Kék túra, ahogyan én látom: Katalinpuszta-Ősagárd: szín-kavalkád, napfény, mámor

Sokáig csak szemezgettem a Naszállyal, bár itt van tőlünk egy köpésre. Aztán hat éve, mikor először kezdtük meg a Kéket, került sor a nagy találkozásunkra. Igaz, akkor két kutyával jártunk erre, Boci és Fanny belga juhászok is elkísértek minket és osztoztak velünk az élményekben. Most azonban ketten vágtunk neki a 15,5 km-es távnak (szint: 695 m). Katalinpusztáról indultunk: a Turisztikai Központ pihenőjében található pecséttel vette kezdetét az aznapra rendelt gyaloglászós penzumunk. Pecsételés és a szokásos "tollászkodás" után nekivágtunk a már jól ismert útnak. Először a szépséges kis tavat csodáltuk meg, majd jött a meredek lépcső:-)

Haladtunk szépen a kéken a madárcsicsergésben, senkitől sem zavartatva.

Vártuk, hogy mikor érünk oda a már jól ismert függő-hídhoz. Oda is értünk, csak, hogy az éppen "tatarozás" alatt állt vagy legalábbis azt írták ki rá. Így kénytelenek voltunk alternatív módon árkot mászni, ami azért - főleg számomra, aki utálok meredeken lefelé menni - nem volt annyira kellemes, de azért sikerült abszolválni. Nosztalgiáztunk kicsit, hogy anno a kutyák milyen ügyesen megoldották a dolgot: Fanny szépen átsétált a hídon, Bocika viszont inkább az árokmászást választotta. Persze neki könnyebb volt, hiszen négylábon közlekedik:)

Gyorsan feldolgoztuk a függőhídon történő áthaladás hiányát és folytattuk utunkat egészen a Bik-kútig,a hol is elvesztettem Tündét: fotóriporterrel ne kezdjen az ember, főleg olyannal ne, aki olthatatlan szenvedélyt érez a békák iránt!:-) Igen, kedves Olvasó, jól látod: a kút teli volt békákkal, bár ide most nem tenném ki a 18-as karikát:) Egyébként a kút szép szabályos építmény, bár víz nem sok folyik benne. S hogy mitől Bik a neve? Talán a bükkről kaphatta a nevét, mert a kútnál látható A levél forma erre utalhat.

Tünde békás tobzódása után folytattuk az utat. Egyre szebbek lettek a színek, egyre több virág nyílt az ösvények mentén és egyre meredekebbé is vált az út.

Azért sikerült közös fotót is készítenünk, anélkül nem létezhet túraszakasz:)

Aztán persze jött a "kedvencem": keskeny, rézsútos csapás, alattunk meredély, ami kétségkívül romantikus és látványos, de az én "öreg szervezetemn2k" már túl sok izgalom:-) Mindenesetre most is túléltem és nem bántam meg, hogy nekivágtam az útnak:-)

Túlélve a vadromantikus szakaszt, hamar odaértünk a Színlő-barlanghoz. Gyorsan fotózkodtunk a már jól ismert fán, majd tünde lement megtekinteni a barlang bejáratát.

A fokozottan védett víznyelő barlang egyébiránt hazánk kilencedik legmélyebb barlangja.Az ország legnagyobb kis patkósdenevér kolóniájának a szálláshelye. Valódi barlanglakó, azaz troglobiont élőlények is élnek a járataiban.Szűk, omladékos átjárók, tágas termek és meredek részek váltakozása jellemző rá. A bejárásának nehézségét mutatja, hogy körülbelül 700 méter, fix kötéllel kellett könnyebben járhatóvá tenni ezt az időszakos vízesésekkel nehezített és omlásveszélyes barlangot.

A barlang után bandukoltunk tovább, majd elértünk a kék háromszög jelzéshez, ami a Látó-hegy felé vezetett. Mivel ott még nem jártunk, így kihasználtuk a lehetőséget és a képek meg az átélt szépségek bizonysága szerint, nem bántuk meg döntésünket.

A 534 méter magas Látó-hegy sziklás ormáról csodálatos panoráma tárult elénk. Nevét nem véletlenül kapta: a természetes kilátóhely valóban páratlan kilátást nyújt Vác és a Duna felé, a háttérben a Visegrádi-hegység hegyeivel. A sziklaszirt peremén egy Szent Margitról elnevezett keresztet állítottak.

Sokat időztünk itt, nem győztünk betelni a panorámával, napfénnyel. Nem is értettük, hogy történhetett meg, hogy itt még nem jártunk.

Fájó szívvel vettünk búcsút ettől a csodálatos helytől és vettük az irányt felfelé, a 652 m magas Naszályra. A Naszály csúcsán, ahova az utolsó néhány száz méteren erős kaptatóval jutottunk fel, egy esztétikusnak nem mondható betonhenger áll. A geodéziai mérőtorony állapota 2018-ra annyira leromlott, hogy tilos felmenni rá, és saját felelősségre sem ajánlatos - ráadásul amúgy is korlátozott a kilátás a tetejéről. Láthatjuk róla Budapestet, a kanyargó Dunát, és nem utolsósorban a Visegrádi-hegység vonulatát. Ezt a panorámát ősztől tavaszig élvezhetjük igazán, mivel nyáron a fák lombkoronája miatt nem teljes a körkilátás, például a Börzsöny nagyobb része takarásban van. ehhez képest azért volt, aki felmerészkedett a torony tetejére. Nem, tévedsz, kedves Olvasó, ezúttal nem Tünde volt az:)

Kis pihenő és falatozás után elindultunk lefelé a sziklás ösvényen. a lefelé vezető út is nagyon szép volt, de odafigyelést igényelt: nem volt mindegy, hogy a lábunk elé figyelünk-e vagy a csodaszép virágokat és tájat fotózzuk.

A kalandos kis ösvény után egy kevésbé látványos erdő és táj következett Ősagárd felé. De azért persze ebben is megtaláltuk a fotóznivalót.

Mi tagadás, jó érzés volt megérkezni Ősagárdra és megpihenni a kedves kis tavacska partján, majd újult erővel folytatni az utat a pecsételőhely felé, végül várni, hogy a sofőrünk megérkezzen.