Az új nap, új OKT-szakasz mottó
jegyében ismételten nekivágtunk: ezúttal a Kisinóci Turistaház és a Nagymaros
közti 20 km-es szakaszt (szint: 624 m) céloztuk meg. Kismarosig vonattal jutottunk
el, ott pedig Volán-buszra szálltunk és robogtunk egészen a végállomásig,
Kóspallag templomáig. Leszállva a buszról csekély 1,2 km gyaloglás várt ránk a
turistaházig. Mindennek célja van és semmi sem történik véletlenül: most sem
volt ez másképp. Pár méterre a turistaháztól egy csodaszépséges vörös
kölyökmacska csatlakozott hozzánk. Jól megsimiztük, ő boldogan dorombolt, mi is
örültünk, mert mindig áldás van azon a túrán, amikor macsekkal találkozunk.
A barátkozás után hamarosan
elértünk a Börzsöny legrégebbi, kastélyszerű turistaházához és ráleltünk a
pecsétre is, a teraszos sörkert oszlopán.
A pecsételés
abszolválása és a szükséges tollászkodás után megkezdtük utunkat. Először egy
kis aszfalt következett, de aztán gyorsan betértünk az erdőbe. Itt újra megtapasztalhattuk a jó fajta kéktúrás dzsindzsában haladás érzését is:-)
A Ló-hegyi patakon
való átkelés után megkezdtük az emelkedést, de csodaszép erdőben haladtunk, s orchideára is bukkantunk.
Emelkedtünk szépen felfelé.
Szokásos módon erőfeszítéseink
elnyerték jutalmukat: felérve a Kálváriára, csodálatos panoráma tárult elénk.
Fotóztunk,
gyönyörködtünk a kilátásban és lassan lefelé vettük az irányt.
Kisebb baktatás után visszaértünk
Kóspallagra, a késő-barokk templomhoz, pontosan oda, ahol korábban leszálltunk
a buszról.
Itt várt ránk némi aszfalt és
konkrétan rám egy rószaszín kerékpár is, de persze nem a könnyebb megoldást
választottam:)
Haladtunk szépen az árnyas fák
alatt, miközben egyik orchideától a másikba botlottunk. Minden orchideás
találkozás extramámor Tündének, aki fél kilométerről kiszúrja az orchidea még
ki sem bújt levelét is, én meg süllyedek szégyenemben, hogy nem találtam ki, az
erdő melyik meg nem határozott pontján tervezi a megszületését egy-egy ilyen
növény. Jó, mondjuk én a kék virágok rabja vagyok:)
Ezen a szakaszon azonban nem csak
az orchideák botlottak belénk, de egy hatalmas szarvas is, akit Tünde egy jó
kis hátizsákos téma utáni rohanást követően jól le is fényképezett.
Élveztük a csodaszép zöldet, a
sok ingert, madarakat, virágokat (jó, mondjuk, én közben mobilozni is
kényszerültem munkailag, de ilyen az élet), az erdő csodaszép tavaszi arcát. Az
erdők övezte útról hamarosan a Békás-rétre értünk. A színek és a látvány itt is
kiteljesedett: az ég kékje, a repce sárgája, a fák zöldje és a hegyek kontúrja
csodaszép panorámát hozott össze, olyan léleksimogatósat.
A réten szembesültünk egy aprócska
rejtéllyel, amit azóta sem fejtettünk meg. Ime, kedves Olvasó, a fényképes
bizonyíték. Ha van valakinek ötlete, mi történt ezekkel a szobrocskákkal és
miért, várjuk szeretettel.
Ez az út az orchideák támadásáról
szólt: a Békás-rétet követő erdős szakaszon is belebotlottunk jó párukba, így Tündét megint
elveszítettem ideig-óráig:)
Amikor kissé csillapodott a mámor, folytattuk a
menetelést: utunk folytatásaként a Hét-vályus forrás magasában várt ránk egy
patakátkelés. Amikor legutóbb erre jártunk, a patakon keltünk át, de most
kényelmesebbek voltunk: fotózás után visszacaplattunk a hídhoz és azon
gyalogoltunk át, hogy utána egy meredek balkanyarral emelkedjünk kicsit.
A kaptató után már alig kellett
gyalogolnunk, s el is értük a Törökmezői turistaházat.
A ház, tekintettel a még
mindig tartó COVID-mizériára, zárva volt, ahogy a vadaspark és akadálypálya is,
de találtunk egy szimpatikus padocskát és asztalt, így pontosan délben
elköltöttük a jól megérdemelt ebédünket. Aki végigkísérte az előző kéktúrás
kódorgásainkat, tudhatja, milyen változatos ebédekben volt részünk: most is a
kolbász és kenyér vitte a prímet!:)
A nem túl rövid pihenőnk után
nekivágtunk az út második szakaszának a Vizes-árok, majd a Köves-mező felé véve az irányt.
De azért, persze elértük minden gond nélkül a 482 méter magas Hegyes-tető csúcsán álló Julianus-kilátót, ahonnan a Dunára, a Visegrádi-hegységre és a
Börzsönyre is páratlan panoráma nyílt. Végre szerencsénk volt az idővel is! A kilátást 270 fokban a
Duna látványa uralta: Nyugatra Szlovákia, délre Dömös és a
Visegrádi-hegység, keletre pedig Visegrád és Vác irányába láthattunk el.
Természetesen felmentünk a kilátóra, pihentünk kicsit és gyönyörködtünk a panorámában.
A rövid pihenő után lefelé indultunk. Tudtuk, hogy innen már lefelé vezet az út Nagymarosig. Én kicsit féltem, mert nem szeretem, mikor a keskeny, szakadozott peremű rézsútos ösvényen a jobb oldalamra esik a meredély, de hát ilyen ez a popszakma: ha menni kell, akkor menni kell, ha felmegyünk valahová, onnan le is kell jönni. És persze a kilátó után is találkoztunk pár orchideával még a nagy meredély előtt:)
Túlélve az egyébként nem vészes kis ösvényt (jólvanna, mindannyiunknak megvannak a magunk démonjai:), immáron a város felé haladva szélesebb és árnyasabb utakon haladtunk.
Kis városi séta után a vasútállomásra vettünk az irányt, hol pecsételjünk.A szokásos lépcsősor azonban el volt zárva, felújították éppen. Már éppen tanakodni kezdtünk volna, hogyan közelítjük meg a várótermet, a pecsétet meg a jegyárust, mikor a közeli padon, kocsma hiján iszogató társaság azonnal a segítségünkre sietett: látva tanácstalanságunkat, útba igazítottak, hogyan tudjuk alternatív úton megközelíteni a peront. Hiába no, ezért is szeretjük a kéktúrázást: a helyi kocsmában mindig sok infot megtud az ember, jót lehet beszélgetni és mindig segítőkészek az emberek. A pecsételést abszolváltuk, a vonatjegyet megvettük és hamarosan a vonat is megérkezett.
És végezetül álljon itt néhány hangulatkép:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése