Kezdünk fáradni...

Reggel a mobilcsörgés és az összekészülődés után még beszélgettünk pár mondatot a szállásadónkkal, elbúcsúztunk a macsektól, majd nekivágtunk a kéknek. 

Mivel Keszthely egyik végében volt a másik szállásunk, most el kellett jutnunk a másik végéig:) És persze jóval tovább, hiszen ma Zalaszántó várt minket.

Persze, nem  is mi lettünk volna, ha nem találkozunk már az indulás után pár perccel egy szépséges macsekkal:)

 Lépteink a kéken a Balaton-parthoz vezettek  minket. Csodaszép volt a napfelkelte utáni szinkavalkád, egyszerűen nem lehetett betelni a kikötő és környéke panorámájával. Tudtuk, hogy sok időt elvesztegetünk, de nem bántuk. Csodaszép volt a táj és mi töltekeztünk becsületesen! Még egy érdekes légköri jelenséget is láttunk, erre Tünde hivta fel a figyelmemet.

 Miután kigyönyörködtük magunkat, visszatértünk a kékre és a vasútállomás felé vettük az irányt. Útközben találkoztunk egy meglehetősen alkoholos befolyásoltság alatt álló férfival, de különösebb gondot nem forditottunk rá. Korábban már sokat olvastunk a keszthelyi pecsételőhelyről. A pecsét a Vén Bakter vendéglátóipari egységben található és a túratársak véleménye szerint elég bunkó a kiszolgálás és morcak az eladók. Mivel kellett a pecsét és a szokásos kávé is a kólával (hm, van, aki a kólát rummal issza és a kávét is:), elhatároztuk, hogy velünk csak azért sem lesz bunkó a pultos. Kedvesen és mosolyogva kommunikáltunk, kicsit körbeudvaroltuk és láss csodát, megkaptuk amit kértünk, bár a kávé azért hagyott kivánnivalót maga után állagát tekintve. Ha már igy belejöttünk, úgy döntöttünk, megreggelizünk, és igy is lett. 

Reggelizés közben vendégünk is akadt: a már látott, helyi alkesz személyében, aki ki volt tiltva a büféből, igy lelejmolta Tündét egy százasra, mondván kávéra kell neki. Megtudtuk, hogy Edelényből érkezett évekkel ezelőtt, mert rossz vonatra szállt és azóta sem tudott visszajutni... Mindenesetre, egy erélyesebb rászólás után megszabadultunk tőle.  Miután a reggelizéssel is elvesztegettünk egy csomó időt és még mindig Keszthely közepén voltunk, igy nekiindultunk. Hamarosan el is értük a belvárost és a Festetics Kastélyt. Be nem mentünk, hiszen nem volt nyitva, de a parkját megtekintettük. A Helikon könyvtárat is magában foglaló Festetics-kastély az ország negyedik legnagyobb kastélya egyébiránt. 42 hektáros parkja természetvédelmi terület. Több különleges fafajta található benne. A kínai páfrányfenyőket még Festetics György idejében ültették. A legidősebb fa egy 400 éves mocsári tölgy.

Keszthely után csak mentünk, mentünk, hosszú aszfalton, majd aszfaltozott kerékpár úton. Szerencsére a kerékpárosok béketűrőek voltak, de hát nem is tudtunk mit tenni, elvégre ott vezetett a kerékpárúton a kék jelzés.

Hévizre is ezen az úton érkeztünk be. Elhaladtunk a fürdő és tavirózsái mellett, hogy lassan besétáljunk az autóbusz-állomáson lehelyezett pecsétig.

Pecsételés előtt Tünde felém fordult a kezében valamivel. Mivel általában szarvasbogarat szokott mutogatni nekem (nem beszélve a békákról, kigyókról, és sok egyéb másról:-), azonnal rávágtam, hogy szarvasbogár. Azért jobban megnézve....:-))

Hévizen nagyon sokan voltak, hatalmas tömeg hömpölygött az utcákon és tereken, mi egyre szomjasabbak és türelmetlenebbek lettünk. Egész Hévizen nem találtunk egy olyan normális, tömegmentes helyet, ahol tudtunk volna inni egy kólát, igy majdnem szomjan haltunk. Mindig biztunk ugyanis abban, hogy csak lesz egy büfé vagy valami az úton. Hát nem volt. Már majdnem elhagytuk a várost, mikor végül találtunk egy éttermet, ami még nem nyitott ki, de már volt ott valaki. Előadtuk a hattyú szomjhalálát és kaptunk az ablakon át kiadva egy-egy pohár életmentő nedűt. Gyalogoltunk szépen, egyre fáradtabban, de azért elhagytuk Egregyet is és a következő pecsételőpont felé araszoltunk. A szó szoros értelmében..:-)

 Valahogy egyre fáradtabbak lettünk, egyre lassabban haladtunk. Pihentünk hát egy jót megint a nagy semmiben:)

Bár elég nehéz volt felkelni, de azért nekiindultunk megint. Én nagyon vánszorogva, mert újra fájt már napok óta az Achilleszem, Tünde meg élénkebben.

Hamarosan rábukkantunk a karmacsi izraelita temetőre. Kis kőkerítés vette körül a temetőt, Dávid-csillagos fakapuval. A zsidóság az 1750-es években települt meg Karmacson, 1870-ben éltek a legtöbben, 83-an a településen. A helyiek Keszthelyre, az ottani zsinagógába jártak gyakorolni hitüket. 1944-ben a keszthelyi gettóban 17-en szerepeltek az "összeírásban", Zalaegerszegre 14 zsidó származású karmacsit hurcoltak el. A haláltáborokból 3-an tértek vissza, igaz már nem Karmacsra, ezzel a karmacsi zsidóság jelenléte megszűnt a településen. Temetőjük hosszú évekig a bozótban várta, hogy méltóbb körülmények között emlékezhessen a holtakról. 

A temetőtől már nem volt messze a következő pecsételőpont, a Gyöngyösi csárda, ahol lerogytunk a pecsételés után. Mig Tünde pihent , én ismerkedtem.

A csárdánál találhatóak a betyársirok egy fűzfa alatt. A legenda szerint Vak Illés és Kőkes Pista betyárok Győr, Sopron és Veszprém megyék területén garázdálkodtak. Miután a Bakony erdeiből menekülniük kellett, átjöttek Zalába, ahol hamar hírhedt betyárokká váltak. A csárdaközeli szőlőhegyen a pandúrok körbefogták a betyárokat, és menekülés közben agyonlőtték őket. Vak Illést és Kőkes Pistát a Gyöngyösi csárda közelében, közvetlenül az országút mellett temették közös sírba. Emléküket a még ma is látható, kövekkel körberakott nyárfakeresztek és nevükkel faragott kőtábla őrzi. A romantika ugyan széppé teszi a történetet, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy Kőkes Pista nem halt meg a szőlőhegyen, mert a Lamperter-pincénél a Bognár Jóska nevű legényt lőtték le. Pista elmenekült, és később (a legenda szerint maradék társaival, pandúroknak öltözve) bosszút állt az áruló Ivancsicson. Az akkori kocsmáros, egy Péntek Vendel nevű ember volt, és az ő, Zsuzsi nevű szolgálójával kezdett új életet ki tudja, merre.

A csárdát elhagyva megkezdtük a felfelé emelkedést Rezi felé. Egyenlőre még nem a várba, hanem a falu irányába.

A falut el is értük és szerencsére még egy kocsmát is találtunk, ahol pihentünk, pecsételtünk és kóláztunk. Rezi után változás történt a kék útvonalában, igy erre figyeltünk, minek következtében eszement hosszan haladtunk kényelmetlen szekérúton a tűző napon és csak a szinek szépsége taszithatott ki minket az egyre inkább bezombisodásunkból. Csak mentünk és mentünk, fáradtan vánszorogva, kitikkadva a tűző napon és nem hogy várat, de mást sem nagyon láttunk.

 Soha véget nem érő gyaloglásunk a rezi vár felé menő úttal folytatódott: mivel nem megy fel a kék a várhoz, mindenképpen fel akartunk menni. Felmentünk. Már akkor tudtuk, hogy ezt az utat is megszépiti a múlt:-) A 427 méter magas sziklaormon álló vár azonban szép volt, a panoráma még inkább. Sokan voltak fent, sajnos, de hát ezen nem tudtunk változtatni, ahogyan az sem, hogy láthatóan eső közelgett. Mi azért fotózgattunk szépen.

A panorámában sokáig gyönyörködtünk. Még a hófehéren csillogó zalaszántói sztúpát is láthattuk a messze távolban. 

Mivel elég későre járt már és mert nagyon gyülekeztek a felhők, nekiindultunk. Lefelé már sokkal könnyebb volt haladni. Egy dzsumbujos szakaszt gyönyörű erdei út követett.

 

Ezután jött még a feketeleves! Egy olyan csalán-tengeren kellett áttörnünk, amit már régóta nem láttunk! A csalánok jóval a fejünk felett magasodtak, több kitaposott ösvény vezetett a dzsungelben, kék jelzés sehol, az eső közeledett. Jó, hogy nálunk volt Jakab, aki mutatta az utat, mikor mi eltévedtünk a dzsungelben.

 Az ég szine egyre haragosabb kék lett...

Már csak egy kis szántóföldi kalandozás és aszfalt - és már el is értük Zalaszántót., ahol elvileg a Zöld Vendégházban szálltunk volna meg. Mielőtt elindultunk a túrára és előző nap is, felhivtam a szállásadót, hogy minden rendben van-e. Persze. Aztán egyszer csak kiderült, hogy még sem, mert a fia barátai még maradnának pár napot és hát nem teheti ki őket, igy nem tudja nekünk kiadni a szobát. A szándék megvolt benne, igy szerzett egy szállást nekünk és még el is vitt oda, de azért nem volt túl pozitiv az eljárás. Szállásunk egyébként elég retro volt, de a célnak megfelelt. És nem is mozdultunk ki onnan, mert ahogy megérkeztünk, el kezdett szakadni az eső és tette ezt egészen másnapig...

Néhány kép még: