Pusztamarót-Mogyorósbánya: történelem, kékség, barlangok

Mivel mindketten éreztük a belső késztetést, hogy ne csak egy-egy napra szakadjunk el a mindennapok nyűgjeitől, hanem újra visszatérjünk a többnapos túrák varázsához, úgy döntöttünk, két nap alatt bejárjuk a Pusztamarót és Dorog közti távolságot úgy, hogy Mogyorósbányán szállunk meg. Azért is szerettük volna megint így abszolválni ezt a szakaszt, mert pár évvel ezelőtt, mikor ott jártunk, nagyon tetszett a szállás és az étterem is, kedves és szép emlékeink voltak az ott töltött estéről. 

Szakadó esőben indultunk útnak, más, normális ember neki sem vágott volna a kirándulásnak, de mi nem vagyunk normálisak, másrészt, bíztunk abban, hogy mire Pusztamarótra érünk, elfújja a szél az esőfelhőket. Így is lett. Megérkezve a Pusztamarótot jelző táblához, Gyula kirakott minket a kocsiból, nem vállalata a korábban már megtapasztalt rossz útra való behajtást. Mondjuk, most tévedett, mert az út jó állapotban volt, nem voltak kerékszaggató gödrök, mint a legutóbbi két alkalommal, de elvi kérdésekben nem vitatkozik az ember. Kiszálltunk, magunkhoz ragadtuk a hátizsákokat, elköszöntünk, majd nekivágtunk az igencsak hosszú, majdnem 4,5 km-es útnak a túra kiinduló pecsételőpontjához, a pusztamaróti Történelmi Emlékhelyhez. Esküvőbe ugyan nem futottunk bele vasárnap lévén, de orchideákat azért láttunk.

 

Először az ifjúsági tábort értük el. A Sólyomszem büfénél pecsételtünk, majd folytattuk utunkat az emlékhely felé. Amikor először láttuk az emlékművet, maga volt a katarzis. Másodszorra is csodaszép látványt nyújtott anno, de harmadszorra sem csalódtunk benne. A műremek egy legendát idéz: Dobozi Mihály története az 1526-os mohácsi csata utánra vezet vissza. A Gerecse völgyének egy kis településénél, az akkori érseki birtok Maróth nevű faluja környékén, lápos, vizes területek védelmében egy szekérvárban sáncolta el magát a török hódítók elől menekülő jobbágyokból és a környék kisnemeseiből összeállt magyar sereg. A szekértábort a törökök elfoglalták, és az ellenállókat kardélre vetették. A magyarok körülkerítették a tábort árkokkal és szekerekkel, így védelmezték asszonyukat, gyermekeiket és kevés vagyonukat. A törökökre több ízben rátörtek és súlyos veszteségeket okoztak nekik. A monda szerint itt küzdött a török ellen Dobozi Mihály is. A törökök hatalmas veszteségek árán foglalták el ezt a tábort. Foglyokat azonban nem sikerült ejteniük, mert a tábor egy része elmenekült, másik része pedig elesett a csatában. Dobozi Mihály a szekérvár eleste után kivágta magát az ellenség gyűrűjéből és feleségét, Farmosi Ilonát lovára felkapva, elmenekült. Amikor az őket üldöző török lovasok már majdnem utolérték a házaspárt, hitvese könyörgésére, hogy ne kerüljön az ellenség kezére és felesége becsületét is megmentse, leszúrta a kedvesét, ő maga pedig szembefordult a törökökkel, akik lekaszabolták.

 

 

 

Pusztamarót tulajdonképpen egy elnéptelenedett település, közigazgatásilag Nyergesújfaluhoz tartozik.  A települést az 1945 utáni kitelepítésekig sváb anyanyelvű lakosság lakta kis számban, majd helyükre bányászokat telepítettek be, akik lassanként azonban elhagyták otthonaikat, beköltözve a közeli Tatabánya vagy Oroszlány bányászlakótelepeinek egyikébe. A falu az 1970-es években néptelenedett el végleg, emlékét temetője őrzi.

 

A fotózás után nekiveselkedtünk az útnak, hiszen tulajdonképpen most kezdtük meg igazán a kéktúrát. Lassacskán felkapaszkodtunk a Marót-hegyre, majd egy távvezeték uralta dzsindzsás nyíladékban folytattuk az utat.

 

 

 

 

Útközben Tünde talált egy kulcsfontosságú táblát:)

És a kedvünk is egyre jobb lett:-)

Folytattuk utunkat, majd a Domonkos-hegy oldalában leereszkedve kiértünk a megművelt területek szélére. Innen csodaszép panoráma tárult elénk a Gete-hegységre: láthattuk a Kőszikla laposan emelkedő hátát, a Hegyes-kő sziklapiramisát és a turista-mumus Nagy-Gete erdős oldalát is. 

 

 

 

Picit tovább haladva már láthattuk a Bajóti Öreg-követ is a csodálatos színkavalkád közepette.

 

 

Egy kis gyaloglás és Péliföldszentkeresztre értünk. Itt pár méter erejéig elvétettük a kéket, de mivel egyikünknek sem volt ismerős az út, amire rátévedtünk, gyorsan irányt váltottunk és hamar ráleltünk  a helyes útra és jelzésre.A település egyébként ismert búcsújáróhely. Először 1265-ben említik oklevélben Pély néven, hajdanán a templomos lovagrend háza állt itt, amit még a török idők előtt pusztulásnak indult, de középkori templomának romjai a XVIII. század elején még álltak. A romok közé több jámbor remete is visszavonult a világ elől, 1735-ben építette Eszterházy Imre hercegprímás a most is látható templomot. 1763-ban a remetelak megüresedett, akkor nazarénusokat költöztettek ide, de a helyüket hamarosan pálosok vették át, végül 1913-tól a Don Bosco Szalézi Társaságlelt itt otthont.

Amikor legutóbb itt jártunk, egy csodaszép cica társaságát élvezhettük. Most sem volt ez másként: egy csodálatos és kedves kék macsek csatlakozott hozzánk.

 

 A cica társaságában jól megebédeltünk a zárva tartó büfé egyik kis asztalkájánál letelepedve.

A pihenő után folytattuk utunkat. Ahogyan legutóbb Kóspallagon, most is szembejött pár kerékpár:-)

 

Természetesen gyalog folytattuk utunkat. Először a katonasírt látogattuk meg.

A kolostortól mintegy 600 méterre levő erdei tisztáson áll a Schmidt Sándor bányaigazgató által, az 1930-as években építtetett Lourdes-i barlang.A szabadtéri oltár a szent kút mellett áll, melynek vize a legenda szerint egy sántán született kisfiút gyógyított meg az 1700-as években.

 

 

Folytatva utunkat először egy kis erdei séta következett, majd hamarosan kiértünk egy bekerített mező szélére és egyenesen a Bajóti Öreg-kő felé vettük az irányt. 

 

 

 

 

Azért persze fotóztunk pár lepkét is:-)

 

 

Haladtunk szépen a 375 m maga Bajóti Öreg-kő felé és vártuk, mikor bukkan fel a már jól ismert pihenő.

Mielőtt a pihenőhöz értünk volna, egy hatalmas nyulat láttunk, de sajnos, nem tudtuk lefotózni: némi túlzással majdnem akkora volt, mint egy őzike:-) A pihenőnél aztán szusszantunk egyet.

 

 

A pihenés után nekivágtunk a kék barlang jelzésnek, ami egészen konkrétan egy pókemberes, kétszáz lépcsőfokből álló emelkedést jelentett. Először a szétváló lépcsősor jobb oldali ága és a sziklás kis ösvény kínálta lehetőséget fedeztük fel. 

 

 

Az út végén a Bajóti Öreg-kő 1. zsombolyánál találtuk magunkat. A fokozottan védett barlang bejárata egy méter magas és keskeny, körülbelül 60 centiméter széles, egy vasból készült, rácsos ajtóval van lezárva. Sokáig azt hitték, hogy ez a barlang a Gerecse legmélyebb barlangja.Egyes vélekedés szerint 80 méter hosszú, 35 méter függőleges kiterjedésű és 25 méter vízszintes kiterjedésű, más szakirodalom szerint 80 méter hosszú és 36 méter mély, egyes barlangtérképek szerint pedig a hossza 115 méter és a mélysége 34 méter. Akárhogyan is, jót fotózkodtunk és gyönyörködtünk a kilátásban.

 

 

 

Szépen visszaaraszoltunk az egyik sziklás kiszögelléshez, lepakoltuk a zsákokat és így vágtunk neki a meredek lépcsősornak.Először a Baits-barlanghoz értünk. A barlang nevét Baits Györgyről, Bajót község egykori jegyzőjéről kapta, akinek hathatós segítsége volt abban, hogy az Öreg-kő barlangjaiban a 20. század elején régészeti ásatásokra kerüljön sor. A látványos bejáratú barlang 46 m hosszú.

 

A barlang megtekintése után folytattuk az emelkedést a csodálatosan szép és különleges Jankovich-barlanghoz. A hegy oldalában, mintegy 340 méteres magasságban nyílik a Dunántúl egyik legfontosabb régészeti lelőhelye, és egyben egyik leglátványosabb, fokozottan védett barlangja. A mélyből feltörő karsztvíz boltozatos üregeket oldott a mészkőben, így keletkeztek az Öreg-kő barlangjainak járatai és nagyobb termei. A Jankovich-barlang hazai viszonylatban nagy méretű bejárata után lenyűgöző kupolacsarnokban találtuk magunkat. A 35 méter hosszú és 20 méter magas terem egy 8 méter átmérőjű, szinte szabályos kör alakú kürtőben végződik felülről, ahonnan egész nap természetes fényt kap a barlang ezen része. 

 

 

 

A barlang megtekintése után Tünde szokás szerint még feljebb mászott, én nem vállaltam a mászást: nem a felfelé menettől féltem, hanem tudtam, hogy lefelé meggyűlne a bajom a tudatalattimmal, így inkább megvártam lent a hátizsákoknál. Jól döntöttem. Elmondása szerint még neki, aki imád lefelé ereszkedni a legnagyobb meredélyeken is, szóval neki is meggyűlt a baja az elemekkel. A kaland után lebaktattunk a lépcsőkön és immáron újra a kéken folytattuk utunkat.

 

Cseperegni kezdett az eső, így ráhúztuk a zsákokra az esővédőt, de persze, mire ezt megtettük el is állt.

Szedtük a lábunkat, mert bár nem esett az eső, de azért erőteljesen érezni lehetett a levegőben egy újabb csapadék-hullámot. Amint beértünk Mogyorósbányára, először a Kakukk nevű vendéglátóipari egységhez mentünk pecsételni. A COVID-mizéria közben egy igazán udvarias és kedves tájékoztató táblácskát olvashattunk.

 

Pecsételés közben elkapott minket egy apró zápor, kicsit áztunk csak el míg megtettük az utat a Club Leonardo Panzió és Étterem ismert épületéig. A nagyon kedves háziasszony fogadott, jól elbeszélgettünk, megbeszéltük, mi legyen a vacsora, majd elfoglaltuk a szobánkat. Lezuhanyoztunk és aludtunk egy kicsit: mindkettőnknek jól esett a pihenés. Este hatra pedig átsétáltunk az étterembe, ahol a ház vendégei voltunk egy szilvapálinkára. A fogások is finomak voltak és remek zene szólt közben. A helyet mindenkinek ajánljuk, nagyon kedves, emberi volt a kiszolgálás, a fogadtatás, igazi vendégszerető hely.

 

 

 

És végül egy kis hangulat: