Reggel megint csak jó érzés volt, hogy nem hajnalban, hanem hétkor keltünk. Többet aludtunk a háromnapos túra alatt, mint mikor dolgozóba kell mennünk:-) A helyzet rózsaszín jellegét még az is fokozta, hogy a szoba ablakából megtekinthettünk egy szépséges napkeltét.Hiába no, a Nagy Gete megmászása okán megérdemeltük:)
A szokásos reggeli rutin után nekiveselkedtünk az utolsó túranap napi penzumának: Piliscsabára akartunk eljutni.
Jegyzőkönyvön kívül és halkan suttogom, hogy ennek a szakasznak pár hónapja már nekivágtunk, csak mire a busszal Dorogra értünk, úgy szakadt az eső, hogy inkább visszavonatoztunk Piliscsabára, ahová Tünde párja jött értünk, mint megmentő sereg. Szóval itt volt az ideje, hogy végre teljesítsük a szakaszt. Eső nem fenyegetett és a hideg sem volt elviselhetetlen. Nekiindultunk a már ismert vasútállomásra, hogy pecsételjünk. A vasútállomáshoz vezető út utolsó része egy elég szörnyűnek tűnő alagútban vezetett és pecsételés után is arrafelé haladtunk, csak éppen a másik irányba.
Egy nagyon szép, őszi színekben pompázó sétányon törtünk előre, sőt az egykori, nagy múltú focicsapat pályája mellett is elhaladtunk. Mivel a macskák szerettek minket nagyon ezen a hétvégén, így most is találkoztunk egy kedves jelentettel: öreg kutyácska akart ismerkedni egy sütkérezni vágyó macsekkal.
Bandukoltunk szépen tovább a családi házas övezetben, majd hamar elértük a Kenyér-mezői patak aprócska hídját.
A fények nagyon szépek voltak, így persze kattogtattunk a fényképezőgépekkel bőszen.
Elhaladtunk a lőtér és a kutyakiképző-iskola mellett, majd bevettük magunkat egy akácosba.
Baktattunk szépen felfelé tovább, majd elértük a meglehetősen forgalmas 117-es utat, de szerencsére nem sokat gyalogoltunk rajta: hamar betértünk a Kesztölc felé vezető aszfaltútra.Kesztölc is a macskák birodalmának bizonyult: csodaszépséges és barátságos cirmákok vártak ránk. Csak ízelítőül néhány fénykép:
Haladtunk, meglehetősen sok kanyarral tarkított utunkon, mígnem elértünk a Hársfa presszóhoz, ami természetesen zárva volt. Így kólát nem ittunk, ámde a presszó melletti pihenőnél elfogyasztottuk a reggelinket a la őszi csendélet:)
A jól megérdemelt pihenő és jóízűen elfogyasztott elemózsia után természetes volt, hogy a könnyebbnek tűnő utat véltük a helyesnek. Dekoncentrációnknak az lett a vége, hogy szépen visszagyalogoltunk a kiindulási pontunkig (konstatáltuk, hogy a jelzés majdnem egyértelmű, csak mi nem figyeltünk eléggé) és természetesen elindultunk felfelé egy eléggé zsírégető emelkedőn.
Szépen ott tornyosult előttünk a Kétágú-hegy, impozáns látványt nyújtott.
A természet a csodaszép panoráma mellé még kedveskedett nekünk egy kis frissítővel is, amit jól esett elmajszolni.
Csodaszép füves hegyoldalban haladtunk tovább: a színek, a táj, a hegyek látványa, az őszi színek kavalkádja, a napsütés és a kék ég - fantasztikus elegyet alkotott.Nem győztünk látni és érezni a köröttünk húzódó szépséget, töltekezni energiával. Fantasztikus volt itt bandukolni.
Volt olyan szakasz, ami igencsak a Caminot idézte...
Nemsokára elértük az erdőt és innentől kezdve ereszkedtünk Klastrompusztáig: először a fák között, majd egy aszfaltútra érve.
A régi, kopott és szakadozott bekötőúton haladva értünk be Klastrompusztára, majd a Tölgyfa Sörözőbe betérve pecsételtünk és ittunk egy kólát.
A kis pihenő után folytattuk utunkat. Elértük a XIII. században épült, első pálos kolostor és templom romjait. Érdekes, hogy a törökök pusztítása után a település és a hely olyannyira elnéptelenedett, hogy a kolostor egykori léte teljesen feledésbe merült. Csak a múlt századi kutatásoknak köszönhető, hogy a romokat megtekintheti az érdeklődő.
Kis emelkedőn haladtunk tovább,gyönyörű erdőben.
Haladtunk szépen tovább Piliscsév felé mezőn, árkon-bokron.
Hamar feltűntek a település házai és a templomhoz is gyorsan odaértünk.
A templomtól Tünde telefonált a párjának, hogy lassan elindulhat értünk Piliscsabára, majd tovább folytattuk utunkat. Természetesen a macskák itt is megtaláltak minket..-)
Piliscsévtől Piliscsabáig ... nos, mit írjak szépet és jót? A fák gyönyörűek voltak. De a talaj!?? a két település közötti szakaszt homokban tettük meg, ami katasztrofális hatással volt a lábunkra és a hangulatunkra is. Aki gyalogolt vagy netán futott homokban, az tudja, miről beszélek. Legyen annyi elég, hogy zombiüzemmódba kapcsoltunk és mentünk, mert más választásunk nem volt...
Fájós lábbal bebaktattunk a vasútállomásra, pecsételtünk és megkerestük sofőrünket, aki csak pár perccel ért a megbeszélt helyre, mint mi. Fáradtak voltunk, de borzasztóan elégedettek, hiszen mégis csak megcsináltuk ezt a szakaszt és még szerencsénk volt az idővel is.
Pár hangulat-kép, szokás szerint:-)
