Amikor egy út véget ér...

És eljött a nap. A nap, amit már vártunk és amitől féltünk is. A nap, amikor megtesszük az utolsó lépéseinket a kelet-magyarországi kéken. Amikor realizáljuk, hogy az Országos Kék Túra felét legyalogoltuk. A nap, amikor ráébredünk arra, hogy gyakorlatilag a fele országot bejártuk gyalogosan. Egyszerre felemelő és félelmetes az érzés. De addig még teljesítenünk kell az utolsó 16 kilométert Fancsal és Boldogkőváralja között.

Az előző napi disznótoros és pálinkázás után úgy döntöttünk, nem reggelizünk és hamar nekivágunk a távnak. Ebbéli elhatározásunkban csak és kizárólag az eső zavart. ami esett. Nem is kispályásan. De nem baj: van nekünk esővédőnk, így szépen beöltöztünk és elindultunk.

Így dizájnosra véve a figurát, bandukoltunk, egészen addig, míg el nem vesztettük a kéket. Joggal kérdezheti a kedves Olvasó, miért is nem hagyatkoztunk Jakabra. A válasz roppant prózai: az elvileg feltöltött elemek a nagy semmi esős közepén megadták magukat és Jakab egy biztató szó nélkül elhalványult, majd kihunyt. Az irányt tartottuk és bizakodtunk, hogy megérzéseink ezúttal sem hagytak cserben. Küzdöttünk az esővel meg a sárral, de megérte. Hamarosan Abaújdevecser kisboltjában találtuk magunkat. Vettünk elemet Jakabba, üdítőt és elbeszélgettünk a kedves eladóhölggyel, aki - milyen érdekes - pontosan abból a faluból származik, ahová mi igyekeztünk végállomásilag. Abaújdevecser egyébként kedvestelepülés-része Encs városának.

Nagyon jól esett a szakadó esőben behúzódni az egyik buszmegállóba és megreggelizni.

De hát minden jónak vége szakad egyszer: nekivágtunk Encs felé az útnak, majd végeláthatatlanul gyalogoltunk át a 3-as főúton, majd Encs városán keresztül. Nem is gondoltam volna, hogy Encs ennyire hosszú főutcával rendelkezik. A várost elhagyva is aszfalton haladtunk az esőben. Az égi áldás sem tartott vissza azonban attól, hogy gyönyörködjünk a panorámában és a színekben.

Nemsokára felbukkant Gibárt. Itt mindenképpen be akartunk menni a vízi erőműbe: egyrészt a pecsét miatt, másrészt, mert bejelentkeztünk, hogy megnézzük az erőművet. A Hernád folyón épült gibárti erőmű az ország egyik első vízerőműve volt: 1901-ben tervezték, 1902-ben építették és 1903-ban adták át. Géptermében 2 db, egyenként 250 kW teljesítményű generátor található. Magyarország legrégebbi törpe vízerőműve ma is eredeti gépeivel működik. 

Az erőműben láthattuk a több mint  száz éves gépeket és egy kedves kiskutya-család tagjaival is találkoztunk. Nem tudom, mi lesz a kiskutymik sorsa, csak reménykedni tudok, hogy találnak majd gazdit...

Kicsit csalódtunk, hogy csak a gépeket láthattuk: személy szerint én azt hittem, hogy terepre is kivisznek minket, de hát nem így történt. A kis pihenés után törtünk előre: először át a Hernád felett ívelő hídon, majd egy kis aszfalton.

És aztán...nos, aztán valami olyan sárban, amit még életünkben nem értünk és éltünk meg. Ha csak álltunk is, vagy két kiló sár ragadt a cipőnkre, ha mentünk, akkor meg nagyon kellett figyelni, hogy a marasztaló agyagos sár nehogy lehúzza rólunk a lábbelit.

Küzdöttünk becsületesen. Hogy ne ordítsunk a dühös kétségbeeséstől, inkább röhögtünk és csodáltuk az amúgy gyönyörű tájat.

És mentünk tovább. Persze azért elgondolkodtunk, hogy kell-e ez nekünk, de tudtuk, hogy igen. És hát vissza sem nagyon fordulhattunk volna...Így haladtunk Hernádcéce felé...Nagyon lassan, de nagyon biztosan:)

Nagyon motiváló tényező volt a táj szépsége és a lassan kibontakozó boldogkői vár.

És aztán megláttuk a települést. Felbukkant az adótorony is, és tudtuk, hogy az utolsó előtti pecsétünket a torony lábánál található romos háznál találjuk. Érdekes élmény volt az esőben pecsételni, de megoldottuk:-)

Egy kis pihegés után (még jó, hogy vannak fedett buszmegállók:-) nekivágtunk az utolsó másfél kilométernek. Esett az eső. Olyan volt, mintha a táj, az út búcsúzna tőlünk. De az esőnek köszönhetően valami olyan mesés csodát láthattunk, amit sohasem fogunk elfelejteni. A színek kavalkádja, a kék és narancssárga csodát varázsolt elénk.

És itt született meg Tünde gépből az év képe: szerintem überelhetetlenül fantasztikus.

Ez volt hát az út vége Kelet-Magyarországon..Minden a miénk volt: a megtett majdnem hatszáz kilométer, a táj, az élmények, a sok küzdelem és a sok-sok szép emlék.

Már csak pár tucat méter volt, amit megtettünk és véget ért az utunk...Leültünk a boldogkőváraljai vasútállomáson. Elmélkedtünk kicsit...

Aztán a szüleim is megérkeztek egy kis municióval (főtt kukorica és pálinka), ez utóbbival azért koccintottunk is:)

Mielőtt felkerülnének a megszokott hangulat-képek, azért csak elmondom, hogy fantasztikus érzés és élmény volt megtenni ezt a hatszáz kilométert hőségben, esőben, le és fel, küzdve az elemekkel és saját magunkkal. Az univerzum vigyázott ránk, élményeink majdnem száz százaléka pozitív. S amit láttunk, nem veheti el tőlünk soha senki. Jó volt együtt menni...

Hőség, kocsmák,kalandok

Mivel rekordmennyiséget aludtunk, hajnalban újult erővel láttunk neki a szokásos reggelink elfogyasztásának és rutinból nyomtuk le a szokásos készülődési protokollt. Az eső nem esett, csendes volt  a hajnal és szép napnak nézhettünk elébe. Főleg, mert "csak" 22 km-t kellett bandukolnunk Irotától Fancsalig.

Persze nem hagyhattuk ki a számításból, hogy az előző esti eső miatt nem lesz fáklyás menet a vándorlásunk és nem is csalódtunk! Jakab is kedvesen előre jelezte nekünk, hogy bizony vár ránk némi "benőtt útszakasz". Csak reménykedni tudtunk, hogy nem olyan Füzérkomlós előtti szuper-dzsungelben lesz részünk. Végül is nem volt vészes a dolog, főleg, hogy megőriztük optimizmusunkat:-)

Végülis abban maradtunk saját magunkkal, hogy volt ennél már rosszabb szakasz is az életünkben és a táj sem csúnya:)

Valami megmagyarázhatatlan módon a következő település, Felsővadász nagyon hamar eljött. Persze már számítottunk rá, hiszen gondolatban már iszogattuk a pecsételő-helyeken (igen, kedves Olvasó, kocsmában) megszokott hideg kólánkat.:) Most sem volt ez másként. a bolt és a dohánybolt elegyeként funkcionáló egységben vettünk kólát, pecsételtünk és Tünde még egy varrókészletet is vett, a hólyagok elleni támadás megindítása gyanánt:) Még egy utolsó fotózás teljes harci díszben és már suhantunk is tovább. Persze egy édes jelentben volt azért részünk: mivel aznap érkezett valamicske pénzmag a falu roma lakosságának számlájára, így egyikük igazi cigánytáncot produkált az orrunk előtt és még énekelt is hozzá:)

Felsővadászról egyébként tudni kell, hogy már az őskorban is lakott volt. A mai településtől kb. 1 km-re délre, az úgynevezett Balmazdombon található „pogány vár” ásatása során a neolit- és a bronzkorból származó leletek kerültek elő, mely régészeti leletek ma a kassai múzeumban láthatóak. Nevezetessége a Rákóczi-kastély, mely külsőleg eredeti formájában látható, jelenleg az általános iskola egyik épülete. A díszteremben a fejedelem portréja és korabeli bútorok találhatók. Felsővadászról Nyésta felé sem volt utolsó látványban részünk egyébiránt.

Csodaszépséges színek, ámde hatalmas hőség kísérte utunkat, végeláthatatlan napraforgó mezők és szántóföldek között haladtunk és valahogy nehéz volt elképzelni, hogy megpillantjuk még ebben az életünkben Nyéstát. De eljött ez a pillanat is:)

A mintegy 45 fős településre beérve megpihentünk a templom előtti kedves kis parkocskában, és persze azért arra volt erőnk, hogy fotozzunk egyet:)

A rövid pihenő után nekivágtunk az aznapra rendelt penzumunk következő szakaszának Abaújszolnok következett. Bevallom őszintén, ahogyan utánaolvastunk a településnek a fórumokon, nem tűnt egy barátságos falucskának. Azért ez kicsit megint bennem motoszkált, de tényleg igyekeztem ezt leküzdeni, hiszen Rakacaszend tekintetében is nagyon pozitív tapasztalataink voltak. És hát ha valaki, akkor én hivatalból sem lehetek előítéletes. Szóval bandukoltunk szépen Abaújszolnok felé és meg is pillantottuk.

De megpillantani a falucskát egyszerűbb volt, mint odajutni, lévén, hogy csak sejteni lehetett az odavezető utat, így Jakabra támaszkodva törtünk utat magunknak. Az úton.

Küzdelmes erőfeszítésünk elérte célját, beértünk a faluba és a második háznál (TASZ Jogsegély-szolgálat) meg is találtuk a pecsétet. Lepakoltunk, pecsételtünk, majd szépen tovább indultunk. Már majdnem kiértünk a faluból, mikor az utcán pár beszélgető felnőtt mellett két roma kisgyerek üldögélt a kutyájukkal. egy nagyon szépséges arcú és tekintetű kislány és a tesója volt, akik jöttek utánunk. A kislány boldogan köszönt és jól lepacsizott Tündével. A kutyájuk ugatva követett minket, de egy cigány asszony visszazavarta, akinek meg is köszöntük a kedves gesztusát. Szóval ennyit az előítéletekről...

A falucskát elhagyva letelepedtünk az úton és gyönyörködtünk a csodálatos tájban és Abaújszolnok templomának feledhetetlen látványában. Tünde utólag elmesélte, hogy arra gondolt: ahol ennyire gyönyörű a templom, ott nem lakhatnak rossz emberek...

Kicsit megpihenve indultunk Baktakék irányába.

És hamarosan el is értük a Bakta és Szárazkék településekből létrejött települést.  A számtalan patak és csermely közül, melyek a Hernádba ömlenek, a települést a Vasonca patak szeli át. A leggyakoribb védett növény a macskahere. Sokfelé megtalálható a tájidegen akác, valamint a hagyásfák gyakoriak. A ragadozó madarak közül mindennapos vendég az egerészölyv. Gyakori az őz, a vaddisznó, a róka előfordulása. A vidék sok lepkefajnak is otthont ad.

A szokásos kocsmai iddogálás és pecsételés után éppen indultunk volna, mikor pár kamasz srác megkérdezte tőlünk, hogy a kocsma előtt álló csodanagy és szép Mercédeszről nem tudjuk-e, hogy kié. Hááát, pont úgy néztünk ki ezek szerint, mint akik luxuskocsival utazgatnak:) A képek a tanúink, hogy Baktakék után nem kocsival folytattuk az utat:)

Már alig kellett néhány kilométert bandukolnunk Fancsalig. Persze azért, volt egy kisebb kalandunk. A nagy semmiben mentünk éppen, mikor elég primitív hangú beszélgetést hallottunk ki a nagy dzsumbujból: több férfi beszélgetett. Igyekeztünk csendben menni, de úgy tűnik észrevettek minket. Én nem láttam, de Tünde, aki pár tucat méterre mögöttem jött, mesélte, hogy bizony páran elindultak utánunk, de szerencsére valami miatt visszafordultak. Persze, lehet, hogy nem volt a dologban semmi rossz szándék, de akkor is azt gondolom, hogy az univerzum valahogy vigyáz ránk...Fancsalig aztán elég sok aszfalt következett az életünkben...De mentünk előre, bár ez inkább költői túlzás...Szóval, vánszorogtunk szépen, módjával...

Igazi felüdülés volt megérkezni a fancsali pincesorhoz!:)

Innen már csak pár száz méter és megérkeztünk a rendezett falucska presszójához, megtaláltuk a pecsétet és lerogytunk a teraszra egy kis kólát inni. A presszóban dolgozó hölgy kedvesen felvilágosított, hol találjuk a szállásadónkat. Kis pihenő után meg is találtuk a házacskát. Nagyon kedves hölgy fogadott, megmutatta a szobánkat és megbeszéltük, hogy hatra elkészíti a vacsoránkat. mivel remek idő volt, kint ettünk a kertben és nagyon jót beszélgettünk a vendéglátóinkkal: megkóstoltuk a pálinkájukat (alma, csalán, csipke és kökény), megtettük a disznótorost és tíz óra körül már vissza is vonultunk. mindenkinek szívből ajánljuk Papp Sándorékat: kedvesek, remek szállás, rendezett falucskában.

Elégedetten, tele élménnyel aludtunk el. Ez  a nap is szép volt és közelebb vitt a kelet-magyarországi kék túra teljes hosszának teljesítéséhez...

És akkor megint csak pár hangulat-kép: