Vár, vihar, bazalt és tó

Egy éve nem kéktúráztunk, ismét eljött az idő, hogy - szó szerint - hatalmas lépésekben folytassuk és befejezzük az OKT 1160 km-ét. A hatalmas lépések kezdetekén elhatároztuk, hogy a hátralévő szakaszok 95 %-t, mintegy 250 km-t egyben, tíz napa alatt tesszük meg. Mert mit nekünk táv, hőség, lábfájdalmak!:) Hogy a terv ne csak álom maradjon, július 23-án leutaztunk oda, ahol korábban abbahagytuk a túrát (igen, kedves Olvasó, azzal a pár nappal még adós vagyok blogírásilag, így ne keresd a blogban, csak hidd el, hogy tényleg ott hagytuk abba!:-): Badacsonytördemicre. 

Utazás előtt azért egy kísérőm is akadt volna, de aztán mégiscsak otthon maradt:))

Ahogy leszálltunk a faluban az állomásról, rögtön finom szilvát termő fába botlottunk és mi tagadás, éltünk a lehetőséggel!:)

Aztán gyorsan megkerestük a szállásunkat. A Gitta Vendégházat mindenkinek szívből ajánljuk: kedves és feleslegesen nem alkalmatlankodó szállásadó, minden igényt kielégítő, tiszta, szép és jól felszerelt ház, no és az udvarból pont a Badacsony néz szembe az emberrel:)

Bár késő délután volt, de a terveknek megfelelően útra keltünk, hogy átgyalogoljunk Szigligetre és megtekintsük a várat, hiszen másnap, bár útba esik az erődítmény, de olyan korán akartunk indulni, hogy félő volt, nem tudunk majd felmenni, hiszen nem lesz nyitva. Így bemelegítettünk másnapra: oda-vissza kb. nyolc kilométert tettünk meg kizárólag aszfalton:) Szállásadónktól - kedves gesztusként - kaptunk kölcsön Badacsony-kártyát, így a várba kedvezményesen juthattunk be. A vár legkorábbi részei a kettős torony között építtetett palotaszárny és az azokat övező kőfalak voltak - ezeket a pannonhalmi bencések építették 1260-1262 között. Mint oly sok, hegycsúcson emelkedő középkori várét, Szigliget végzetét is egy villámcsapás okozta, ami felrobbantotta az egyik toronyban őrzött puskaport, és a tűzben leégtek a vár épületei. Ettől függetlenül, mi megcsodáltuk a csodálatos romokat és a pazar tájat.

A panorámával nem lehetett betelni: Balaton, Badacsony, Szent György-hegy, Gulács és a többiek a lemenő nap fényében. Fantasztikus volt! Ezer meg ezer képet csináltunk, de minimum több tucatot, a lelkünk és a szemünk pedig töltekezett a csodaszép látvánnyal.

És persze azért a szokásos fényképezést sem szalasztottuk el, sőt, most végre olyan ismeretlent is találtunk, aki képes volt minket megörökíteni e csodálatos helyen (tavaly, a portugál Caminon csak olyan emberrel találkoztunk e téren, aki képtelen volt egy normális fotót készíteni rólunk, volt, aki kettőnket lefotózott, de a mögöttünk látható tájat lehagyta:):-)

Mivel igencsak esteledett már és az eső is cseperegni kezdett, így gyorsan visszaindultunk Badacsonytördemicre. Jó ötletnek tűnt Tünde javaslata, hogy még az ideutazás napján nézzük meg a várat és az is jó érzés volt, hogy már ismertük az utat az első pecsételőhelyünkig:-) Visszaérve a szállásra, gyorsan megvacsoráztunk, tévéztünk kicsit, majd nyugovóra tértünk, hiszen korai indulás várt ránk.

Hajnal fél hat előtt két perccel csörgött a mobil, gyorsan összepakoltunk. Nagyon rutinunk van már a készülődésben: előző nap mindig összepakoljuk a zsákot, hajnalban én kelek elsőnek, mire végzek a fürdőszobai rutinnal, addigra Tünde is felkászálódik, max 20-25 perc az egész és már úton is vagyunk. A Badacsonytördemic-Tapolca távon ez vár ránk:

Elindultunk a már ismert úton, elhaladtunk a vasútállomás mellett, át a síneken, egészen a 71-es főútig, majd azon is átjutottunk relatíve gyorsan, hiszen ebben a hajnali órában nem volt nagy forgalom szerencsére.

 

Beérve Szigligetre egy gyönyörűen gondozott kis park mellett először az Avasi templomot néztük meg, mely a település legrégebbi épülete.A római korban egy épület állt itt, amit az 1958-ban feltárt, toronyhoz tartozó templomrom hajójának falaiban látható, halszálka szerűen rakott kövek bizonyítanak. Ezt a fajta falszövetet a rómaiak alkalmazták. Ehhez a templomhoz a kőkecske legendája fűződik: A templom előtt volt régen egy kőkecske, amin a gyerekek lovagoltak. Régen történt, hogy egy vasárnap odajött egy katona és egy nagy bárddal kettévágta a kőkecskét: tele volt aranypénzzel. A kőkecskét még a törökök hagyták itt. A katona is török volt, így ő tudta, hogy mit rejt a kőkecske. A katona elvitte a sok pénzt, a kecskét meg később szétverték a gyerekek.” A toronyhoz sokféle más hiedelem fűződik: van aki azt mondja, hogy „török hagyomány”, más meg a „vörösbarátok” templomromjának tartja. A környező házak alapjainak ásásakor sok csont és koponya került elő a torony környékén. Sokan féltek is itt lakni eleinte, mert akkor még a halottakat is a toronyban helyezték el temetésig. 

A templomot elhagyva visszatértünk a kékre és folytattuk utunkat a vár felé a már jól ismert aszfalton.A vár is feltűnt a távolban, de mi csak baktattunk tovább.

Mivel előző nap nem hoztuk magunkkal a pecsételő füzetet, így most pecsételtünk: nem fent a várban, hanem a vár alatt, egy jelző táblánál elhelyezett pecséttel, majd folytattuk utunkat. Végig aszfalton, ami nem igazán tett jót sem a lábunknak, sem pedig a hangulatunknak, hiszen egy eléggé forgalmas főúton haladtunk. A vár látképe vissza-visszaköszönt ránk, így volt ez sokáig. Aztán a 71-es útról végre lekanyarodhattunk.. Na nem földútra, hanem megint csak aszfaltra a Szent György-hegy irányába. A Szent György-hegy egyébiránt a Balaton-felvidék egyik jellegzetes tanúhegye, oldalán hatalmas bazaltoszlopok találhatók. Nevét az egykoron a lábánál álló Szent György-kápolnáról kapta, a heggyel kapcsolatos mondák egy része is összefonódik Szent György és a sárkány legendájával.

Baktattunk az aszfalton. Egy hölgy megállt autóval, hogy szívesen elvisz minket, de mi persze és természetesen visszautasítottuk: Tünde elmondta neki, hogy nekünk ez a hobink, hogy gyalogolunk... Szóval, baktattunk az aszfalton, néztük a hegyet, amit majd meg kell másznunk, néztük  gólyát, aki ott sétálgatott nem messze tőlünk. Egy dolgot nem néztünk.... Egy idő után megállapítottuk, hogy kék jelzést már jó ideje nem láttunk és a hegy is olyan furcsának mutatkozik, nem gondolnánk, hogy erről az oldaláról kéne megmásznunk:) Itt már tudtuk, hogy nem jó helyen vagyunk:

Hát igen, valahol elveszett a kék jelzés, ezt Jakab (GPS) is megerősítette. Kérdésként merülhet fel benned kedves Olvasó, hogy ha van Jakab, miért nem néztük. Igen,a  kérdés nagyon jó, de hát tudod te is: van a könnyebb ellenállás, mikor a tudatalattid azt sugallja, menj tovább az egyenes úton, nem az emelkedőn felfelé!:) Mindenesetre Jakabbal konzultálva visszabandukoltuk azt a majd két kilométert, mígnem ráakadtunk egy jelre, amit szerintem sokan nem vesznek észre annyira elrejtőzik. No, ott szépen ráfordultunk egy felfelé vezető föld útra balra, amire eredetileg, ugye, jobbra kellett volna fordulnunk, ha észrevesszük a rejtőzködő jelet. Ekkor már láttuk, hogy csúnya vihar közeleg. Én, ugye, rettegek a villámlástól. A felénk uszuló mélykék viszont kétséget kizárólag villámlást és dörgést is ígért, no meg jó sok esőt.

Araszolgattunk felfelé és halált megvető bátorsággal fotóztunk, hiszen a táj gyönyörű volt, a színek csodálatosan szépek. Elhaladtunk a Lengyel kápolna mellett. A szőlőbirtokok között álló kápolnát 1760 körül építtette a lengyeltóti Lengyel család, melyet Szűz Mária tiszteletére avattak. Nevezetes a fából faragott barokk-rokokó oltára, mely felett Szent István, Szent László és Szűz Mária szobrai láthatók.

Már majdnem elért minket a vihar, de azért még lefotóztuk az Oroszlánfejű kutat.

Itt aztán egy kicsit benéztük az utat, felfelé indultunk. 

Pár méter után rájöttünk, hogy akár benéztük, akár nem: itt menedéket kell találnunk, mert már el kezdett cseperegni az eső és minden pillanatban kitörhetett a vihar. Hisszük, hogy odafentről vigyázzák lépteinket kalandozásaink során: most is így volt. Éppen, mikor rákezdett volna, találtunk egy szimpatikus, lezárt nyaralót, aminek a terasza nagy részt fedett volt, oda tudtunk húzódni , leültünk a lezárt ajtó elé és vártuk, hogy véget érjen a balatoni vihar.

 Ezúton is köszönjük a Sorsnak, hogy úgy vezérelte lépteinket, hogy eltévedjünk, hiszen így nem a hegyen kapott el minket a hatalmas eső, hanem fedett helyen, és hálás köszönet a nyaraló tulajdonosainak is, akik bár nem tudtak róla, de jól szolgálatot tett az amúgy nyitott, nem elzárt teraszuk:) Az eső elálltával, mi is nekiindultunk, természetesen felfelé.

Csodaszép volt a panoráma és fantasztikus volt látni, amint a Badacsony és az egész táj felhőbe burkolózik.

Kaptattunk bátran felfelé, persze nem mondom azt, hogy mindig jól esett a dolog, de más választásunk úgysem volt. Sajnos, a más kéktúrázó által ajánlott Menyország krt-i háznál (egy magányos telek messze fent a hegyen, távol a civilizációtól él a tulaja ott) most senkit sem találtunk, így hiába készültünk a találkozásra és egy limonádéra. Kicsit csalódottak voltunk, de persze azért nem volt vészes:-) Jó volt meg-megállni egy kis fotózásra.

Baktattunk tovább, majd mikor a kék háromszögbe botlottunk, bizony letettük a zsákjainkat és felkapaszkodtunk egy csodaszép kilátóhelyre. A hegy kopár tetejéről az egész környéket beláthattuk és gyönyörködhettünk a panorámában, a tanúhegyekben. A hegyeket azért hívják egyébként tanúhegyeknek, mert ma is híven mutatják az egykori tengeraljzat szintjét, hiszen azon szétterülve alakultak ki, és ehhez képest a környezet változását  jól megfigyelhetjük.

Itt találkozunk egy túratársunkkal, aki ellenkező irányba haladt, kicsit beszélgettünk, majd mindenki ment a dolgára. Mi is megkerestük a zsákokat, majd elindultunk a Bazaltorgonák irányába. Mielőtt elértük volna a lefelé vezető ösvényt, még gyorsan felmentünk egy újabb, csodaszép kilátást igérő pontra, gyakorlatilag a bazaltorgonákra láthattunk rá és végállomásunkra, Tapolcára is vethettünk odafentről egy pillantást.

Aztán nekikezdtünk az ereszkedésnek a Szent György-hegyről. Egy meglehetősen szép, romantikus, ámde elég nehéz szakaszon. Meseszép volt!

 Folytattuk lefelé utunkat, igencsak meredeken, de szájtátva csodálva a természet szépségeit.

A bazaltorgonákról azt lehet tudni, hogy a forró láva a gyors kihűlés hatására főleg a peremén vált szét sokszögletű oszlopokra. Ezeket az időjárás tovább formálta, és napjainkra alakultak ki a népnyelvben kőzsákoknak, vagy gyapjúzsákoknak is nevezett látványos bazaltalakzatok. A legszebb ilyen képződmények a Szent György-hegyen találhatók, ahol a helyenként 30–40 méter magasba emelkedő bazaltoszlopok orgonasípokhoz hasonlóan sorakoznak egymás mellett. Az uralkodó szélirány miatt a hegyre ható eróziós folyamat az északi oldalon erőteljesebb, ezért ezen a hegyoldalon hangsúlyosabbak, látványosabbak a bazaltoszlopok. Itt láthattuk a Kőkapunak nevezett bazaltképződményeket. A turistaút az álló bazaltoszlopok mellett, a már leomlott képződmények kőtörmelékein kialakult természetes lépcsőn haladt. Időnként érdekes technikákat bevetve araszoltunk a meredeken:)

A nehéz, de gyönyörűséges szakasz után elértük a pecsételőhelyünket, a Szent György-hegyi kulcsosházat. itt kicsit megpihentünk és felkészültünk az út hátralévő szakaszára.

A rövid pihenő után elindultunk lefelé, Tapolca irányába.

Mikor a távolban megláttuk a jellegzetes tapolcai házakat, még elég sokat kellett gyalogolnunk az aszfalton, de mivel minden véget ér egyszer, mi is beértünk a városba. Először kerestünk egy vendéglátóipari egységet, ahol megihattuk megérdemelt kólánkat, majd a szállást vettük célba. Kisebb kevergés és telefonálgatás után, megérkeztünk a Mónika Vendégházba, amit megint csak szívből ajánlunk mindenkinek: nagyon jó elhelyezkedés, korrekt szobák, tisztaság és egy tüneményes kutymi:) Gyorsan lezuhanyoztunk, kiteregettünk és egy nagyon rövid pihenő után elmentünk várost nézni.

Azt hittük, hogy bejutunk a Tavas-barlangba, de kiderült, neten kellett volna jó előre helyet foglalni, így azt ki kellett hagynunk. Sétáltunk viszont a belvárosban és a Malom-tóban is gyönyörködhettünk.

Az ódon épületekkel, magas kőfalakkal és vendéglátó helyekkel körülvett Malom-tó Tapolca legfontosabb turisztikai célpontja. Itt fakadnak a település névadó forrásai, amelyeket talán már a rómaiak is visszaduzzasztottak, hogy malmot hajtsanak vele. A tótól indul a Malomtó sétány. Ez a helyszíne, az évente megrendezett pisztrángfesztiválnak is. Nagyon hangulatos volt a tó és a környéke és úgy véltük, megérdemeljük, hogy kiüljünk a partjára és megegyünk egy finom levest és igyunk egy hideg limonádét:)

A séta után visszatértünk a szállásra, kicsit pihentünk, majd elmentünk és megvacsiztunk egy nagyon jó kis vendéglőben (Dream Team - szívből ajánljuk:). Fárasztó volt a nap, de sok-sok szépet láttunk!

És akkor néhány kép csak úgy, hangulatfestőnek: