Harc a sötétség ellen

A kiadós vacsora és a fárasztó gyaloglászás után nem kellett altatódalt éneklünk egymásnak. És még korán sem kellette kelnünk, hiszen Laci kollégával azt beszéltük meg előző nap, hogy lesz olyan kedves és értünk jön fél kilencre (hadd aludjon vasárnap ő is:) és visszavisz minket oda, ahol előző este felvett. Így összepakoltunk szép komótosan és lesétáltunk reggelizni az étkezőbe, ahol megint csak azt tapasztaltuk, mint vacsoránál: kedves kiszolgálás, isteni finom kaja:-) Jól megreggeliztünk és pontban fél kilenckor ott voltunk a parkolóban, ahol Laci és felesége vártak ránk és repítettek el a műút és a kék jelzés találkozásáig. Elköszöntünk tőlük és nekiindultunk, hiszen ma nagyon nagy táv és nagy szint várt ránk:

Igen, kedves Olvasó, jól látod: 35 kilométer és kb. 1000 m szintkülönbség azzal az apró felhanggal, hogy most még csak tavasz van, így korábban sötétedik, mint amikor általában túrázni szoktunk. És azt még nem is írtam, hogy elfelejtettünk elemlámpát hozni magunkkal... Más választásunk nem lévén, elindultunk Tornyópuszta irányába.

Panaszra nem volt okunk: sütött a napocs, kék volt az ég, minden csodaszépen csillogott. Na jó, a sarkamon a hólyag eléggé fájt, annak ellenére, hogy Tünde - kiélve rejtett agresszióját - szépen szétszurkálta előző este.Mindenesetre semmi sem menthetett meg attól, hogy elérjük hamarosan Tornyópusztát.A helység elég lepusztult volt, nyúl- és baromfitelep működik itt elvileg, nem volt túl bizalomgerjesztő a környék, de azért próbáltunk a kék égre és a napfényre koncentrálni.

Hamarosan régi kőfejtőkre leltünk az út bal oldalán és a napfény gyönyörű színeket produkált. A kedvünk is sokkal jobb lett:-)

Haladtunk szépen előre az erdei aszfaltúton, s Tünde legnagyobb örömére egy komplett hunyor-mezőre találtunk: a csodaszépséges virágocskák végigkísérték utunkat és türelmesen álltak modellt a fényképekhez:)

Aztán lassan emelkedni kezdtünk és kaptattunk fel a Somlyó-tetőre.Élveztük a szép időt.

A kék háromszög jelzést természetesen nem hagyhattuk ki: letettük a zsákokat és felkaptattunk a Somlyó-tetőre, bízva a csodaszép panorámában. Nem is csalódtunk:)

Miután kigyönyörködtük magunkat a panorámában és konstatáltuk, hogy kellenek az ingerek, továbbindultunk. Hamarosan el is értük a pecsételőhelyet: a szép kis tisztáson álló somlyóvári kulcsosházat.

 

Rövid pihenőt eszközöltünk, hiszen még sok-sok kilométer várt ránk. Egy kis szusszanás és már indultunk is tovább lefelé a Somlyóról..Egy kis darabon elég nagy sárral kellett küzdenünk, de nem volt annyira vészes, mint tavaly Gibárt után, amikor szó szerint beleszorultunk a sárba és lépni sem tudtunk:)

Kedvünk még mindig töretlen volt, pedig tulajdonképpen versenyt futottunk az idővel meg a kilométerekkel. Viszont akadt egy lelkes kísérőnk egy citromlepke személyében:-)Nézd meg jól, kedves Olvasó, a képet és te is felfedezed őt:)

Baktattunk szépen tovább, a lepke meg kísért minket:-) Lehetett sár és lehetett szikrázó fényben csillogó táj:-)

Aztán vízválasztó következett, azaz a Váli-vízhez értünk:-) Nem is gondoltam volna, hogy a Váli-víz, mely a Gerecsében ered, mintegy 250 méteres tengerszint feletti magasságban Beloiannisznál ömlik a Dunába.

Elhagyva a Váli-vizet bandukoltunk szépen tovább, mígnem elérkeztünk néhány tóhoz, melyeket csak számuk révén tüntetett fel a térkép. Nagyon romantikus volt egyikük-másikuk, jó fotótémát szolgáltattak.

Az újabb ingerek után meneteltünk tovább, mígnem ismételten belépett az életünkbe az M1-es autópálya. Most nem távolról láttuk, hanem átmentünk alatta.Nem mondhatnám, hogy felemelő érzés volt, inkább érdekes.

Aszfalton baktattunk tovább Szárliget felé, roppant éhesen , de főleg kólára szomjasan. Akárki akármit mond arról, hogy ez a cukros lé mennyire egészségtelen, de a túrák alatt ez tart minket életben.a kaja és a hideg kóla reményében araszoltunk tovább.

Aztán végre elérkezett Szárliget is. Beérve a településre azonnal kocsmát kerestünk, de az nem volt nyitva. Megkérdeztünk egy úriembert, aki javasolt egy másik vendéglátóipari egységet, s mivel útba esett, elindultunk. Először a vasútállomást kerestük meg és pecsételtünk.

Aztán egy meglehetősen ingatag vasúti felüljáróra küzdöttük fel magunkat. A szintkülönbség nem esett túl jól.

Viszont éltetett a remény, hogy hamarosan kólázunk végre valahol. Kis útmutatás-kérés és már be is ültünk egy cukrászdába. Az eléhezés állapota forgott fenn majdnem, de egy-egy csokitorta-szelet és három deci kóla enyhítette a mardosó éhhalált.:-)

 Nem sokáig élvezhettük itt az életet, két óra volt és előttünk még ott tornyosult 14 kilométer, 600 m-es szinttel. Nekiindultunk, ám azért volt némi ránk váró akadály:)

 Azért nem volt ennyire szörnyű a végig a helyzet, így hamarosan elértük a Birkacsárdát. Igen, kedves Olvasó, jól sejted, hogy ez a csárda sem volt nyitva, szerintem már jó régen az enyészet gondoskodik pusztulásáról.

Haladtunk szépen tovább Csákányospuszta irányába. Az út emelkedett, mi is vele. Csákányospuszta fekvése egyébiránt országos szinten is kiemelkedő. A pár házból álló szórványnak jellegzetes mikroklímája van, sok völgyébe egész télen át nem süt be a nap.Mi erre most nem panaszkodtunk, lévén egyenlőre aszfalton haladtunk, majd egy birka-csapat közepette haladtunk tovább természetes terepen. a birkák és az őket őrző ebek sem bántottak minket, sőt egy szépséges cicát is sikerült lencsevégre kapni.

Már roppant mód kezdett fájni a felhorzsolt hólyagom és Tünde is pihentetni szerette volna lábait, így egy arra alkalmas helyen letelepedtünk és ápoltuk sebeinket.

Miután Tünde lekezelte mindkettőnk sebeit, nekiveselkedtünk a soha véget nem érő utunknak. Hamarosan el is értük a csákányospusztai turistaházat.

Ezután újabb inger ért minket: a csodálatos Mária-szakadékban folytathattuk utunkat. Gyönyörű volt a táj, mesebeli, mintha minden pillanatban erdei tündérek érkezésére lehetett volna számítani. A szakadékot a Béla-forrásnál eredő patak mosta ki egyébként. Fantasztikus munkát végzett...

A csodaszép szakadék után Körtvélyespusztára érkeztünk, ahol az erdei temetőt tekintettük meg. A  temetőről az 1800-as évek kezdetétől találhatók feljegyzések. A körtvélyesieken kívül ide temették Csákányos-, Szenttamás- és Kapberekpuszta német- és magyarajkú lakóit is.Körtvélyesen 1875-ben 85, 1929-ben 57, Csákányosban 1828-ban 60, Szenttamáson 1875-ben 9, 1912-ben 2 lelket számoltak. Kapbereken 1928-ban a két erdész és családjuk élt.Jelenleg mintegy 15 darab síremlék látható a temetőben, néhány a földön fekszik, 2-3 darab el van törve.A temető szélén van egy katonasír, amelyben a kopjafa tanúsága szerint hét magyar katona fekszik 1945 óta.

Nem sokáig maradhattunk a temetőt csodálni, hiszen még sok-sok kilométer állt előttünk és tudtuk, hamarosan sötétedik. A következő ingerre készültünk már nagyon: várt minket Vitány vára. Én már jártam a várnál egy teljesítménytúrán, de Tünde számára még ismeretlen terep volt. Mindenképpen oda kellett érnünk sötétedés előtt, egyrészt a panoráma miatt, másrészt mert igencsak nehéz lett volna le-meg feljutni a meredek sziklákon a várba.Szerencsénk volt!:-)

A zsákokat lent hagytuk és felkapaszkodtunk a várba. Legnagyobb sajnálatunkra csúcsforgalom volt, de legalább lett közös képünk.-)

A vár szabálytalan, megközelítően ötszög alaprajzú, belsőtornyos, „háromsejtes” elrendezésű, kis területű vár. A környező fák ejtik fogságba, csak akkor látható, ha igen közel járunk hozzá. Keletkezéseinek idejét és építőjének nevét nem ismerjük.A belső várnak két 2,5 m falvastagságú tornya és a kettő között egy udvara volt, melynek külső falai mintegy 6 m magasan épültek. Az északnyugati torony északnyugati oldalán egy további épületrész is a belső vár része lehetett. További kisebb épületrészek az udvarban a védőfalak mellett helyezkedhettek el. A 20. század végéig mindkét torony a részben falkorona magasságáig (helyenként kb. 15 m magasan) állt, felül a védőoromzat maradványaival. Nagyméretű ablaknyílásaiban kőkeretes, gótikus ablakok láthatók. Ma is megfigyelhetők az emeleteket elválasztó fafödémek helyei és boltozatok nyomai. A belső várat mintegy 4,5 m átlagszélességű falszoros vette körül, a védőfalat kívül árok és sánc övezte, majd 15-20 méterre újabb árok húzódott, ezzel is erősítve a vár védelmét.

A fényképezés és vármegtekintés után megint csak igyekeznünk kellett. Főleg bennem dolgozott az adrenalin és furcsa módon ennek hatására semmi fáradtságérzet nem volt bennem. Na ja, hiszen féltem, hogy ránk sötétedik az erdőben:) Utunk során hamarosan a Rockenbauer Pál emlékfához értünk.

Még hat kilométerünk volt hátra, hosszan felfelé....És egyre sötétebb lett...Az adrenalinnak köszönhetően nem, hogy fáradtságot, de még  feltört lábam fájdalmát sem éreztem:-) Aztán végre elértük Szarvas-kutat, ahol megpihentünk, Tünde evett egy almát, mellettünk pedig tüzet gyújtottak egy kis esti szalonnasütéshez...

Muszáj volt mennünk...Mátyás-kút felé már tényleg érződött, hogy hamarosan leszáll a sötétség...

Mátyás-kúthoz érve megállapítottuk, hogy ismerős a hely: a Vérteskozma 30 km-es teljesítménytúra egyik állomása volt. Évekkel ezelőtt nekem is ez a túra volt az életem első teljesítménytúrája és három éve Tündét itt rángattam bele a túrák világába:) Viszont most nem álltunk meg, hanem haladtunk tovább.Ma nekem ment jobban az erőbeosztás, no meg az adrenalin-löket dolgozott becsülettel. Végre valahára elértük a letérést a Zsigmond-kőhöz. Emlékeztem rá, hogy itt egy jó kis meredek vár ránk Csak hogy közben már sötét lett. Ennyit láttunk Várgesztesből, ahová igyekeztünk:

Máskor ilyen meredeken csak bottal és akkor is nehezen mentem volna le, most viszont, mint egy zerge rohantam le, szédítő sebességgel:-) Mondom, dolgozott az adrenalin:) Aztán végre beértünk a célba, már csak egy utcanév-táblát kellett találnunk, ami majdnem lehetetlen missziónak tűnt. Viszont a sors az utunkba vezérelt egy embert, aki elárulta, hogy ott vagyunk, ahol lennünk kell, így pár perc múlva már a szállásunkon lehettünk. Nem volt luxus szállás, de egy éjszakára tökéletesen megfelelt a célnak, még ha a forró zuhany, mint fogalom,  nem fedte teljesen a valóságot. Viszont jól megvacsoráztunk és még a Tünde által cipelt abszintot is megittuk:) Mert nagyon, de nagyon megérdemeltük így, csekély 35 km után.-)

Nehéz nap, sok inger, kemény szakaszok, de túléltük:) És akkor egy kis hangulat: