És eljött a nap. A nap, amit már vártunk és amitől féltünk is. A nap, amikor megtesszük az utolsó lépéseinket a kelet-magyarországi kéken. Amikor realizáljuk, hogy az Országos Kék Túra felét legyalogoltuk. A nap, amikor ráébredünk arra, hogy gyakorlatilag a fele országot bejártuk gyalogosan. Egyszerre felemelő és félelmetes az érzés. De addig még teljesítenünk kell az utolsó 16 kilométert Fancsal és Boldogkőváralja között.
Az előző napi disznótoros és pálinkázás után úgy döntöttünk, nem reggelizünk és hamar nekivágunk a távnak. Ebbéli elhatározásunkban csak és kizárólag az eső zavart. ami esett. Nem is kispályásan. De nem baj: van nekünk esővédőnk, így szépen beöltöztünk és elindultunk.
Így dizájnosra véve a figurát, bandukoltunk, egészen addig, míg el nem vesztettük a kéket. Joggal kérdezheti a kedves Olvasó, miért is nem hagyatkoztunk Jakabra. A válasz roppant prózai: az elvileg feltöltött elemek a nagy semmi esős közepén megadták magukat és Jakab egy biztató szó nélkül elhalványult, majd kihunyt. Az irányt tartottuk és bizakodtunk, hogy megérzéseink ezúttal sem hagytak cserben. Küzdöttünk az esővel meg a sárral, de megérte. Hamarosan Abaújdevecser kisboltjában találtuk magunkat. Vettünk elemet Jakabba, üdítőt és elbeszélgettünk a kedves eladóhölggyel, aki - milyen érdekes - pontosan abból a faluból származik, ahová mi igyekeztünk végállomásilag. Abaújdevecser egyébként kedvestelepülés-része Encs városának.
Nagyon jól esett a szakadó esőben behúzódni az egyik buszmegállóba és megreggelizni.
De hát minden jónak vége szakad egyszer: nekivágtunk Encs felé az útnak, majd végeláthatatlanul gyalogoltunk át a 3-as főúton, majd Encs városán keresztül. Nem is gondoltam volna, hogy Encs ennyire hosszú főutcával rendelkezik. A várost elhagyva is aszfalton haladtunk az esőben. Az égi áldás sem tartott vissza azonban attól, hogy gyönyörködjünk a panorámában és a színekben.
Nemsokára felbukkant Gibárt. Itt mindenképpen be akartunk menni a vízi erőműbe: egyrészt a pecsét miatt, másrészt, mert bejelentkeztünk, hogy megnézzük az erőművet. A Hernád
folyón épült gibárti erőmű az ország egyik első vízerőműve volt:
1901-ben tervezték, 1902-ben építették és 1903-ban adták át. Géptermében
2 db, egyenként 250 kW teljesítményű generátor található. Magyarország
legrégebbi törpe vízerőműve ma is eredeti gépeivel működik.
Az erőműben láthattuk a több mint száz éves gépeket és egy kedves kiskutya-család tagjaival is találkoztunk. Nem tudom, mi lesz a kiskutymik sorsa, csak reménykedni tudok, hogy találnak majd gazdit...
Kicsit csalódtunk, hogy csak a gépeket láthattuk: személy szerint én azt hittem, hogy terepre is kivisznek minket, de hát nem így történt. A kis pihenés után törtünk előre: először át a Hernád felett ívelő hídon, majd egy kis aszfalton.
Küzdöttünk becsületesen. Hogy ne ordítsunk a dühös kétségbeeséstől, inkább röhögtünk és csodáltuk az amúgy gyönyörű tájat.
És mentünk tovább. Persze azért elgondolkodtunk, hogy kell-e ez nekünk, de tudtuk, hogy igen. És hát vissza sem nagyon fordulhattunk volna...Így haladtunk Hernádcéce felé...Nagyon lassan, de nagyon biztosan:)
Nagyon motiváló tényező volt a táj szépsége és a lassan kibontakozó boldogkői vár.
És aztán megláttuk a települést. Felbukkant az adótorony is, és tudtuk, hogy az utolsó előtti pecsétünket a torony lábánál található romos háznál találjuk. Érdekes élmény volt az esőben pecsételni, de megoldottuk:-)
Egy kis pihegés után (még jó, hogy vannak fedett buszmegállók:-) nekivágtunk az utolsó másfél kilométernek. Esett az eső. Olyan volt, mintha a táj, az út búcsúzna tőlünk. De az esőnek köszönhetően valami olyan mesés csodát láthattunk, amit sohasem fogunk elfelejteni. A színek kavalkádja, a kék és narancssárga csodát varázsolt elénk.
És itt született meg Tünde gépből az év képe: szerintem überelhetetlenül fantasztikus.
Ez volt hát az út vége Kelet-Magyarországon..Minden a miénk volt: a megtett majdnem hatszáz kilométer, a táj, az élmények, a sok küzdelem és a sok-sok szép emlék.
Már csak pár tucat méter volt, amit megtettünk és véget ért az utunk...Leültünk a boldogkőváraljai vasútállomáson. Elmélkedtünk kicsit...
Aztán a szüleim is megérkeztek egy kis municióval (főtt kukorica és pálinka), ez utóbbival azért koccintottunk is:)
Mielőtt felkerülnének a megszokott hangulat-képek, azért csak elmondom, hogy fantasztikus érzés és élmény volt megtenni ezt a hatszáz kilométert hőségben, esőben, le és fel, küzdve az elemekkel és saját magunkkal. Az univerzum vigyázott ránk, élményeink majdnem száz százaléka pozitív. S amit láttunk, nem veheti el tőlünk soha senki. Jó volt együtt menni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése