Adrenalin és a kolostor csendje

Sok-sok kihagyás után újra a kéken!:-) Elmondhatatlanul jó érzés! Kicsit féltem, hogy az orvosok által kissé tévesen kezelt Achilles-gyulladásom mit szól a dologhoz, de (lekopogom) az orvosok fantasztikus szakértelmétől függetlenül megtalált gyógytornász, kineziológiai tapasz, nyújtó gyakorlatok és egy izmokat lazító masszőr közreműködésének hála el mertem indulni. Megjegyzem, valószínűleg akkor is nekivágtam volna, ha nem látom az alagút végén a fényt. Mert már egyszerűen menni kell...

Ezúttal a Bódvaszilas és Irota közötti távon kezdtük a háromnapos, utolsó kelet-magyarországi szakaszunkat. Mivel változott a kék jelzés útvonala, így 31 km várt ránk az első napon, ilyen szintkülönbséggel:

 Nem csoda, ha jól esett az út előtt az anyám által készített reggeli. Micsoda meglepi: macskás:))

Szirmabesenyőből reggel a szüleim vittek el minket Bódvaszilasra, a vasútállomásra. Gyorsan pecsételtünk egyet. még szerencse, mert a vonat elengedése és a pecsételés után a máskülönben kedves bakter elindult hazafelé...Az élethez szerencse kell - lett pecsétünk és nekivágtunk lelkesen a megváltozott vezetésű kék jelzésnek. eleinte bozótosban haladtunk, amin nem is csodálkoztunk, már megszoktuk a dzsungel-harcot. Még jó, hogy a bozótosnak előnye is van: őzik vagy szarvasok ugrottak ki elénk, hogy megcsodáljuk őket.

Örültünk az ingernek és baktattunk tovább, barátkozva az úttal. És aztán jött, ami eddig nem volt. Adrenalin. Mármint az sokszor jött már az utunk során, de ez a megpróbáltatás kicsit sokkolt minket: egy híd a hömpölygő Bódva folyó felett. Egy régi, korlátok nélküli vasúti híd. Itt kellett átkelnünk. Mert, hogy más választásunk nem nagyon volt. Az első lépéseknél csúszott a sín, a többinél sem kevésbé. Le nem nézhetett az ember, mert akkor lezuhanhat, de mégis tudnia kellett, hová lép...Mit ne mondjak:leizzadtunk becsületesen, mire átértünk a túlsó partra...

A folyó hossza egyébként 110 km, melyből a magyar szakasz 56,1 km. A meder átlagos esése  83,8 cm/km, azaz a magyarországi folyók közül a legmeredekebb. Szélessége 8-14 méter, a víz átlagos sebessége pedig 2–4 km/h. Jó, jó, mondhatná a kedves Olvasó, hogy a folyó mélysége 0,5–1 méter, tehát nem annyira vészes, de azért ha leesünk a hídról, nem biztos, hogy most a blogot olvassa a kedves érdeklődő:)

Miután megnyugodtunk, folytattuk utunkat egy, régen használaton kívül helyezett vasúti pályán Bódvarákó irányába, egészen a Rákóczi-barlangig. A barlang az Esztramos hegyi kőfejtő egy felhagyott bányatáróján át közelíthető meg mintegy 160 méternyi séta után, alján két barlangi tó található, különlegessége a különféle képződmények ritkán látott változatossága és egymásraépülése. Járatainak nagyobb része a víz alatt található, legnagyobb mélysége 44 méter, legnagyobb magassága 35 méter, függőleges kiterjedése 79 méter. Sajnos, ezt most ki kellett hagynunk, mert majdnem egy órát kellett volna várnunk, azt pedig nem engedhettük meg magunknak. folytattuk hát utunkat egészen Bódvarákóig.

Az egyutcás kis településen sok szép macsekkal találkoztunk és lett egy testőrünk is egy kutyus személyében, aki sokáig kísért minket.

Miután kihevertük az átkelés okozta sokkot, pecsételtünk is, jöhetett egy újabb nehéz szakasz. ezt persze csak utólag tudtuk meg, mennyire nehéz. Mikor tucat-percekig csak felfelé, nagyon felfelé és még annál is felfelébb mentünk sok-sok kilométeren át, nos, akkor azért elgondolkodtunk azon, miért is vagyunk mi most itt...

De hát minden szenvedés véget ér egyszer. Most is így történt. Elérkeztünk a martonyi kolostor-romhoz és végre megpihenhettünk kicsit, miközben kigyönyörködtük magunkat.  A pálosok egykori kolostora egyhajós, 26,5 m hosszú, 12,5 m széles. A kolostort martonyi nemesek, Tekes fiai alapították 1341-ben. 1347-ben épült fel, gótikus stílusban. A Boldogságos Szűz tiszteletére emelt templom szentélyének három oltárát 1411-ben János egri segédpüspök szentelte fel. A környék más kolostoraival nagyjából egy időben, 1550 körül vált lakhatatlanná, majd  romossá. A kolostor templomának falai és diadalíve viszonylag jó állapotban megmaradt. A régészeti feltárás számos eredeti kőfaragványt hozott a felszínre, így a rekonstrukció során lehetőség nyílt az eredeti állapot helyreállítására. A tetőszerkezetet zsindellyel fedték be, az oromfalakat stabilizálták, a támpilléreket ismét fölépítették. 

A kis pihenő után újra nekivágtunk az útnak, amiről egy idő után kezdtük azt hinni, soha sem ér véget. Tornabarakony bevonult azok közé a települések közé, melyekre jellemző, hogy bármilyen tempóban halad is feléjük az ember, az csak távolodik:) Azért csak megérkeztünk a nagyon szép, rendezett falucskába. A település a Barakonyi család birtoka volt egészen a 17. századig. A török időkben elnéptelenedett, majd ruszin görög katolikus jobbágyokkal népesítették újra. Az 1851-es népszámláláskor Tornabarakonynak 385 lakosa volt. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint ekkor 266 lakosa volt, ebből 265 magyar volt. A lakosok közöl 103 római katolikus, 150 görög katolikus, 7 református volt. Ma viszont pályázhat a legkisebb lélekszámú falvacska címre: mindössze 14-en lakják. Tornabarakonyban sok kéktúrázóval találkoztunk, ami azért érdekes, mert az eddigi útjaink során szinte alig láttunk hozzánk hasonló vándorokat. 

Egy kis pihenés, pecsételés és beszélgetés után nekivágtunk a Rakacaszendre vezető útnak.

Szép időnk volt, kellemes volt menni, még akkor is, ha tudtuk, nagyon sok van még hátra az aznapi végállomásig. Hamarosan meg is pillantottuk Rakaszend első házait.

A falu régi neve Szend volt, amely először Zenth alakban fordult elő, amelyről.sokáig azt gondolták, hogy szentet jelenthetett. A jelenlegi vélekedés szerint a település neve az ősi magyar Zem személynévből származhat (az pedig a „szem” főnévből). A Rakaca-előtagot a rajta átfolyó patakról kapta. A faluba érve mindenki kedvesen köszönt, illetve fogadták a köszönésünket, ami nagyon jól esett, lévén, hogy a faluról sok rosszat olvastunk a lakosság összetétele miatt. Nekünk azonban semmiféle negatív tapasztalásunk nem volt: a kocsmában - a pecsételést követően - elüldögéltünk, sőt, még az egyik, kocsmával szemben élő roma családot is megkértük, hadd fotózzuk le a cicájukat. Amúgy a faluban sok szép macsekot láttunk, de nyilvánvalóan nem jellemző az ivartalanítás.

A pihenő és a túráinkon kötelező kóla után nekiveselkedtünk az útvonal utolsó etapjának: Irota várt minket. Azt hittük, megússzuk az esőt, elvégre nagyon kegyes volt hozzánk egész nap az időjárás-felelős: igazi túrázós időt kaptunk.Az út végére azonban eleredt az égi áldás, de nem volt annyira vészes, hogy felvegyük az esőkabátunkat, csak a hátizsákokat burkoltuk be a védőruhájukba.

Jó volt már meglátni Irota első házait. S csak reménykedni tudtunk, hogy a szállásunk, a Tálentum Vendégház nem a falu másik oldalán lesz! szerencsénk volt ezúttal is: szinte azonnal rábukkantunk. A szállásadó már várt minket, elmondta a tudnivalókat, majd magunkra hagyott minket. Az eső nem tartott vissza, hogy szemügyre vegyük birtokunkat, majd megvacsoráztunk. Igen, kedves Olvasó, jól látod: a szokásos menű volt: zacskós leves és kolbász)

A vacsi után nem nagyon kellett altatódalt énekelnünk egymásnak, bár emlékezetes élmény lett volna, minden bizonnyal. Nyolckor már úgy aludtunk, mint a bunda, egészen másnap reggel fél hatig. Kellemes volt a lehűlt levegő, a csend és nyugalom és még be sem kellett zárnunk az ajtókat, semmiféle veszély nem leselkedett ránk. Véget ért az utolsó kelet-magyaroszági szakaszunk első napja. Közeledtünk az út végéhez...

És szokás szerint néhány hangulat-kép:)