Kék túra, ahogyan én látom: Nógrád-Katalinpuszta: muflonok, rószaszín nyúl és unikornisok

Mivel erre a napra is csodálatos időt, napfényt és kék eget ígértek az időjósok, s mert szükségünk volt továbbra is a D vitaminra, élményekre és lélektöltődésre, így nekivágtunk a Nógrád-Katalinpuszta közt húzódó 15 km-es szakasznak (szint: 408 m). Hat évvel ezelőtt, 2014-ben ez volt az életünk legelső KÉK-szakasza, akkor Boci és Fanny kutyák is elkísértek minket. Most csak ketten vágtunk neki az útnak. Nógrádra érkezve azonnal pecsételtünk is. Emlékeink szerint a pecsét a kis vasúti megállóhely várótermében volt, de hamar szembesültünk azon ténnyel, hogy a pecsét a közelben lévő információs tábla oszlopára került át. Sajnos a járványügyi helyzet (emlékezz rá, kedves Olvasó, most, 2020 tavaszán a COVID-19 vírus tartja fogságban az emberiséget) miatt ezúttal nem volt lehetőségünk felmenni a várba, mint hat évvel ezelőtt. A nógrádi vár egyébként Magyarország legrégibb szabálytalan alaprajzú, belső tornyos kővára, amely a környező vidékből hatvan méterre kimagasodó, nagy területű fennsíkot koronázza. Messziről jól megtekintettük a vármaradványokat, majd nekiveselkedtünk a település aszfaltjának.

Egészen a Pálinkafőzdéig mentünk, no nem a helyi sajátos ízek kortyolgatása okán, hanem mert ott vett egy balkanyart a kék. Haladtunk szépen előre egészen egy kerítésig, amit el kezdtünk követni.

Ez nem volt jó döntés, de még időben észleltük ballépéseinket. Viszont megideologizáltuk azonnal a kisebb kitérőnket: ha nem tértünk volna le az útról, akkor nem találkozhattunk volna egy kedves és fotómodelli karrierre törő lovacskával.

A fényképezés után visszafordultunk és visszaértünk a tisztásra, majd a kék jelzéssel ellátott fa melletti ösvényen bementünk a fák közé. Itt már várt minket a korábbról megismert sorompó, ahol nosztalgiáztunk kicsit.

Az út lefelé tartott az erdőben, míg el nem értük egy patakocskát, majd hamarosan kereszteztük a vasútvonalat.

Innen szépen megkezdtük a felfelé araszolást. Még egy muflon-csordát is felriasztottunk, sajnos őket nem tudtuk lefotózni, de fantasztikus élmény volt látni a kb. 8-10 állatból álló csapatot. Haladtunk tovább szépen, emelkedve, először dúsabb, majd kopárabb és ritkább erdőben míg nem egyszer csak megérkeztünk a Lokó-pihenőhöz a Nagy-Kő-hegy tetejére.

Itt korábban nem volt pecsételés, viszont most igen, s ezen túlmenően a kis faházikó szinte kérlelt minket, hogy pihenjünk meg kicsit. A pihenő egyébként Ispánovity Márton indítványára a Lokomotív Turista Egyesület alapításának 60. évfordulójára Zsuffa Kálmán építészmérnök tervei alapján épült közadakozásból és az egyesület pénzéből 2009-ben.

A panoráma maga volt a csoda: pazar kilátás Szokolya felé, balra meg a visegrádi Duna-szakasz.

Nagyon sokáig csodáltuk a tájat. Egy fekete gólya is a társunkul szegődött, sokáig ott körözött a környéken, szinte kínálva magát a fotózásra.

Előkerült Tünde elemózsiás dobozkája meg – Húsvét közeledtével – némi csokinyúl is. Pecsételtünk is, némi malőrrel: a Lokó-pihenő pecsétje Felsőpetény helyére került az igazoló füzetemben, de több is veszett Mohácsnál.

Az ebéd után kiültünk a még csodásabb kilátást nyújtó padocskára sziesztázni kicsit, de aztán az erős szél indulásra késztetett minket. Találtunk egy jelzetlen ösvényt, így Tünde kiváló javaslatára azon indultunk el, végig a gerincen. Közben nem győztünk betelni a fantasztikus látvánnyal.

A kis ösvény aztán elég meredeken kezdett lejteni, majd a végén becsatlakozott egy szekérútba, ahol is balra fordultunk, s némi gyaloglás után becsatlakoztunk az eredeti KÉKbe. Haladtunk tovább Magyarkút felé immáron a rendes kerékvágásban.

Magyarkút előtt átkeltünk a kis patakon egy jó kis, faágakból készült átkelőn, majd most (nem elrontva az irányt, mint hat éve, mikor is nemes egyszerűséggel véletlenül kihagytuk itt a pecsételőhelyet, így kénytelenek voltunk újra legyalogolni és visszamenni pár héttel később pecsételni) jobbra tértünk a magyarkúti Irma-forráshoz. A pecsét a kis büfé kapujában volt, pecsételtünk, majd leültünk pihenni egy padra, hallgattuk a madárcsicsergést és szemezgettünk egy hatalmas fehér macskával.

A pihenő után nekiindultunk Szendehely irányába. Emlékeztünk rá, hogy ezen a környéken anno rengeteg vicsorgót láttunk, s most sem csalódtunk: volt bőven fényképeznivalónk.

Haladtunk szépen tovább az Aranyos-kútig. Itt a rendezett padoknál is megpihentünk kicsit. Társunkul szegődött egy igen fotogén madárka, nehéz volt tőle búcsút venni.

Folytatva utunkat, Szendehelyhez közeledve szomorúan tapasztaltuk, hogy ott, ahol néhány éve még szép fák álltak, most csúnya tarvágás „díszelgett”. Nem volt jó érzés látni ezt a fajta pusztítást.

Aztán hamarosan megpillanthattuk Szendehely első házait, illetve odaértünk a kis kápolnához is.

A településen haladtunk tovább, majd átkeltünk a 2-es főúton. Az utolsó házak után kerékpárút vezetett el Katalinpusztáig.

Itt már nem kellett pecsételnünk, hiszen már megvolt a múltkori szakasznál a pecsétünk. Sofőrünkre várva leültünk a kis tó közepén lévő padra s megkóstoltuk a Tünde által hozott Aqua de Bolivia hangzatos nevet viselő – a tájékoztatók szerint kokalevelet is tartalmazó – likőrt. Mondanom sem kell, kedves Olvasó, hogy a tóban található békák hamarosan, unikornisokon közlekedő királyfikká változtak.