Mindig csak felfelé..:-)

Kék eget rendeltem a kék túra második szakaszához. Szinte csak az utolsó pillanatban döntöttük el, hogy a Naszályt vagy a Csóványost másszuk meg, végül a Kisinóci turistaház és a Nógrád közti 20,4 km-es szakaszt választottuk. Ahogyan a túraleírásokból már ismertem, elég nehéz, hosszan emelkedő szakasszal induló, nem túl lightos útra számíthattunk. Nem csalódtunk:-)

Kisinócról indultunk:a turistaházban Tünde pecsételt, én a kutyákkal kint maradtam, majd gyors útbaigazítás-kérés után nekivágtunk a kéknek. Az első képek még optimista hangulatban születtek, a továbbiak is optimistán, de már kissé fáradtabban. Hiszen az inóci vágás csak felfelé megy. Folyton emelkedik és soha véget nem ér. Legalábbis mi ezt éreztük:-) A füves nyiladék útvonalán nehéz volt haladni, hiszen a víz roppant nagy pusztítómunkát végzett, ahogyan az a képeken látszik is. (A bejegyzés képeit egyrészt én alkottam, másrészt Tünde barátnőm készítette:-)

Jó volt megállni Barna Feri emléktáblájánál: a kőkereszt az 1935. január 28-án halálos síbalesetet szenvedett egyetemistának állít emléket. Egy kicsit szusszantunk és megállapítottuk, hogy ez még csak az útnak nagyon az eleje és még mindig felfelé megyünk.

És csak mentünk, mentünk, szigorúan csak felfelé....A panoráma csodaszép volt és az vigasztalt, hogy előbb-utóbb majd csak elérkezünk a pecsételő-helyre, a Nagy-hideg-hegyi turistaházhoz. És láss csodát, így is lett:-))

A turistaháznál sokan voltak, egyrészt, mert a szép idő sok embert a természetbe csalogatott, másrészt teljesítménytúra is volt a területen. Szerencsére senki sem zavart senkit, Boci és Fanny hatalmasat rohangászott egy vizslával (ma sem értem, ennyi emelkedő után hogy volt még erre energiájuk:-), mi pedig megittuk a jól megérdemelt kólánkat és fotoztunk:-) A turistaházról tudni kell, hogy 1940-ben készült az akkoriban nagyon jól felszereltnek számító, villanyvilágítással és folyóvízzel ellátott, étteremmel rendelkező épület. Ma is nagy látogatottságnak örvend nem csak nyáron, de a sífelvonónak köszönhetően télen is. 

A röpke pihenő után haladtunk tovább, először lefelé, majd nagyon felfelé. Időnként elképzelhetetlen technikákat is bevetve:-)

Ennek ellenére azért továbbhaladtunk, bár jól esett egy kis pihenő megint. No, persze csak azért, hogy fotózkodjunk és hogy a kutyák pihenjenek megint egy kicsit:)

És megint csak elindultunk. A változatosság kedvéért felfelé. Kezdtem azt gyanítani, hogy térkép ide, szintmetszet oda, ez az út csak felfelé visz:-) Reménykedésre az adott okot, hogy egyszer csak felbukkant valahol nagyon-nagyon messze a Csóványost sejtető kilátó. Igen, kedves blogolvasó, jól látod: ott fent, jobbra, az a kicsi aranyos apró "pöcök" - no, az a csóványosi kilátó.

De mentünk, fáradhatatlanul és persze a Vilma-pihenőnél is csak Boci meg Fanny kedvéért pihegtünk, azaz pihentünk meg a szikla tövében:-) Meg azért, hogy elengedjünk egy roppant nagy hanghatással csörtető iskolás-csoportot, akik a Csóványosról igyekeztek lefelé. Most nem is bántuk, hogy mi meg felfelé megyünk....

Még egy utolsó erőfeszítés és már ott is voltunk 938 méter magasan, a Csóványoson. Az elnevezés maga a csalán (csóvány) szóból ered. A csúcson található geodéziai mérőtorony sajnos nem látogatható most, felújítás alatt áll, így nem tudtunk felmenni, amit azért sajnálhattunk, mert csodaszép kilátásban gyönyörködhettünk volna, azonban a torony melletti Béke-emlékművel vigasztalódhattunk kicsit:-)

Boldogan, hogy elértük a csúcsot, megkezdtük az út hátralévő, több, mint felét:-) Gyorsabb tempóban tudtunk haladni, hiszen a hatalmas emelkedők már megszűntek és most valóban fáradhatatlanul haladtunk előre: gyönyörködtünk tovább a panorámában,a virágokban és csak úgy, általánosságban élveztük az életet:-)

Gyorsan a Foltán-kereszthez értünk. A léckerítéssel körbevett keresztet 1890-ben állították az orvul meggyilkolt erdőőr emlékére.

Megint gyors tempót mentünk, s csodaszép meseerdőben haladtunk, aztán gyorsan a Saj-kúthoz értünk. Az utóbbi években a kút kiapadt, ámde mellette a forrás új utat találva bőven osztogatja hideg vizét a megfáradt természetjáróknak.

Béla-rét után (ami tulajdonképpen nem is rét volt, hanem egy aprócska irtás-féle keresztút) már csak pár kilométer volt hátra utunk végállomásáig, Nógrádig. Az esőfelhők gyülekezni kezdtek a messze távolban, de optimisták voltunk és bizakodtunk benne, hogy megkímélnek minket az égiek a kiadós zuhétól és így is lett:-) Ellenben egy utolsó kihívás még várt ránk, cserében azért, hogy messze a távolban megpillanthattuk Nógrád kies várát:-) át kellett kelnünk a Fekete.patak gázlóján:-) Megtettük.:-) Utána viszont nagyon élveztük, hogy ott, a nagyon messze távolban várnak látszó tárgyat véltünk felefedzni:-)

Mindent egybevetve: szép nap, tele élménnyel, legyőzött kihívásokkal, csodaszép tájjal, gyönyörű virágokkal és fákkal, és a feledhetetlen inóci vágással, no meg a második kék-túrás élmény-kupaccal:-)