A lét a tét:)

Mivel előző nap este és hajnalban is végig ömlött az eső, nem sok jóra számithattunk. Az óracsörgés pontosan érkezett, nem volt más választásunk, mint az eső és várható sár ellenére elindulni. Mivel a kávé és némi reggeli azért hiányzott, igy a pecsételőhellyel szemben található vendéglátóipari egységbe betértünk. Örültünk, hogy nyitva van a korai időpont ellenére, igy megreggeliztünk szép komótosan. Aztán nekivágtunk, hogy Zalaszántót elhagyva megkezdjük mai penzumunkat Sümegig. A mai szakasz és szint:

A jelzés a Kotsy-vizimalom mellett vezetett. A műemlék jellegű épület helyén már a török időkben is vízimalom állt, amelyet a Zerna-patak vize hajtott. A malom a 20. században került Kotsy Nándor tulajdonába, korábban Major János-féle vízimalomnak nevezték. 2004 óta a gyönyörűen felújított épületben működő malomipari gépekkel, a molnárok munkáját, életét bemutató tárgyakkal, dokumentumokkal ismerkedhet az érdeklődő. 

 Az eső esdegélt, de más választásunk nem volt, araszolgattunk szépen felfelé hol több, hol kevesebb látnivalóval.

Azért eső ide, eső oda, a panoráma nagyon szép volt, fotózásra csábitott minket.

Hamarosan elértük a sztúpa felé mutató táblácskát és tovább baktattunk, csúszkáltunk a sárban és esőben. Időnként azért végigvonult a tudatalattinkban, hogy biztosan kell-e ez nekünk...Egyszercsak egy esőbeállót pillantottunk meg jobbról, ahol kiderült, hogy már "lakják": egy félmeztelen fiatalember, húzdogálós bőrönddel üldögélt bent:) A félmeztelent még csak-csak értettük, a bőröndöt már kevésbé az erdő közepén:-) Mindenesetre jót beszélgettünk az élet értelméről és a vándorlásainkról. Az esőbeálló már utalt a sztúpa közelségére: szebbnél szebb és különösebbnél különösebb kő-alakzatok diszitették a permét.

 Bármennyire is jó volt megállni és beszélgetni, továbbindultunk, hiszen pár méterre már várt minket a sztúpa. A zalaszántói Béke-sztúpa Közép-Európa első buddhista szentélye, Európában pedig az egyik legnagyobb ilyen létesítmény. A szentély a a Kovácsi-hegyen, egy erdei tisztás közepén épült fel 1992-ben. A hófehér építmény 30 m magas és 24 m széles, délkelet felé néz. Buddha tanításai, ereklyéi és egy 24 méteres életfa található a sztúpa belsejében. A Buddha-szobor Dél-Koreából származik. A hegynek ezt a részét, amin a sztúpa áll, az Emberi Jogok Parkjának nevezik A sztúpát 1993. június 17-én személyesen a 14. Dalai Láma,  Tendzin Gyaco avatta fel.

Az eső ellenére tény, hogy hogy valami különös nyugalom és energia hatotta át a sztúpát és a környéket. Jól esett a csend. A sztúpa Buddha szellemét, ugyanakkor bölcsességét, minden élőlényhez fűződő együtt-érzését és szeretetét is jelképezi. A béke, a boldogság és a megvilágosodás jelképe.

 

Természetesen mgörökitettük a pillanatot itt is.

A rövid kitérő után folytattuk utunkat a szakadó esőben.

A szintmetszetet nézve tudtuk, hogy jó kis emelkedőben lesz részünk, főleg, ha fel akarunk menni a kék útvonalától kis kitérőt jelentő úton Tátika várához. Várat semmi pénzért nem hagynánk ki, de azért persze tudtuk, hogy az esőben és a sárban nem lesz túl élvezetes a felfelé araszolgatás és azt is sejteni véltük, hogy most nem lesz olyan pazar panorámánk, mint előző nap volt Rezi várából. Örülünk, mikor végre megláttuk az első várfal-maradványt:-)

Maga a vár sem váratott sokat magára.

Mivel meglehetősen eláztunk, igy nagyon megörültünk, hogy elfoglalhattuk a várat: be is költöztünk nyomban:-) És még arra is volt lehetőség, hogy a porba hullott vizes esőkabátot kiterithessem nem száradni, hanem ázni:)
 

A hely szelleme megihlette Tündét:-)

 

A Tátika-vár feltehetően Magyarország egyik legkorábban épült magánvára. Nevét Tádenka vagy Tadeuka nevű birtokosáról kaphatta, aki már a tatárjárás ideje előtt megépíttette várát. Így lehet Tátika a Balaton vidékének legrégebbi várainak egyike. A 413 méter magas bazalttömbön álló várromból csodaszép volt a kilátás az eső ellenére is.

Az eső kissé alábbhagyott, majd újra nekikezdett. fotózkodhatnékunk viszont töretlen volt:) Mert van, amikor kinjában nevet az ember:)

A pihenő után nekiveselkedtünk. Egyre nyűgösebbek voltunk, nekem egyre jobban fájt a lábam, de Tünde sem volt túl feldobott hangulatban. cuppogtunk a sárban és vizben szépen.

Elmondhatatlanul messzinek tűnt a következő pecsételő pont, a sarvalyi erdészház. Az eső és monotonság kezdett kihatnia hangulatunkra. Ez a kép, azt hiszem, önmagáért beszél.

Nagy nehezen elértük a Sarvaly-forráshoz vezető letérőt, de az esőben nem volt sok kedvünk felkaptatni a dombra a pihenőpadokhoz. Jelzések hiján,  kisebb kevergés után ráakadtunk az erdészházra, ahol pecsételünk és bár a kapu be volt zárva, de azért bejutottunk, mert kénytelenek voltunk kicsit leülni. Hideg volt, esett, fáztunk, nyűgösek voltunk. Csak ültünk a hideg lépcsőn és hallgattuk az eső kopogását meg néztük, hogy rohangásznak a hangyák és vártuk, mikor csipdesnek halálra minket.

Mielőtt csonttá fagytunk volna, nekiveselkedtünk az utolsó etapnak. Nem tudtuk még, hogy lesz ez ennél rosszabb is.

Egy jobbos után rátértünk a sümegi bazaltbányához vezető útra, pontosabban a vasútállomás felé vezető földútra. Ez még relative járható volt, a vasútállomást követő földút viszont tengernyi méretű pocsolyákkal volt tele, volt. ahol egyszerűen nem lehetett átmenni. ilyenkor tünde elővette a bozótvágó kését és megpróbálta járhatóvá tenni az utat, hogy ki tudjuk kerülni a mély, vizzel teli gödröket. Süvitett a szél a nagy semmi kellős közepén , esett az eső és mi egyre inkább zombi üzemmódba kapcsoltunk a túlélés érdekében.

A vár folyton felbukkant, hivogatott minket, de borzasztóan messzinek tűnt még. Mentünk tovább félkómában. Nagyon elegünk volt már. Fáztunk, fájt a lábunk. A Mogyorósi-dombon található geológiai bemutatóhely sem kötött le túlzottan. Csak mentünk és mentünk és még mindig nem voltunk sehol. Persze, egy idő után végre megérkeztünk a belvárosba, ahol azonnal kerestünk egy pékséget, ahol tudtunk inni egy kólát és ettünk valamit, mert nagyon a végünket jártuk. Aztán elindultunk, hogy megkeressük a szállásunkat. A sümegi macskák is megtudták persze, hogy ott vagyunk:)

És ezután jött  a feketeleves! A szállásunk, mint kiderült, a szó szoros értelmében az isten háta mögött volt. Jó két kilométert kellett még felfelé mennünk, mig rátaláltunk. Kocsival kb. 5 perc lett volna... Nem ecsetelném itt, hány szitokszó hagyta el ajkunkat nőiesnek nem nevezhető módon. Végül, komoly nehézségek árán, de megtaláltuk az Öreghegy Hotel és Turistaszállót. A szállás egyébként korrekt volt, a panoráma meg önmagáért beszélt!

 Vacsora nem volt, igy a teraszon megittunk egy pohárbort  a túlélés örömére, majd a szobánkban ettünk egy kis kolbászt és korán nyugovóra tértünk, hiszen nagyon elfáradtunk .Csak reménykedtünk benne, hogy a vizes ruháink és cipőink valami csoda folytán majd megszáradnak....

Képek: