2020. május 30., szombat

Kisinóc-Nógrád: a sorsunk utolér, ázva-fázva-cicázva


Bizakodva a szép időben és tudván, hogy túl kell esnünk rajta, ezúttal a Kisinóci turistaház-Nógrád közötti 21 km (szint: majdnem 1000 m) teljesítését tűztük ki célul. Ismét vonattal jutottunk el Kismarosig, ahol volt pár percünk, hogy kibaktassunk a buszmegállóhoz. Kis várakozás és már jött is a Volán-busz: már rutinosan közöltük, hogy Kóspallag, templomig szeretnénk menni. A kacskaringós úton a buszsofőr nagy lélekjelenlétről tett tanúbizonyságot, mikor egy gáláns fékezéssel megmentette két nyuszi életét, akik biztonságosan átjutva az úttesten, hálásan köszönték meg, hogy megmenekültek.
Megérkezve Kóspallagra, megtettük azt a plusz 1,5 km-t, ami a turistaházig várt ránk: ezúttal, mintha nem lett volna olyan hosszú az út, mint legutóbb volt. 
Ezúttal nem találkoztunk az út végén a csodaszépséges és barátságos macsekkal, így volt egy kis hiányérzetünk, de azért hamar túltettük magunkat a dolgon. Egy kis tollászkodás és fotózás, s már indultunk is. Az emelkedő szinte rögtön a turistaház mögött kezdődik, a Pokol-völgyben, bár eleinte azért ad némi csalóka optimizmust a természet, hogy hátha, hátha nem kell felküzdenünk magunkat az inóci vágás sok-sok kilométeren, kissé sunnyogó módon folyton emelkedő terepén. 

Ez az egész OKT leghosszabb emelkedője, mely régen egy nyiladék volt az erdőben. Azt gondolom, bőven elég, ha annyit írok: 5,5 km-en majdnem 560 méter szintet kell leküzdenie minden bátor kéktúrázónak.-) Baktattunk szépen felfelé, meg-megállva, fotózgatva és hangosan is elgondolkodva, miért nem alszunk ezen a szép szombat délelőttön, mi a fenéért akarunk mi egyfolytában felfelé menni.
 
 
 
 
Aztán elérkeztünk Barna Feri emléktáblájához: a fiatalember még 1935-ben lelte itt halálát síbalesetben.
 

Folytattuk rendületlenül araszolásunkat az emelkedőn, gyönyörködtünk a kék égben és a virágokban, néha kicsit bezombisodtunk, de inkább nem gondoltunk bele, milyen messze is járunk még a mai napi célállomástól. Egy kicsit megkönyörült rajtunk a sors, mert egy darabon szintezett kicsit az út egy oszlopcsarnokszerű bükkösben: ezt a részt Luczenbacher útnak hívják. Jó volt kicsit erőt meríteni, de nemsokára ismét kapaszkodnunk kellett felfelé.
 
 
 
 
Araszoltunk becsülettel, de egyszer csak el kezdett esni az eső, először csak kedvesen, szépen, de aztán, nem sokkal a Nagy-Hideg-hegyi turistaház előtt bizony, kénytelenek voltunk ráhúzni a zsákokra a védőt és mi magunk is felvettük a poncho-kat. Szakadó esőben értünk a házhoz, ami egyben a mai egyetlen pecsételőhelyünkül szolgált. Szerencsére nyitva volt a Börzsöny harmadik legmagasabb hegycsúcsán álló menedékház és ráadásul egy csodaszépséges macsek fogadott: csak másnap, egy netes fórumról derült ki, hogy kb. hat éves őkelme és már zsenge kora óta kedveli a turistákat és erdőjárókat. 
A kiváló kondiban lévő cirmák dorombolt, bújt, mi pedig benyitottunk a turistaház közösségi helységébe, ahol működött a büfé, illetve már jó páran gyűltek össze, gyalogosok és kerékpárosok, hogy kibekkeljék az esőt. 

A turistaház alapkövét egyébként 1936-ban tették le, 1940-ben fogadott először turistákat. Azóta persze többször felújították a házat és a sífelvonókat is: nagyon hangulatos és barátságos légkört áraszt a menedék. Mi is elfoglaltunk egy asztalt, ittunk egy kólát és Tünde jóvoltából – melegítő gyanánt – egy Tátra teát, aztán gondoltuk, pecsételünk is. 
 
A macsek őrizte a pecsétet, de sikerült elkérni tőle: igaz, a gumi része teljesen levált, tehát pecsételni csak a lenti módon lehetett:

Miután Tünde halált megvető bátorsággal összetintázta a kezét és sikerrel pecsételt, elvégeztük a szükséges adminisztrációt, egyeztettük az eddig megtett túrák és pecsételések időpontját, majd vártuk, hogy elálljon az eső. A radarok a fejünk felé nem jeleztek semmilyen csapadékot, ehhez képest, ha kinéztünk az ablakon, érzékelhettük, hogy esik meg láthattuk a sötét fellegeket. De minden véget ér egyszer, így az eső is: 30-40 perc várakozás után újra nekiindultunk, de előtte még elbúcsúztunk a pecsét bársonytalpú őrétől.

 
Most nem mentünk fel a hegy csúcsát (864 m) jelző magassági kőhöz: mikor pár éve itt jártunk a kutyákkal, megtettük, most nem volt hozzá sok kedvünk a még szemerkélő esőben és csúszós terepen.   
 
 
A hegyről roppant meredek lejtőn csúszkáltunk le a Rakodó nyergébe: itt egy, Szent István emlékére állított kereszt áll, illetve ez a Börzsöny legnagyobb turistaút kereszteződése, hiszen nyolc jelzett út találkozik itt. 
 
 
 
Mi persze igencsak meredeken kaptattunk fel a Rakodótól a kéken az Égés-tetőre (851 m), már csak, hogy változatos legyen a terep. A sziklás hegytetőn azért pihegtünk egyet.
 
 
Újult erővel haladtunk tovább.
 
 
Pár perc múlva jelzések mutattak egy letérőt balra a Hangyás-bérc kilátóhelye felé. Örülök, hogy hagytam magam rábeszélni és a gyönyörű bükkösben kibaktattunk a 854 méter magas kopár, sziklás bércre: csodaszép panoráma tárult fel előttünk a Börzsöny keleti részére. fotózkodtunk, élveztük a látványt és a csendet.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Aztán visszatértünk ugyanazon az úton a kék jelzésre.

A Csóványosig egy gyönyörű, már-már magashegyi jellegű széles, sziklás gerincen haladtunk végig. Érintettük a Tóth Tamás-emléktáblát, majd a Szabó-kövek jellegzetes vulkáni kőzeteit.
 
 
 

Menet közben megpihentünk a Vilma-pihenőnél, avagy a Korona-kőnél, haraptunk pár falatot, egyrészt, hogy erőt merítsünk az út további részéhez, másrészt, hogy elkerüljünk egy, kissé hangos társaságot.
 
A Csóványosra (938 m) egy rövid, de meredek emelkedőn jutottunk fel. A hegycsúcs a Börzsöny legmagasabb hegye, hazánkban pedig a 20., előkelő helyet foglalja el: Pest megye legmagasabb, Nógrád megye második legmagasabb csúcsa. Ez a kettős rekord annak köszönhető, hogy pontosan a két megye határán fekszik. A hegy régebbi neve Korányos volt. A korány egyébként hajnalt, kora reggeli időt jelent. Az újabb elnevezés talán a csóvány (csalán) növénynévre utal, mivel a csúcson egykor rengeteg csalán volt. 

A csúcson található a Béke-emlékmű. 1914-ben fogadta meg néhány turista fiatalember, hogy amennyiben túlélik a világháborút, tízévente, szeptember első vasárnapján feljönnek a Csóványos csúcsára, így tiltakozva a háborúk ellen. Ez később mozgalommá szélesedett, esetenként többszáz résztvevővel. Az emlékművet az 50 éves évfordulóra építették, nagyjából 1300 turista, erdészeti dolgozó jelenlétében avatták fel. 
A hegy tetején kilátó áll: az egykori geodéziai mérőoszlop felhasználásával alakították ki a 2014 végén megnyílt új kilátótornyot, melynek legfelső szintjére 133 acél csigalépcsőfokon jut fel a látogató, hogy gyönyörködhessen az egész Börzsönyre kitáruló panorámában. 
Mi is felmentünk természetesen, annál is inkább, mivel mikor legutóbb itt jártunk, éppen felújítás alatt állt a kilátó, így nem tudtunk felkapaszkodni. Nem bántuk meg a döntést, hiszen csodaszép kilátásban volt részünk, bár az is igaz, láthattuk, hogy hamarosan ismét meg kell küzdenünk a szakadó esővel.
 
 
 
 
Így is lett: már lefelé menet érzékelhető volt, hogy eleredt az eső. 
Behúzódtunk hát a kilátó védelmébe, megettük a szendvics-maradékot és hamarosan el is állt az eső. 
 
 Nekivágtunk hát az útnak, hiszen több, mint a fele hátra volt még Nógrádig és igencsak elszaladt az idő.Kényelmesen ereszkedtünk lefelé az úton, míg nem bedőltünk egy emléktábla-felhívásnak:
Mondanom sem kell, hogy eléggé dühösek lettünk, de hát tenni úgy sem lehetett semmit. Haladtunk tovább, néha kinyílt előttünk a szépséges kilátás, néha pedig valódi orchidea-mezőbe ütköztünk. Egy rövid szakaszon vagy 50 orchidea várt arra, hogy tünde szálanként lefotózza őket, név szerint megismerve valamennyiük élettörténetét.
 
 
 
 
Nemsokára elértük a Fultán (más néven Foltán)-kereszt tisztását. A 700 méteres magasságban található, visszafogott kereszt Fultán János erdőőrre emlékeztet 1890 óta. Az erdőőrt orvvadászok gyilkolták meg ezen a helyen, hogyan azt az emléktáblájának felirata is mutatja: „Fultán János orozva meggyilkolt erdész emlékezetére". A történet szerint egy viharos éjszakán Fultán János fatolvajokra várt a réten, akiknek érkezéséről korábban értesítették. Amikor meglátta a két embert, és rájuk kiáltott, verekedés alakult ki, ennek végén az őrt agyonütötték. Másnap itt találtak rá a testére, de a történet egy másik változata szerint a tolvajok a szomszédos patakvölgyben ásták el, ahol egy kutya találta meg. E vizsla vezette el az erdőőröket a tettesekhez. Az eset emlékére először fa-, később kőkeresztet állítottak a tisztáson. 

Gyorsan lefotóztuk a keresztet, s ahogyan a képen is látszik, minden okunk meg volt a sietségre: újabb égi áldás következett. Nem tudtuk, mikor ér el minket, de abban biztosak voltunk, hogy elér, nem menekülhetünk. Kiléptünk hát annál is inkább, mert Nógrádon el kellett érnünk egy vonatot az óránként közlekedő szerelvények közül és hát nem sűrűn jártak aznap ezen közlekedési eszközök. Sötét erdő-alagúton haladtunk tovább a Saj-kút-bércen, a Saj-kút oldalában, a Saj-kút másik oldalában. 
 
Őszintén szólva már nagyon szerettünk volna ott lenni a Saj-kútnál, de nem ment azért olyan egyszerűen a helyenként bokaficamító terepen. A szemünk is meg-megcsalt minket a fények, azaz inkább hiányuk miatt, de azért csak megérkeztünk a Saj-kúthoz (Semmelweis-forráshoz).
Aztán konstatáltuk, hogy Nógrád még roppant messze van, az eső viszont el kezdett szakadni. Nem vesztettük el humorérzékünket és modellkedtünk kicsit, miután jól beöltöztünk a „búvárruhánkba”. 
 
 

Az eső szakadt, én közben munkatelefonokat bonyolítottam le (szombat van? istenem, akkor szombat!:-), közben szépen kezdtünk szétázni. A Béla-rét után már nem bíztunk abban, hogy valaha Nógrádra érünk, de persze haladtunk előre. A reményt az adta, hogy hamarosan kiértünk az erdőből és megpillantottuk messze, nagyon messze Nógrád várát.
Addigra már eláztunk, a cipőnk is megtelt vízzel a nedves aljnövényzettől, de azért még fotóztunk kicsit. 
 
 
És elkövettük ugyanazt a hibát, mint amikor először jártunk itt a kutyákkal. elveszett a kék, majd meglett egy keresztnél, de rosszul értelmezve egy derékig érő mezőn haladtunk, még vizesebben és még türelmetlenebbül. Aztán elértük a már ismert Fekete-patak gázlóját, ahol átkeltünk kisebb nehézségek által, úgy, hogy gyakorlatilag rossz irányba mentünk és nem is itt kellett volna lennünk. 
Aztán gondolkodtunk kicsit és mivel ráleltünk a sínekre, s tudtuk, hogy a sínnek melyik oldalán kell lennünk, így egy, sínpárral párhuzamos úton haladtunk előre úgy, hogy versenyt futottunk az idővel, hiszen gyakorlatilag pár percünk volt és még egy majdnem két kilométerünk, hogy ráleljünk a vasútállomásra. Nem részletezem: teljesen szétázva, a végén belefutva kicsit (én voltam az az elszánt, hogy ha kell akkor feltartóztatom a vonatot, míg Tünde, aki jó Koshoz méltóan nem volt hajlandó futni, csak gyorsan lépkedni), elértük a szerelvényt, de gyakorlatilag pár másodpercen múlott. A vonaton jól kifújtuk magunkat és próbáltunk nem arra gondolni, hogy milyen betegek is leszünk a vizes cuccokban.
Fárasztó nap volt, sok élményben gazdag, másodszor is leküzdöttük az Inóci-vágást (visszasírtuk a Nagy-GetétJ ), és megfogadtuk, hogy harmadszor nem tévesztjük el a nógrádi utolsó két kilométert.
Végül néhány kép.