Szépséges csütörtök:szikrázó kék ég, remek időjárás - nem is gondoltuk volna, hiszen előző nap is esett és mint kiderült, a túrát követő napon is egész nap áztatja az eső a földeket. De nekünk - ezúttal is - szerencsénk volt. Bár most nem kísért el utunkra sem Fanny, sem Boci kutyus. Kicsit furcsa is volt...
Ezúttal a Hűvösvölgy Gyermekvasút - Rozália Téglagyár közötti 14,1 km-es utat választottuk túracélpontként.
A 61-es villamos egészen Hűvösvölgyig repített minket, ahol is a Gyermekvasút végállomásának forgalmi irodájában pecsételtünk, ám előtte még lefotóztuk az épület falán, az OKT-nak emléket állító két táblácskát, s persze a kisvasutat sem hagyhattuk ki, ha már a tiszteletünkre befutott az első vágányra. a mozdonyvezető bácsinak lelkesen integettünk, ő is mosolyogva intett vissza, mintegy utunkra bocsátva minket:-)
Aztán nekivágtunk az utunknak. Nekem már akkor fájt a lábam, még nem pokolian, de majdnem (éljen a boka- és harántsüllyedés okozta deformitásnak köszönhető fájdalom-halmaz,a mihez a Camino 800 km-e igencsak hozzátett:-( ), de azért próbáltam lépést tartani Tündével. Először az Ördög-árok hídján haladtunk át, majd meseszép erdőben folytattuk utunkat.
Hamar kiértünk a hármashatár-hegyi vitorlázórepülő-térre. A repteret 1926-ban alakították ki: a kezdetettkor itt próbálták ki a híres repülőgép-tervező, Rubik Ernő új konstrukcióit is. A reptérnél áll a repülők emlékkeresztje, illetve régi határköveket is láthatunk innen kezdve végig az út során.
Kis séta után elértük a Csemegi József által tervezett emlékművet, mely Mátyás király nyéki vadaskertjének kőbevésett térképrajza: ez a terület volt a király egyik kedvenc szórakozó és üdülőhelye.
Csodaszép tájon haladtunk előre. Nem sokkal az oroszlán-szikla után egy sziklafalba faragott örökmécses fülkét és keresztet, illetve ima térdeplő-teraszt láthattunk, majd következett az Árpád-kilátó. A Látó-hegy platójának peremén (Gugger-hegy), kőteraszon álló, terméskőből épült kilátót 1929-ben építették. A teraszról csodaszép kilátásban gyönyörködhettünk.
Aztán nekivágtunk a Hármashatár-hegyre vezető emelkedőnek, gyakran emlegetve az inóci vágást:-) a lábam egyre jobban fájt, de túra közben az ember mégsem maradhat nagyon le és nem is maradhat ott az út közepén emlékműként, így menni kellett.Amit persze nem is bántam meg, mert mikor felértünk, csodaszép panoráma tárult elénk. Leszámítva persze a sok-sok adótornyot, bár megjegyzem: adótoronynak még így nem örültem életemben, mint mikor egy különösen meredek emelkedő végén megpillanthattam:-)
A Hármashatár-hegy 495 méter magas és közismert elnevezése Buda, Óbuda és Pesthidegkút 1873-ig , Budapest székesfőváros megalakításáig itt összefutó határra utal.
A pecsételés is megtörtént, nagyon szakszerűen:a pecsétet az adótorony melletti oszlopon találtuk:)
Bandukoltunk, bandukoltunk, mígnem a Virágos-nyereg közelébe értünk, ahol hirtelen nem volt merre mennünk:-)
Persze, megtaláltuk az irányt és az utat és milyen jól tettük! Így saját fotomodellünk is lehetett.-)
A virágos-nyereg eligazító táblájánál megint szakszerűen pecsételtünk:-)
És nekivágtunk a táv utolsó 4 és fél kilométerének, várva, hogy felbukkanjon a Rozália téglagyár:-) a táj továbbra is szépséges volt, a virágok és a lepkék feledtették a ránk hulló hernyókat, amiket nem győztünk magunkról, ruhánkról-hajunkról lesöpörni.
Végtelenül hosszúnak tűnő idő után (én most már tényleg borzalmasan fájó-égő-húzó-szúró-izzó lábbal) megérkeztünk a Rozália téglagyárhoz. A szakasz végállomása elég illúzióromboló volt, a gyár az út szépségéhez nem illett, de hát ha itt a szakasz végállomása, akkor nincs mit tenni - pecsételtünk. A már sokszor emlegetett, blogokból ismert fekete kutyát nem láttuk:-)A 218-as busz viszont azonnal jött, ahogyan a kék keresztet követve elbandukoltunk a megállójáig.:-)
S hogy pozitív legyen ennek a meseszép szakasznak a végkicsengése, íme néhány virágos és táj-kép, no meg egy kis gyöngyvirág-kábszerezés és a bizonyíték, hogy az optimizmus kék színű:)))
