Kedves Olvasó, aki ezt a blogbejegyzést majd 30 év múlva olvasod csak, tudd, hogy 2020 tavaszán volt egy COVID-19-nek nevezett vírus, ami sok halálos áldozatot követelt, de ami még ennél is sokkal rosszabb volt: meglehetősen nagy tömeghisztériát és pánikot váltott ki szerte a világban. Az emberek bezárkóztak, elővigyázatosságból vagy páni félelmükben, rengetegen közülük, a józan paraszti eszüket is elfelejtették használni, ültek a tévé előtt vagy nézték az internetes híradásokat, sokkolták magukat a "mindmeghalunk" érzéssel. Közben pedig megérkezett a tavasz, csodaszépséges napfény és kék ég köszöntött ránk, nyíltak a virágok, éledt a természet. Az emberek, akik úgy döntöttek, nem lépnek ki hetekig, hónapokig az utcára csak a zsúfolt boltokba mennek, hogy felhalmozzák tonnaszámra a lisztet, cukrot és WC papírt, meglehetős ellenségeskedéssel fogadták azokat, akik mit sem változtattak azon meggyőződésükön, hogy a természet, a levegő, a napfény és a sok ránk köszönő szépség gyógyító és erősítő hatással bír az emberi szervezetre. No, ebben a légkörben vágtunk neki ketten ismételten a KÉKnek.
Hűvösvölgyből indultunk, hogy 22,5 km múlva és az 585 m-es szintkülönbséget leküzdve megérkezzünk majd Piliscsabára. Első pecsétünket a Gyermekvasút peronján szereztük be:
Új perspektívák nyíltak előttünk, hiszen eddig mindig máshonnan közelítettük meg a peront, most rácsodálkoztunk az aluljáróban látható térképre:)
Aztán szépen nekivágtunk a már jól ismert útnak az egykori munkásmozgalmi sétányon, majd következett a nagy rét, illetve egy korábbi teljesítménytúráról is ismert letérés a Fazekas-hegyig, ahová most nem másztunk fel. Meglehetősen kihalt volt minden, aminek mi örültünk, mert nem igazán szeretünk üvöltöző kocaturista-csapattal találkozni az erdőben, természetben. Máriaremete felé véve az irányt, természetesen egy cica is megtalált minket. (Talán még emlékszel rá, kedves Olvasó, hogy az előző OKT túráinkon nem volt olyan nap, hogy ne köszönjön ránk egy-egy bársonytalpú és mi is akkor nyugodtunk meg, ha ez a találkozás megtörtént - ezen találkozásainkról született is egy cikk-sorozat az "a macska" című újság hasábjain, csak úgy, mint a Camino alatti találkozásainkról is.)
Nemsokára odaértünk a neogót stílusú máriaremetei kegytemplomhoz. A templom hivatalos neve: máriaremetei Kisboldogasszony-bazilika, plébánia és zarándokhely. Anno, a török hódoltság alatt az ország más falvaihoz hasonlóan a Buda környéki községek jó része is elpusztult. A gazda nélkül maradt hidegkúti birtokot Kurz Ignác
báró, királyi kamarás kapta, aki szorgos munkához szokott német családokat telepített ide. Egy fiatal lány, Thalwieser Katalin is magával hozta a svájci
einsiedelni bencés kolostor templomából Mária csodatévő képmását, aminek
eredetijét egy Meinard nevű svájci remete készítette. Katalin a Boldogságos Szűz
képmásának tulajdonította, hogy boldog házasságot kötött egy Liezenpold
György nevű jómódú polgárral. A képet kiakasztotta a közeli erdő egyik
tölgyfájára (a forrásokban tölgy- és kőrisfát egyaránt említenek); ennek
maradványait 1968-ban találták meg. A legenda szerint az idős, vak
budai Forstmar asszony a Boldogságos Szűz előtt imádkozva visszanyerte
szeme világát. Ennek hírére indult meg a búcsújárás a csodatévő helyre, ahol az akkori földesúr Trsztyánszky Ignác utasítására 1783-ban deszkakápolnát építettek.
Utunkat folytatva hamarosan elértük a Remete-szurdok bejáratát. A szurdok és a hegy egy remetéről kapta a nevét, aki az egyik barlangban élt a 18. században.A Remete-szurdok a Remete-hegy és a Hosszúerdő-hegy
között húzódik. Mindkét oldala igen meredek, sok helyen sziklás. A hossza
körülbelül egy kilométer, a völgytalp nagyjából 280 méter tengerszint
feletti magasságban van. A szurdok két oldalán a hegyek kb. 80, illetve
130 méter magasra emelkednek.
A szurdok barlangjaiban jégkorszak előtti állatok (hófajd, barlangi oroszlán, medve, hiéna) maradványait tárták fel, de a mintegy ötvenezer évvel ezelőtt honos gyapjas orrszarvú, jégkori vadló és gímszarvas leletei is megtalálhatóak voltak itt. A völgyben vaskohók maradványaira is bukkantak, melyek feltehetőleg kapcsolatban álltak az egykori nagykovácsi kovácsmesterséggel. Az egyik barlangban ezen felül egy V. István király
korabeli pénzhamisító műhely maradványaira bukkantak, méghozzá teljes
szerszámkészlettel, valamint vert és veretlen ezüstpénzekkel. A Remete-barlang 286 méter magasságban nyílik, 44 méter hosszú, 11 méter magas, négy méter mély, 15 méter függőleges kiterjedésű és 32 méter vízszintes kiterjedésű.
Aztán nekivágtunk a Remete-hegynek. Már tudtuk, mi vár ránk: megszenvedünk kicsit a csodaszép panorámáért. Mentünk itt már fel napsütésben, szakadó esőben, a Szénás-kör teljesítése közben lefelé is araszolgattunk, tehát nem volt ismeretlen a táj. Ez persze semmit sem vont le a meredekségéből:)
Kiváló lehetőség nyílt fotózásra és némi elemózsia magunkhoz vételére is:)
A rövidnek nem nevezhető pihenő és lélektöldődés után nekivágunk a Nagykovácsi felé vezető útnak.
A következő pecsétet a Muflon-itatónál szereztük be. Sajnos, a kis büfé - tekintettel a járványügyi helyzetre - most nem volt nyitva, így csak gondolatban képzeltük el, hogy megiszunk egy friss, hideg kólát. Pecsételtünk gyorsan, annál is inkább, mert úgy tűnt elázunk kicsit, de aztán szerencsére pár csepp eső hullott csak alá z amúgy kéknek nevezhető égből. Az meg nem volt vészes, így tovább folytattuk utunkat a Nagy-Szénás felé.
A Nagy-Szénás nagy kedvencünk a csodálatos virágaival, panorámájával, különleges hangulatával. Most sem tagadta meg magát sem a kilátással, sem azzal, hogy mindig fúj a szél a csúcson:) Persze, mielőtt még felértünk volna, megnéztük az egykori turistaház emlékét időző emlékfalat és emléktáblát.
Fent ő fogadott minket:
Most nem sokat időztünk fent, bár azért természetesen készült pár fotó:-)
Rövid fotózkodás után indultunk tovább Piliscsaba irányába.
Volt, mikor összeakadtunk egy kis akadállyal, mindketten a megfelelő módon reagáltunk:)
Egy örökkévalóság múlva az Erzsébet-kúthoz érkeztünk. Már mindketten nagyon vártuk, hogy végre megérkezzünk Piliscsabára, de azért jól esett feleleveníteni pár emléket, ami a kúthoz kötődött: amikor először Boci kutyával jártunk itt és közelgett a vihar vagy éppen egy teljesítménytúrán, mikor szakadó esőben kíséreltünk meg telefonálni innen a sofőrünknek.
De aztán minden út véget ér. Mi is megérkeztünk Piliscsabára, ahol persze macskák hadával találkoztunk.
Hosszan bandukoltunk a városban, automatikusan a vasútállomáshoz mentünk pecsételni (rutin, hjaaa!), ott viszont felvilágosítottak minket, hogy gyalogoljunk még egy kicsit és a második utca sarkán megtaláljuk a pecsétet egy oszlopon. Így is tettünk, pecsételtünk. Fáradtak és büszkék voltunk. elég őrültek is, hogy egymást rávegyük mindenféle hülyeségre:)
És végül néhány kép még a túra hangulatából ízelítőt adva. A lábszagot sajnos nem tudom prezentálni, de képzeld hozzá, kedves Olvasó!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése