Mogyorósbánya-Dorog: akik kétszer érkeztek a Nagy-Getére, no meg a hátizsákok hűtlensége

A finom vacsora és az előző napi élmények megtették hatásukat: remekül aludtunk Fél hat magasában csörgött a mobil, kicsit még próbáltuk figyelmen kívül hagyni, de azért lassan összeszedelőzködtünk és elhagytuk a szuper szálláshelyünket. Könnyű dolgunk volt, mert pontosan a panzió előtt kanyarodott felfelé a kék jelzés, párlépés és már az úton is voltunk. De előtte még fotóztunk egy szépséges fekete, szerencsét hozó macsekot.

Az aznapra rendelt penzumunk kb. 16 km volt, de a táv ne tévesszen meg senkit. Utunk a Kőszikla felé vezetett, természetesen felfelé. Vártuk, hogy a hajnali csendben felbukkan egy-egy vadállat, de sajnos, most ebben a találkozásban nem volt részünk.

Haladtunk szépen felfelé, majd elértük - pár lépés letéréssel - az első kilátópontunkat, a Kősziklát , más néven Kő- vagy Kőszikla-hegyet. Pontosabban először annak csak az előszobáját, de innen is csodálatos volt a panoráma: a fények játékával nehéz volt betelni. Még Esztergomig is elláttunk, a Bazilika pazar színekben ragyogott.

 

 

Aztán persze pár lépés és már kint is voltunk a 297 m magas Kősziklán. Csodaszép látvány, fantasztikus táj, a szabadság érzése - nem is kell erre több szó, beszéljenek a képek, már amennyire vissza tudják adni a hangulatot. A hegy érdekessége egyébként, hogy itt nem a tengervízben keletkezett, szokványos mészkövet találjuk, hanem forrástóban lerakódott édesvízi változatot. Több millió évvel ezelőtt ugyanis az ősi Gerecsében, a mélybe szivárgó csapadékvizek által feloldott mészanyag a nagyobb hozamú forrásokon keresztül a felszínre bukkanva kicsapódott, létrehozva a mai Kő-hegy anyagát. Ahogy azt a mészkőhegységekben ma is megfigyelhetjük, a források körül elhalt növényi törmelék a vízbe esve meszes réteggel bekérgeződik. Később maga a növény elrohad, de lenyomata megmarad a kőzetben, így egyedi mintázatú, lyukakkal teli szikla alakul ki az egykori forrás emlékeként. Magyarországon egyedül itt lehet édesvízi mészkövön, biztosított falon sziklát mászni.

 

 

 

 

 

Miután kigyönyörködtük magunkat, visszatértünk a kék jelzésre és elindultunk lefelé.

 

 

Kicsit kellemetlenül szűk ösvényen pakolgattuk lábainkat, de nagyon szép kis ösvényen haladtunk meredeken lefelé. Kikanyarodva az erdőből útelágazáshoz értünk és konstatáltuk, hogy megváltozott a kék vonalvezetése és egészen különös jelzésen kell haladnunk.

Bármennyire is csodálkoztunk, de követtük a jelzést a tokodi pincék felé vezető úton.

 

 

Nagyon hamar elértük a pincesoron a bélyegzőhelyül szolgáló Kavics-lakot: a házikó előtt egy oszlopon volt a pecsét,m mellette padocska.

Bélyegzés után folytattuk a pincék közt az utat és felidéztük, hogy anno, mikor először jártuk itt a kéket, egy kedves sofőr fel akart minket venni, de természetesen nemet mondtunk, hiszen várt minket a Nagy-Gete!:)

 

Kiérve a pincéktől, átkeltünk a forgalmas főúton majd egy kis aszfaltozás következett, míg nem - nem sokkal az Únyi-patak hídja után - a kék egy jobb kanyarral bevezetett minket az erdőbe és persze felfelé kezdtük meg a menetelésünket a Hegyes-kő felé.

 

Az út a Kis-kő fehér mészkősziklákkal tűzdelt, füves hátán keresztül vezetett. Látványos volt, ez tény és izzasztó is a feljutás.

 

 

 

 

Már ez a táj is rengeteg élményt nyújtott, de persze, rendületlenül törtünk tovább felfelé a Hegyes-kő irányába.

 

 

Végül elérte fáradozásunk méltó jutalmát. A már megszokott helyünkre letettük a hátizsákokat.

Aztán elindultunk felfelé. Én ezúttal bot nélkül, egyszer élünk-alapon:-) Nem bántuk meg megint csak, hogy felmentünk a 311 m magas, parádék panorámát kínáló csúcsra.

 

 

 

 

 

Miután jól kifényképezkedtük magunkat, lefelé vettük az irányt. Büszke voltam magamra, mert szépen megbirkóztam a meredéllyel, csak az utolsó két méteren vettem igénybe a spéci technikámat:-)

 Ahogyan pár éve, most is itt reggeliztünk meg, élvezve a tájat, a csendet és nyugalmat, a kék eget.

 

 

A reggeli és a pihenés után nekivágtunk az ereszkedésnek Tokod irányába. Az utat már fentről , a hegy csúcsáról is láttuk, nem sokat kellett bandukolnunk a településig.

 

Tokodon az Aladár korcsmánál kellett pecsételnünk. Meg is tettük, de sajnos, a műintézmény be volt zárva, a pecsét viszont rendben volt.

 A templomnál ráleltünk egy kis boltra, vettünk kólát, leültünk egy padra, megiszogattuk a nedűt és ráhangolódtunk az előttünk álló kihívásra, a Nagy-Gete megmászására. A ráhangolódást a tokodi macsekok is támogatták:)

 

 

 

 És aztán jött, aminek jönnie kellett. Nekiindultunk, mert más választásunk nem volt, meg persze mi akartuk: nem tartottak nyílpuskát a fejünkhöz, hogy megmásszuk a hegyet.

 

 

 

 

Persze megálltunk jópárszor. No, nem a fáradtság miatt, hanem fotózni:-)

 

És haladtunk felfelé, nagyon felfelé és nagyon meredeken. Kőbe és fába kapaszkodva, lassan, de biztosan. Nagyon lassan, de biztosan:-)

 

 

És végül igen, kedves Blogolvasó, felértünk! Még nem sejtettük, hogy kétszer érkezünk a 457 m magas Nagy-Getére, így örültünk, hogy megláttuk a hegy tetején a keresztet. A kis tisztáson álló keresztet 2000. szeptember 10-én állította a budapesti szentimrevárosi egyház, adományokból. Az 5,5 m magas, vörösfenyőből készült keresztet Göncz Gyula készítette és Nagyboldogasszony tiszteletére emelték..

A panoráma most is utolérhetetlenül szép volt.

 

Mondjuk, nem sokáig tudtunk gyönyörködni a tájban. Tünde alig indult el megkeresni a II. világháborús német katonák által épített bunker maradványait, mikor el kezdett esni az eső. Bár én nem akartam először bemenni a bunkerbe, de nyilván nem akartam elázni, így meghúzódtunk a biztonságos menedékhelyen, míg elállt a zápor.

 

 

 

Ahogy szépen hozzászokott a szemünk a sötétséghez, úgy állt el az eső. Mi is kimerészkedtünk a bunkerből.

 

 

 

És aztán megérkeztünk még egyszer a Nagy-Getére:-)

 

A panoráma most is csodaszép volt, de most fotózkodtunk is.

 

 

 

Vízcseppektől csillogó fák és virágok között, mesés fények által kísérve indultunk tovább.

 

Nemsokára egy jobboldali kis ösvényre tévedtünk és megint csak kinyílt előttünk a világ: a 400 m magas Gete-hegyen találtuk magunkat, ahol szintén egy kereszt őrizte a táj nyugalmát.

 

 

 

Letettük a zsákjainkat, csak ültünk, csendben és töltekeztünk napfénnyel, csenddel, szépséggel. Nehéz volt újra megindulni, egyikünknek sem volt sok kedve otthagyni ezt a sok szépet. De aztán persze realizáltuk, hogy mennünk kell. Felnyaláboltuk a zsákokat, ki-ki egyet, ami éppen a keze ügyébe került és elindultunk Dorog felé.

 

 

A dorogi Miklós akna nyomát is felfedeztük.

Lassú araszolás után beértünk a városba. Hosszú baktatás várt ránk aszfalton. Én valahogy azt éreztem, hogy eszement nehéz a hátizsákom, nem nagyon értettem, miért, de nyilván nem meditál hosszan az ember ilyetén filozofikus kérdéseken, mikor el kell jutnia a vasútállomásra. Haladtunk szépen előre, s pár méterrel a vasútállomás előtt úgy döntöttünk, veszünk némi harapnivalót. Levettem a zsákot, hogy elővegyem a pénztárcámat, de nem találtam. Sőt, helyette egy csomó ismeretlen cuccra bukkantam a felső zsebben. Ekkor realizáltuk kacagva, hogy a Gete-hegyen elcseréltük a zsákokat, én joggal éreztem, hogy borzalmasan nehéz a zsákom (Tünde haldokló német katonákat is szállít a zsákjában:), ő meg konstatálta, hogy nicsak, milyen könnyű a zsákja. Az egyik Caminon már elcseréltük a fényképezőgépeinket s csak jó pár kilométer után vettük észre, de a hátizsákokat még sohasem. Jót nevettünk, aztán gyorsan megvásároltuk a jegyeket és kis várakozás után fel is szálltunk a vonatra. Egy csodákkal teli napot tudhattunk magunk mögött, elégedettek lehettünk. 

És végül néhány hangulatkép.