2020. április 25., szombat

Dorog-Piliscsaba: macskák, bezöldülés, a homok fogságában


Mivel továbbra is kékegű tavaszt ígértek az időjósok, így nekiveselkedtünk egy újabb túraszakasznak. Ezúttal a Dorog-Piliscsaba szakaszt kívántuk teljesíteni, de azon elv mentén, amit a második bejárás kapcsán célként tűztünk ki: megnézünk olyan helyeket is, melyeket az első kalandozásunkkor nem tudtunk megtekinteni. Így az alap 18 km (szint: 523) helyett tudtuk, hogy nagyobb távolság (23 km) és főként, nagyobb szint (830 m) vár ránk. Így is lett. De ne fussunk nagyon előre az időben és térben…
Utunkat a dorogi vasútállomás mellett található pecsét felkeresésével kezdtük meg. A szokásos tollászkodás után lebaktattunk a már régebbről ismert és meglehetősen nyomasztó bunker-aluljáróba és csak remélni mertük, hogy jó irányba haladunk. 
Erőfeszítéseinket siker koronázta: kibukkantunk a felszínre, majd előbb-utóbb a megfelelő irányba fordulva neki is vágtunk napi penzumunknak. Először a város aszfaltos utcácskáit koptattuk. Korábban itt sok macskával találkoztunk, most sem volt ez másként: volt bőven önkéntes fotómodellünk a bársonytalpúak között. 
 
Hamarosan kiértünk a város szélére. Elértük a kis hidat, mellette a dorogi lőteret és az ebrendészeti telepet, ami csak a szívünket fájdította, látva és hallva, hogyan élnek ott az állatok. 
 
Haladtunk tovább a nem volt túlságosan izgalmas és változatosnak sem nevezhető tájon. 
 
 
Hamarosan elértünk Kesztölcre, amit nem csak a korábbi KÉKről, de például a Kinizsi 40-ről is ismerhettünk. Mondanom sem kell, itt is ránk köszönt néhány macska. 
 
 
Egyikük, egy igencsak tépett fülű és bundájú óriási kandúr még ki is kísért minket a település szélére.
Rendületlenül folytattuk utunkat, melyet bal oldalon hatalmas napelem-együttes szegélyezett, jobbunkon pedig fel-feltűntek a szőlőültetvények. 

 
 
 
A Pálos Gyógynövénykertnél jól esett megpihenni egy kis padocskán és erőt gyűjteni a ránk váró emelkedés előtt. 
Vártuk, hogy mikor érünk el a kék és a zöld jelzés találkozásáig, mert mindenképpen fel akartunk menni a Kétágú-hegy szép kilátással kecsegtető szirtjeire. A Pilis-nyeregtől északnyugatra húzódik egy markáns gerinc, amelyet a Fekete-hegy és a Kétágú-hegy alkot. Ez utóbbi további két részre különül: a 424 méter magas Fehér-szirtre, amely a ma is működő kőbányájáról ismert, illetve az 504 méter magas Öreg-szirtre, amely alatt az évszázados múltra visszatekintő kesztölci szőlészet termőterülete található.Várakozásunkat hamarosan siker koronázta és ahelyett, hogy a kéken jobbra fordultunk volna, egyenesen a zöldön kezdtük meg az emelkedést. Fotóztunk bőszen, mert a táj egyre jobban kinyílt előttünk, az ég is mintha jobban kékült volna vagy csak egy kis szusszanásra volt szükségünk.:) 
 
 
Hamarosan egy kis kitérő várt ránk, nem lehetett nem felmászni egy szirtre, ahonnan pazar panoráma tárult elénk. Már ekkor úgy érezhettük, megérte a kitérő. 
 
 
 

Utunkat persze folytattuk, nyilvánvalóan nem lefelé haladva. Hangulatos, szemnek kedves tájon haladtunk és közben próbáltuk nem elszalasztani a lehetőséget és a jelzést, hogy az Öreg-szirtre kijuthassunk. 
 
 
Szerencsénk volt és az amúgy egy fába karistolt háromszög jelzésen felküzdöttük magunkat a kilátópontra. Csodálatos volt a táj, a környezet, a csend és a nyugalom. Még az esztergomi Bazilikát is láttuk a távolban. Nyugalmunkat semmi sem zavarta. Egy gyík szegődött társunkul, belőle rögtön médiasztárt csináltunk a fényképeknek köszönhetően. 

 
 
 
 

Rövid nézelődés után visszaereszkedtünk a zöld jelzésre és szép erdei úton haladtunk tovább egészen a zöld kereszt jelzésig. 
 
 
Azt már megtanultuk, hogy a gyönyörű panoráma élvezetéhez magasra kell emelkednünk, utána meg nyilván lefelé vezet az út pontosan úgy, mint az élet nagy körforgásában. Nos, a zöld kereszt jelzés bár kétségkívül romantikusan csodálatos és pazar volt, ámde számomra, aki a görgeteges kavicsos meredeket roppant mód utálom, meglehetősen izgalmas is, hogy diplomatikusan fogalmazzak. Tünde bezzeg ment, mint egy hegyi zerge:) 

 
 
 
 

Félelmeimtől eltekintve az út tényleg fantasztikusan szép volt és látványos, nem bántam meg, hogy erre baktattunk. 
 
Leérve a meredélyről, kis kevergés után rátaláltunk a kékre és haladtunk a Kesztölchöz tartozó Klastrompuszta irányába. Hangulatos erdei úton bandukoltunk, majd rátértünk a Klastrompusztára bevezető aszfaltos útra. 
Hat éve az itt található vendéglátóipari egységben elfogyasztott forró csoki életet mentett. Nem tudom, miért, de az egyébként Tölgyfa nevet viselő helyiséget átkereszteltem Mókusra:) Viszont most sem csalódtunk: járványügyi helyzet ide, tömeghisztéria oda, a büfé nyitva volt és nagy szeretettel ki is szolgáltak minket. Pecsételés után jó volt leülni a szemközti árnyas fa alatt található padra és kólát inni meg jégkrémet majszolni. Ez hiányzik nagyon az út során: beülni egy-egy kocsmába, kólát i8nni, beszélgetni a helyiekkel, megpihenni, kicsit figyelni, hogyan csörgedezik az élet egy-egy kis településen. 
A pihenő után tovább haladva hamarosan elértük a kolostor-romokat. Klastrompusztán találjuk az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, a pálosok első kolostorát. Az 1250-ben alapított Szent Kereszt kolostor 1304-ig volt a rend központja. Alapítója az esztergomi kanonok, Özséb volt, aki a Pilis barlangjaiban élő remetékkel tartotta a kapcsolatot. Miután lemondott címéről és vagyonáról, ő maga is remetének állt. Később isteni sugallatra és látomásának engedelmeskedve hozta létre a szerzetesrendet és az első monostort hat társával együtt. Az épületegyüttest a törökök 1526-ban lerombolták. A romokat a természet visszahódította - ezzel magyarázható, hogy a török kiűzése után a lepusztult monostoraikat kereső pálos szerzetesek nem találták a Szent kereszt maradványait. A régészeti feltárásokat csak a 1960-as években kezdték meg a mai üdülőkörnyezet közvetlen határában, ahol mára a renovált romok hirdetik, hogy egykoron itt kolostor és templom állt. 
 
A kolostor romjai mellett található a Pálosfa, mely a szerzetesrend alapítójának, Boldog Özsébnek állít emléket. Néhány éve még látható volt az a több száz éves pálos-fa, amelyet villámcsapás pusztított el: törzsébe a szerzetesek életéből vett képeket faragtak. A térség azonban nem maradt pálosfa nélkül: egy újabb hatalmas faóriást tüntetett ki az utókor ezzel a címmel, amelyet táblák felirata is megemlít. 
 
A Pilisben található hét csakra közül itt található a szív- és a harmadik szem csakra: e helyeket a dalai láma is mindig felkeresi magyarországi látogatásakor. De más energiaközpontok is találhatók a pálos romok közelében, ezeket a helyeket néhány éve még három különleges fa jelölte ki: az egyik törzsének a közepe hiányzott, akár egy felnőtt is bemászhatott rajta: a másik fát csupán a kérge tartotta életben. Ma már egyik sem látható, a harmadik fa szinte elveszik a buja növényzetben. Csupán fotókon látható, milyen színváltozásokat okoz az energiamező. A városi legenda szerint, mikor egy kisfiú átölelte az egyik fát, utána két napig nem aludt, annyira felélénkült…
A fényképezés után Piliscsév felé vettük az irányt az egyre nagyobb és nagyobb erejű szélben.

 
 

Sokszor kavarta fel lépteink előtt vagy lábunk nyomában a homokot a szél. Az erdő rejtekéből
kibukkanva egy mezőn lépkedtünk tovább, majd hamarosan elértük Piliscsév első házait. 
 

Végig baktattunk a kihalt falun. A szovjet temetőnél megint feltűnt egy fekete macska: úgy tűnik, a kék túrás történelmünk ismétli önmagát.:) 
 
 
És aztán jött a rémálom: Piliscsév és Piliscsaba között bokáig érő homokban gyalogoltunk, fájó lábbal, küzdve a végeláthatatlan homokkal próbáltunk a bezombisodás állapotába jutni. Tudtuk, hogy ez lesz, tudtuk, hogy a homok fogságba ejti a lelkünket, de nem volt mit tenni. Mentünk és mentünk előre, remélve, hogy hamarosan célba érünk.
 
 
 
 
És valóban. Egyszer csak megpillantottuk Piliscsaba házait. Mindketten úgy emlékeztünk, hogy még rengeteg kilométer áll előttünk a település aszfaltján, de pozitív csalódás ért: hamarosan a vasútállomáson bukkantunk ki és alig kellett várnunk a vonatra.
Néhány hangulatkép: