-patak hídján keresztül átsétálunk a Petőfi utcára, ahol rendben fel is tűnnek a jelzések. Ez a szakasz nagyon emlékezetes számunkra, hiszen az első teljesítéskor a falutól pár kilométerre veszett el Fanny feltehetőleg egy vad után rohanva el, majd mikor meglett, majdnem hőgutát kapva remegett, így Gyula akkor visszafordult és hazavitte kocsival az ebet, mi pedig Bocival folytattuk hárman az utat. Most ez a veszély nem fenyegetett, hiszen kutyák nélkül vágtunk neki az útnak.
hosszú, végülis 970 m-es szinttel bíró) szakaszt. Vácról indultunk a 7.20-as busszal Felsőpeténybe, s
nem sokkal negyed kilenc előtt már meg is érkeztünk. A buszvezető nagyon rendes volt: a kéktúra pecséthez közel tett le minket, legalábbis az általa pecsételőhelynek vélt kocsmához közel. Igaza is lett volna, de közben a pecsétet áthelyezték a kastélyhoz, viszont így is nagyra értékeltük a gesztust, hogy nem a buszmegállóban tett ki minket, hanem közelebb. A már bezárt sörözőnél tollászkodtunk kicsit, majd nekiveselkedtünk az útnak: először a Lókos-patak hídján keresztül átsétálunk a Petőfi utcára, ahol rendben fel is tűnnek a jelzések. Ez a szakasz nagyon emlékezetes számunkra, hiszen az első teljesítéskor a falutól pár kilométerre veszett el Fanny feltehetőleg egy vad után rohanva el, majd mikor meglett, majdnem hőgutát kapva remegett, így Gyula akkor visszafordult és hazavitte kocsival az ebet, mi pedig Bocival folytattuk hárman az utat. Most ez a veszély nem fenyegetett, hiszen kutyák nélkül vágtunk neki az útnak.
Baktattunk a faluból kivezető Petőfi utcán, majd hamarosan feltűnt a település legfontosabb épületét, az Almásy-kastély parkját övező kerítés. Itt gyorsan pecsételtünk, majd felsétáltunk a kastélyhoz a nyitott kapun keresztül.
Az 1902-ben épített kúriában korábban nevelőotthon is működött. 1955. november 2. és 1956. október 30. között itt tartották házi őrizetben Mindszenty József bíboros, esztergomi érseket. A kastély falán egy emléktábla örökíti meg ezt. Minden év októberében Mindszenty-emléknapot tartanak a kastélynál.
A park egyébként meglehetősen elhanyagoltnak tűnt, bár tulajdonképpen a romantikus jelző sem lenne túlzás.
Folytatva utunkat csodaszép színekben és hamisítatlan cserháti tájban gyönyörködhettünk. Szinte minden tájrészlet és virág, fa arra csábított, hogy fotózzunk.
Közben rátaláltunk természetesen arra a helyre, ahol évekkel ezelőtt Fanny kutya eltűnt, majd meglett, így megemlékeztünk erről a gyomorszorító eseményről is.
állatka kitűnt a tömegből és jött barátkozni: selymes nóziját még simogatni is hagyta.
Mielőtt kiértünk volna a műútra, Tünde még fotózkodott egy hatalmas bodzavirágokkal rendelkező
bokorral: ekkora virágokat még nem nagyon láttunk.
bokorral: ekkora virágokat még nem nagyon láttunk.
A pálinkafőzdénél balra kanyarodtunk, majd hamarosan megérkeztünk a buszfordulóhoz, ahol pecsételtünk is a buszmegállóban. A pecsételés után elindultunk felfelé a Korpa-hegy – általunk Inóci vágáshoz hasonlított – emelkedőjén. Az út emelkedését a kitáruló panorámával kárpótolta a természet: gyönyörű kilátásra csodálkozhattunk rá, ráláthattunk az imént elhagyott településre.
Haladtunk tovább a meseszép úton, gyönyörű színek között.
Hamar elértük a Korpa-hegy és a Romhányi-hegy közötti széles nyeregben álló emeletes Kékesi vadászházat. Egy gyöngyszem ez a kis házikó: kedves kis híddal, szép kis pihenővel pihenésre invitálja a fáradt vándort. A földszinti részét terméskőből falazták fel, felette a fából ácsolt emeleti rész pedig a tulajdonképpeni lakrész. Esőben jó menedék a ház, mert az emelet alatt egy elég nagy fedett terasz is található. A legendák szerint a Prónay-birtok főerdésze nagyon szerette a kártyát és a szép menyecskéket. Ez a ház népszerű randihelynek számított, a környéken nem hiába hívják a vadászházat menyecskeháznak.
Már ránk fért egy kis energiabevitel, így letelepedtünk az egyik hívogató asztalhoz és előkerült az
elemózsia: a szokásos kolbász és a kiegészítők.
elemózsia: a szokásos kolbász és a kiegészítők.
Falatoztunk, aztán sikerült jó pár közös képet is csinálnunk.
A jól megérdemelt pihenő után nekiveselkedtünk a meglehetősen sáros emelkedőnek.
Terveztünk egy kitérőt: a nemrégen, 2017 októberében átadott Prónay-kilátóba is szerettünk volna felmenni. Hamarosan rá is bukkantunk a kék háromszög jelzésre, s pár lépés után meg is láttuk a mintegy 26 méter magas kilátót a Kecske-hegy 421 méteres csúcsának tetején. A kilátót a térségnek sokat jelentő, történelmi hagyatékkal rendelkező Prónay családról nevezték el. A rövid kitérő nagyon is megérte: teljes körpanorámában volt részünk, miután megmásztuk a 128 lépcsőfokot: láthattuk a
Selmeci-hegységet a Szitnya-csúccsal, a tájból kiemelkedő Börzsönyt, a Visegrádi-hegységet, Pilist és a jól ismert Naszályt, de megfigyelhettük a Gödöllői-dombság hullámait is. Láthattuk a Szandát, sőt távolabb a Mátra és a Karancs csúcsait is. Hatalmas szerencsénk volt az időjárással, illetve azzal is, hogy kevesen látogatták éppen a kilátót.
Selmeci-hegységet a Szitnya-csúccsal, a tájból kiemelkedő Börzsönyt, a Visegrádi-hegységet, Pilist és a jól ismert Naszályt, de megfigyelhettük a Gödöllői-dombság hullámait is. Láthattuk a Szandát, sőt távolabb a Mátra és a Karancs csúcsait is. Hatalmas szerencsénk volt az időjárással, illetve azzal is, hogy kevesen látogatták éppen a kilátót.
Lebaktatva a kilátóból, ittunk egy kis madárlátta kólát, majd beszélgetve nekiindultunk. Pár méter után, a semmiből, minden hang és zaj nélkül egy óriási szarvasbika ugrott elénk, még 5 méter sem volt közöttünk. Mindhárman meglepődtünk, a szarvas is hitetlenkedve nézett ránk, mi meg rá meg egymásra: annyira gyors és fantasztikus volt az egész történés, hogy a fényképezőgépeink még fel sem ocsúdhattak, így csak arról sikerült fotót készíteni, amint a csodaszarvasunk már éppen eltűnőben volt. Elmondhatatlanul csodás és hihetetlen volt ez a találkozás.
Az élménytől megrészegedve haladtunk tovább Romhány felé.
A település előtt a balra vezető kék kereszt fogadott minket. A beszámolókból már tudtuk, hogy ezen a jelzésen érhetjük el Rákóczi török mogyorófáját. El is indultunk a kijelölt úton, bár többször hitetlenkedtünk, mert legutóbb a település lakott területéről közelítettük meg a nevezetességet.
Végülis elértük a kerítéssel bekerített faóriást. A mintegy 25 m koronaátmérőjű és 20 m magasságú török mogyorófa közel 300 éves. A szájhagyomány úgy tartja, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelem az itteni kápolnától irányította 1710. január 22-én a Lókos mentén zajló ütközetet és ennek emlékére ültették a fát. Mások szerint az akkor már terebélyes mogyorófa alatt állt a fejedelem sátra, bár ez nem tűnik túl valószínűnek, mert januárban nem szükséges fa alatt felállítani a sátrat, főleg olyan helyen, ahonnan kifejezetten rossz a rálátás a harc területére. A fa eredetét tekintve olyan legenda is él, hogy a fejedelem egy rodostói látogatójával, azzal a megbízatással küldött haza egy facsemetét, hogy azt ültesse el az utolsó magyarországi csatája színhelyén: a fát azonban az egykori katona nem a csata helyszínén ültette el, hanem egy távolabb eső dombon.
Bármelyik feltevés is igaz, a tényen nem változtat: jó volt megpihenni a famatuzsálem alatt és gyönyörködni a tájban, no meg néhány közös képet alkotni.
A pihenő után visszabaktattunk a kék kereszt-kék jelzés elágazásáig és a kéken folytattuk az utat. A kék jelzés mentén található Romhány temetője: itt megkerestük egy pár éve, szolgálat közben elhunyt tűzszerész katona sírját és a Tünde által hozott mécsessel emlékeztünk meg halott bajtársunkról.
Visszatérve a jelzésre, a híres magyar gyümölcstermesztő, pomológus Bereczki (Bagyinszki) Máté emlékére állított szobor és emléktábla mellett haladtunk el. Bereczki egyébként egyike volt a márciusi ifjaknak, a szabadságharcban tiszti rangot érdemelt ki. Több mint ezer, a fajták különböző változataiból álló saját nemesítésű gyümölcsfát ültetett és nevelt, noha sohasem részesült hivatalos kertészeti szakképzésben: tudását önképzéssel, könyvek, szakfolyóiratok olvasásával és gyakorlati tapasztalataiból szerezte. Tevékenységének és mintagyümölcsösének híre volt egész Európában, de még a tengerentúlon is. Rendszeresen publikált hazai és külföldi szaklapokban, nevéhez fűződik egy négykötetes könyv, a „Gyümölcsészeti vázlatok” (1877-87). A könyvet a gyümölcstermesztők még ma is bibliaként forgatnak: ebben többek között 472 féle körtét, 423 féle almát, 136 féle szilvát, 27 féle cseresznyét különböztetett meg. Az ő nevéhez fűződik a jonatán alma első hazai ismertetése. Őt tekintik a hazai gyümölcsészet atyjának.
Nem is a kék jelzésen jártunk volna, ha nem találkozunk egy macskával: egy felemás szemű fehér szépség várakozott ránk a legnagyobb lelki nyugalommal az út mentén.
A XVIII.században épült helyi bányászású homokkőből a híd, ami most az üres meder felett áll, mert a patakot más irányba vezették el. A hídon az 1795-ben állított Nepomuki Szent János szobor látható. Nepomuki Szent János nem csak Csehország, de a folyók, hidak, hajósok, vízimolnárok, halászok védőszentje is, egyben a gyónási titok mártírjaként tartják számon. Egyes helyeken a fuldoklók, illetve a bányászok, sóbányászok védőszentjeként is ismerik.
megtekinthettük a romhányi csatának emléket állító fából faragott Rákóczi-szobrot.
A szobortól először Kétbodony Felsőbodony nevű falurészébe érkeztünk, majd hosszú baktatás után az Alsóbodony nevű falurészbe vezető útelágazásnál balra vezetett az aszfaltutunk. Alsó- és Felsőbodonyt egyébként a Kétbodonyi-patak széles völgyének szántói választják el egymástól.
A Hangi presszóban pecsételtünk egy-egy kóla és jó pár helyi, az időt alkohollal múlató állampolgár társaságában, majd nekiveselkedtünk az előttünk álló majdnem 11 km-nek. Kétbodonyt elhagyva egy
mezőgazdasági telephely kerítésének sarkánál kezdtük meg a Cser-hát dombra felvezető hosszú kapaszkodót, majd visszaereszkedve egy villaszerű hármas útelágazásban a középső utat választva ismét emelkedni kezdtünk. Emelkedtünk, majd végre kicsit megpihenhettünk, mielőtt enyhébb hullámvasutazásba kezdtünk volna. Szép volt a táj, s bár fáradtak voltunk, de azért volt inger bőven.
mezőgazdasági telephely kerítésének sarkánál kezdtük meg a Cser-hát dombra felvezető hosszú kapaszkodót, majd visszaereszkedve egy villaszerű hármas útelágazásban a középső utat választva ismét emelkedni kezdtünk. Emelkedtünk, majd végre kicsit megpihenhettünk, mielőtt enyhébb hullámvasutazásba kezdtünk volna. Szép volt a táj, s bár fáradtak voltunk, de azért volt inger bőven.
Az erdőket aztán irtások és szántók váltották fel, remek kilátással a Szanda-hegy csúcsaira. Rátértünk
az egykori kisecseti útra: valamikor talán bazaltburkolata lehetett ennek a keskeny erdei útnak, de most már az összetöredezett, aprócska köveken haladtunk előre, mellettünk pedig már megjelent az Aszód-Balassagyarmat közötti sínpár.
az egykori kisecseti útra: valamikor talán bazaltburkolata lehetett ennek a keskeny erdei útnak, de most már az összetöredezett, aprócska köveken haladtunk előre, mellettünk pedig már megjelent az Aszód-Balassagyarmat közötti sínpár.
A vasúti átjáróban kereszteztük a szárnyvonalat, majd a túloldalon vele párhuzamosan, vagy legalábbis nagyon közel haladtunk. Érdekes, hogy ennél a kereszteződésnél az 1980-as évek elején még állt az állomásépület, a vonatok is megálltak itt és a már említett kisecseti kövezetet út is ideérkezett. Azonban a megállóhelyet és a szolgálatot megszüntették, az épületek is az enyészeté lettek.
Csodaszép színekben haladtunk előre: zöldben, kékben, néha kisebb dzsindzsásban:-)
Felkapaszkodtunk az Eresztvény nevű dombra, majd a pazar képet nyújtó, hamisítatlan cserháti tájban haladtunk előre.
Hamarosan megpillanthattuk Becske szélső házait, illetve ráláthattunk a Szanda-hegy csúcsaira: egyiken a vár hívogatott minket, a másik csúcs pedig az andezitbányászat okozta sebekkel magasodott, ugyancsak hívogatóan.
Fájó lábbal és meglehetősen, a megtett majdnem 30 km-től fáradtan baktattunk be Becske országútján a Mader fagyizóig: itt volt a pecsételőhelyünk, de ezen túlmenően is jól esett egy kis szénhidrát-bevétel míg a sofőrünkre, Tünde párjára vártunk.
Néhány kép a hangulatról:
