Mivel továbbra is kékegű tavaszt ígértek az időjósok, így nekiveselkedtünk
egy újabb túraszakasznak. Ezúttal a Dorog-Piliscsaba szakaszt kívántuk
teljesíteni, de azon elv mentén, amit a második bejárás kapcsán célként
tűztünk ki: megnézünk olyan helyeket is, melyeket az első kalandozásunkkor nem
tudtunk megtekinteni. Így az alap 18 km (szint: 523) helyett tudtuk, hogy nagyobb
távolság (23 km) és főként, nagyobb szint (830 m) vár ránk. Így is lett. De ne fussunk nagyon
előre az időben és térben…
Utunkat a dorogi vasútállomás mellett található pecsét felkeresésével
kezdtük meg. A szokásos tollászkodás után lebaktattunk a már régebbről ismert
és meglehetősen nyomasztó bunker-aluljáróba és csak remélni mertük, hogy jó
irányba haladunk.
Erőfeszítéseinket siker koronázta: kibukkantunk a felszínre,
majd előbb-utóbb a megfelelő irányba fordulva neki is vágtunk napi
penzumunknak. Először a város aszfaltos utcácskáit koptattuk. Korábban itt sok
macskával találkoztunk, most sem volt ez másként: volt bőven önkéntes
fotómodellünk a bársonytalpúak között.
Hamarosan kiértünk a város szélére. Elértük a kis hidat, mellette a dorogi
lőteret és az ebrendészeti telepet, ami csak a szívünket fájdította, látva és
hallva, hogyan élnek ott az állatok.
Haladtunk tovább a nem volt túlságosan izgalmas és változatosnak sem
nevezhető tájon.
Hamarosan elértünk Kesztölcre, amit nem csak a korábbi KÉKről,
de például a Kinizsi 40-ről is ismerhettünk. Mondanom sem kell, itt is ránk
köszönt néhány macska.
Egyikük, egy igencsak tépett fülű és bundájú óriási kandúr még ki is kísért
minket a település szélére.
Rendületlenül folytattuk utunkat, melyet bal oldalon hatalmas
napelem-együttes szegélyezett, jobbunkon pedig fel-feltűntek a
szőlőültetvények.
A Pálos Gyógynövénykertnél jól esett megpihenni egy kis
padocskán és erőt gyűjteni a ránk váró emelkedés előtt.
Vártuk, hogy mikor érünk el a kék és a zöld jelzés találkozásáig, mert
mindenképpen fel akartunk menni a Kétágú-hegy szép kilátással kecsegtető
szirtjeire. A Pilis-nyeregtől északnyugatra húzódik egy markáns gerinc, amelyet
a Fekete-hegy és a Kétágú-hegy alkot. Ez utóbbi további két részre különül: a
424 méter magas Fehér-szirtre, amely a ma is működő kőbányájáról ismert,
illetve az 504 méter magas Öreg-szirtre, amely alatt az évszázados múltra
visszatekintő kesztölci szőlészet termőterülete található.Várakozásunkat hamarosan siker koronázta és ahelyett, hogy a kéken jobbra
fordultunk volna, egyenesen a zöldön kezdtük meg az emelkedést. Fotóztunk
bőszen, mert a táj egyre jobban kinyílt előttünk, az ég is mintha jobban kékült
volna vagy csak egy kis szusszanásra volt szükségünk.:)
Hamarosan egy kis kitérő várt ránk, nem lehetett nem felmászni egy szirtre,
ahonnan pazar panoráma tárult elénk. Már ekkor úgy érezhettük, megérte a kitérő.
Utunkat persze folytattuk, nyilvánvalóan nem lefelé haladva. Hangulatos,
szemnek kedves tájon haladtunk és közben próbáltuk nem elszalasztani a
lehetőséget és a jelzést, hogy az Öreg-szirtre kijuthassunk.
Szerencsénk volt
és az amúgy egy fába karistolt háromszög jelzésen felküzdöttük magunkat a
kilátópontra. Csodálatos volt a táj, a környezet, a csend és a nyugalom. Még az
esztergomi Bazilikát is láttuk a távolban. Nyugalmunkat semmi sem zavarta. Egy
gyík szegődött társunkul, belőle rögtön médiasztárt csináltunk a fényképeknek
köszönhetően.
Rövid nézelődés után visszaereszkedtünk a zöld jelzésre és szép erdei úton
haladtunk tovább egészen a zöld kereszt jelzésig.
Azt már megtanultuk, hogy a
gyönyörű panoráma élvezetéhez magasra kell emelkednünk, utána meg nyilván
lefelé vezet az út pontosan úgy, mint az élet nagy körforgásában. Nos, a zöld
kereszt jelzés bár kétségkívül romantikusan csodálatos és pazar volt, ámde
számomra, aki a görgeteges kavicsos meredeket roppant mód utálom, meglehetősen
izgalmas is, hogy diplomatikusan fogalmazzak. Tünde bezzeg ment, mint egy hegyi
zerge:)
Félelmeimtől eltekintve az út tényleg fantasztikusan szép volt és látványos,
nem bántam meg, hogy erre baktattunk.
Leérve a meredélyről, kis kevergés után rátaláltunk a kékre és haladtunk a
Kesztölchöz tartozó Klastrompuszta irányába. Hangulatos erdei úton
bandukoltunk, majd rátértünk a Klastrompusztára bevezető aszfaltos útra.
Hat
éve az itt található vendéglátóipari egységben elfogyasztott forró csoki életet
mentett. Nem tudom, miért, de az egyébként Tölgyfa nevet viselő helyiséget
átkereszteltem Mókusra:) Viszont most sem csalódtunk: járványügyi helyzet ide,
tömeghisztéria oda, a büfé nyitva volt és nagy szeretettel ki is szolgáltak
minket. Pecsételés után jó volt leülni a szemközti árnyas fa alatt található
padra és kólát inni meg jégkrémet majszolni. Ez hiányzik nagyon az út során:
beülni egy-egy kocsmába, kólát i8nni, beszélgetni a helyiekkel, megpihenni,
kicsit figyelni, hogyan csörgedezik az élet egy-egy kis településen.
A pihenő után tovább haladva hamarosan elértük a kolostor-romokat.
Klastrompusztán találjuk az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, a pálosok
első kolostorát. Az 1250-ben alapított Szent Kereszt kolostor 1304-ig volt a
rend központja. Alapítója az esztergomi kanonok, Özséb volt, aki a Pilis
barlangjaiban élő remetékkel tartotta a kapcsolatot. Miután lemondott címéről
és vagyonáról, ő maga is remetének állt. Később isteni sugallatra és
látomásának engedelmeskedve hozta létre a szerzetesrendet és az első monostort
hat társával együtt. Az épületegyüttest a törökök 1526-ban lerombolták. A
romokat a természet visszahódította - ezzel magyarázható, hogy a török kiűzése
után a lepusztult monostoraikat kereső pálos szerzetesek nem találták a Szent
kereszt maradványait. A régészeti feltárásokat csak a 1960-as években kezdték
meg a mai üdülőkörnyezet közvetlen határában, ahol mára a renovált romok
hirdetik, hogy egykoron itt kolostor és templom állt.
A kolostor romjai mellett található a Pálosfa, mely a szerzetesrend
alapítójának, Boldog Özsébnek állít emléket. Néhány éve még látható volt az a
több száz éves pálos-fa, amelyet villámcsapás pusztított el: törzsébe a
szerzetesek életéből vett képeket faragtak. A térség azonban nem maradt pálosfa
nélkül: egy újabb hatalmas faóriást tüntetett ki az utókor ezzel a címmel,
amelyet táblák felirata is megemlít.
A Pilisben található hét csakra közül itt található a szív- és a harmadik
szem csakra: e helyeket a dalai láma is mindig felkeresi magyarországi
látogatásakor. De más energiaközpontok is találhatók a pálos romok közelében,
ezeket a helyeket néhány éve még három különleges fa jelölte ki: az egyik
törzsének a közepe hiányzott, akár egy felnőtt is bemászhatott rajta: a másik
fát csupán a kérge tartotta életben. Ma már egyik sem látható, a harmadik fa
szinte elveszik a buja növényzetben. Csupán fotókon látható, milyen
színváltozásokat okoz az energiamező. A városi legenda szerint, mikor egy
kisfiú átölelte az egyik fát, utána két napig nem aludt, annyira felélénkült…
A fényképezés után Piliscsév felé vettük az irányt az egyre nagyobb és
nagyobb erejű szélben.
Sokszor kavarta fel lépteink előtt vagy lábunk nyomában
a homokot a szél. Az erdő rejtekéből
kibukkanva egy mezőn lépkedtünk tovább, majd hamarosan elértük Piliscsév
első házait.
Végig baktattunk a kihalt falun. A szovjet temetőnél megint
feltűnt egy fekete macska: úgy tűnik, a kék túrás történelmünk ismétli
önmagát.:)
És aztán jött a rémálom: Piliscsév és Piliscsaba között bokáig érő homokban
gyalogoltunk, fájó lábbal, küzdve a végeláthatatlan homokkal próbáltunk a bezombisodás állapotába jutni. Tudtuk, hogy ez lesz, tudtuk, hogy a homok fogságba ejti a lelkünket, de nem volt mit tenni. Mentünk és mentünk előre, remélve, hogy hamarosan célba érünk.
És valóban. Egyszer csak megpillantottuk Piliscsaba házait. Mindketten úgy emlékeztünk, hogy még rengeteg kilométer áll előttünk a település aszfaltján, de pozitív csalódás ért: hamarosan a vasútállomáson bukkantunk ki és alig kellett várnunk a vonatra.
Néhány hangulatkép:
