Bizakodva a szép időben
és tudván, hogy túl kell esnünk rajta, ezúttal a Kisinóci turistaház-Nógrád
közötti 21 km (szint: majdnem 1000 m) teljesítését tűztük ki célul. Ismét
vonattal jutottunk el Kismarosig, ahol volt pár percünk, hogy kibaktassunk a
buszmegállóhoz. Kis várakozás és már jött is a Volán-busz: már rutinosan
közöltük, hogy Kóspallag, templomig szeretnénk menni. A kacskaringós úton a
buszsofőr nagy lélekjelenlétről tett tanúbizonyságot, mikor egy gáláns
fékezéssel megmentette két nyuszi életét, akik biztonságosan átjutva az
úttesten, hálásan köszönték meg, hogy megmenekültek.
Megérkezve Kóspallagra,
megtettük azt a plusz 1,5 km-t, ami a turistaházig várt ránk: ezúttal, mintha
nem lett volna olyan hosszú az út, mint legutóbb volt.
Ezúttal nem találkoztunk
az út végén a csodaszépséges és barátságos macsekkal, így volt egy kis hiányérzetünk,
de azért hamar túltettük magunkat a dolgon. Egy kis tollászkodás és fotózás, s
már indultunk is. Az emelkedő szinte
rögtön a turistaház mögött kezdődik, a Pokol-völgyben, bár eleinte azért ad
némi csalóka optimizmust a természet, hogy hátha, hátha nem kell felküzdenünk
magunkat az inóci vágás sok-sok kilométeren, kissé sunnyogó módon folyton
emelkedő terepén.
Ez az egész OKT leghosszabb emelkedője, mely régen egy
nyiladék volt az erdőben. Azt gondolom, bőven elég, ha annyit írok: 5,5 km-en
majdnem 560 méter szintet kell leküzdenie minden bátor kéktúrázónak.-)
Baktattunk szépen felfelé, meg-megállva, fotózgatva és hangosan is
elgondolkodva, miért nem alszunk ezen a szép szombat délelőttön, mi a fenéért
akarunk mi egyfolytában felfelé menni.
Aztán elérkeztünk Barna
Feri emléktáblájához: a fiatalember még 1935-ben lelte itt halálát
síbalesetben.
Folytattuk
rendületlenül araszolásunkat az emelkedőn, gyönyörködtünk a kék égben és a
virágokban, néha kicsit bezombisodtunk, de inkább nem gondoltunk bele, milyen
messze is járunk még a mai napi célállomástól. Egy kicsit megkönyörült rajtunk
a sors, mert egy darabon szintezett kicsit az út egy oszlopcsarnokszerű
bükkösben: ezt a részt Luczenbacher útnak hívják. Jó volt kicsit erőt meríteni,
de nemsokára ismét kapaszkodnunk kellett felfelé.
Araszoltunk
becsülettel, de egyszer csak el kezdett esni az eső, először csak kedvesen,
szépen, de aztán, nem sokkal a Nagy-Hideg-hegyi turistaház előtt bizony,
kénytelenek voltunk ráhúzni a zsákokra a védőt és mi magunk is felvettük a
poncho-kat. Szakadó esőben értünk a házhoz, ami egyben a mai egyetlen
pecsételőhelyünkül szolgált. Szerencsére nyitva volt a Börzsöny harmadik
legmagasabb hegycsúcsán álló menedékház és ráadásul egy csodaszépséges macsek
fogadott: csak másnap, egy netes fórumról derült ki, hogy kb. hat éves őkelme
és már zsenge kora óta kedveli a turistákat és erdőjárókat.
A kiváló kondiban
lévő cirmák dorombolt, bújt, mi pedig benyitottunk a turistaház közösségi
helységébe, ahol működött a büfé, illetve már jó páran gyűltek össze, gyalogosok
és kerékpárosok, hogy kibekkeljék az esőt.
A turistaház alapkövét egyébként
1936-ban tették le, 1940-ben fogadott először turistákat. Azóta persze többször
felújították a házat és a sífelvonókat is: nagyon hangulatos és barátságos
légkört áraszt a menedék. Mi is elfoglaltunk egy
asztalt, ittunk egy kólát és Tünde jóvoltából – melegítő gyanánt – egy Tátra
teát, aztán gondoltuk, pecsételünk is.
A macsek őrizte a pecsétet, de sikerült
elkérni tőle: igaz, a gumi része teljesen levált, tehát pecsételni csak a lenti
módon lehetett:
Miután Tünde halált
megvető bátorsággal összetintázta a kezét és sikerrel pecsételt, elvégeztük a
szükséges adminisztrációt, egyeztettük az eddig megtett túrák és pecsételések
időpontját, majd vártuk, hogy elálljon az eső. A radarok a fejünk felé nem
jeleztek semmilyen csapadékot, ehhez képest, ha kinéztünk az ablakon,
érzékelhettük, hogy esik meg láthattuk a sötét fellegeket. De minden véget ér
egyszer, így az eső is: 30-40 perc várakozás után újra nekiindultunk, de előtte
még elbúcsúztunk a pecsét bársonytalpú őrétől.
Most nem mentünk fel a
hegy csúcsát (864 m) jelző magassági kőhöz: mikor pár éve itt jártunk a
kutyákkal, megtettük, most nem volt hozzá sok kedvünk a még szemerkélő esőben
és csúszós terepen.
A hegyről roppant
meredek lejtőn csúszkáltunk le a Rakodó nyergébe: itt egy, Szent István
emlékére állított kereszt áll, illetve ez a Börzsöny legnagyobb turistaút
kereszteződése, hiszen nyolc jelzett út találkozik itt.
Mi persze igencsak
meredeken kaptattunk fel a Rakodótól a kéken az Égés-tetőre (851 m), már csak, hogy változatos legyen a terep. A sziklás hegytetőn azért
pihegtünk egyet.
Újult erővel haladtunk tovább.
Pár perc múlva
jelzések mutattak egy letérőt balra a Hangyás-bérc kilátóhelye felé.
Örülök, hogy hagytam magam rábeszélni és a gyönyörű bükkösben kibaktattunk a
854 méter magas kopár, sziklás bércre: csodaszép panoráma tárult fel előttünk a
Börzsöny keleti részére. fotózkodtunk, élveztük a látványt és a csendet.
Aztán visszatértünk ugyanazon az úton a kék jelzésre.
A Csóványosig egy gyönyörű, már-már magashegyi jellegű széles, sziklás gerincen
haladtunk végig. Érintettük a Tóth Tamás-emléktáblát, majd a Szabó-kövek
jellegzetes vulkáni kőzeteit.
Menet közben megpihentünk a Vilma-pihenőnél, avagy
a Korona-kőnél, haraptunk pár falatot, egyrészt, hogy erőt merítsünk az út
további részéhez, másrészt, hogy elkerüljünk egy, kissé hangos társaságot.
A Csóványosra (938 m) egy rövid, de
meredek emelkedőn jutottunk fel. A hegycsúcs a Börzsöny legmagasabb hegye,
hazánkban pedig a 20., előkelő helyet foglalja el: Pest megye legmagasabb,
Nógrád megye második legmagasabb csúcsa. Ez a kettős rekord annak köszönhető,
hogy pontosan a két megye határán fekszik. A hegy régebbi neve Korányos volt. A korány egyébként hajnalt, kora reggeli időt jelent. Az
újabb elnevezés talán a csóvány
(csalán) növénynévre utal,
mivel a csúcson egykor rengeteg csalán volt.
A csúcson található a Béke-emlékmű. 1914-ben
fogadta meg néhány turista fiatalember, hogy amennyiben túlélik a világháborút,
tízévente, szeptember első vasárnapján feljönnek a Csóványos csúcsára, így
tiltakozva a háborúk ellen. Ez később mozgalommá szélesedett, esetenként
többszáz résztvevővel. Az emlékművet az 50 éves évfordulóra építették,
nagyjából 1300 turista, erdészeti dolgozó jelenlétében avatták fel.
A hegy tetején kilátó áll: az egykori geodéziai
mérőoszlop felhasználásával alakították ki a 2014 végén megnyílt új
kilátótornyot, melynek legfelső szintjére 133 acél csigalépcsőfokon jut fel a
látogató, hogy gyönyörködhessen az egész Börzsönyre kitáruló panorámában.
Mi is
felmentünk természetesen, annál is inkább, mivel mikor legutóbb itt jártunk,
éppen felújítás alatt állt a kilátó, így nem tudtunk felkapaszkodni. Nem bántuk
meg a döntést, hiszen csodaszép kilátásban volt részünk, bár az is igaz,
láthattuk, hogy hamarosan ismét meg kell küzdenünk a szakadó esővel.
Így is lett: már lefelé menet érzékelhető volt,
hogy eleredt az eső.
Behúzódtunk hát a kilátó védelmébe, megettük a
szendvics-maradékot és hamarosan el is állt az eső.
Nekivágtunk hát az útnak,
hiszen több, mint a fele hátra volt még Nógrádig és igencsak elszaladt az idő.Kényelmesen ereszkedtünk lefelé az úton, míg nem
bedőltünk egy emléktábla-felhívásnak:
Mondanom sem kell, hogy eléggé dühösek lettünk,
de hát tenni úgy sem lehetett semmit. Haladtunk tovább, néha kinyílt előttünk a
szépséges kilátás, néha pedig valódi orchidea-mezőbe ütköztünk. Egy rövid
szakaszon vagy 50 orchidea várt arra, hogy tünde szálanként lefotózza őket, név
szerint megismerve valamennyiük élettörténetét.
Nemsokára elértük a Fultán (más néven Foltán)-kereszt
tisztását. A 700 méteres magasságban található, visszafogott kereszt Fultán
János erdőőrre emlékeztet 1890 óta. Az erdőőrt orvvadászok gyilkolták meg ezen
a helyen, hogyan azt az emléktáblájának felirata is mutatja: „Fultán János
orozva meggyilkolt erdész emlékezetére". A történet szerint egy viharos
éjszakán Fultán János fatolvajokra várt a réten, akiknek érkezéséről korábban
értesítették. Amikor meglátta a két embert, és rájuk kiáltott, verekedés
alakult ki, ennek végén az őrt agyonütötték. Másnap itt találtak rá a testére,
de a történet egy másik változata szerint a tolvajok a szomszédos patakvölgyben
ásták el, ahol egy kutya találta meg. E vizsla vezette el az erdőőröket a
tettesekhez. Az eset emlékére először fa-, később kőkeresztet állítottak a
tisztáson.
Gyorsan lefotóztuk a keresztet, s ahogyan a
képen is látszik, minden okunk meg volt a sietségre: újabb égi áldás
következett. Nem tudtuk, mikor ér el minket, de abban biztosak voltunk, hogy
elér, nem menekülhetünk. Kiléptünk hát annál is inkább, mert Nógrádon el kellett
érnünk egy vonatot az óránként közlekedő szerelvények közül és hát nem sűrűn
jártak aznap ezen közlekedési eszközök. Sötét erdő-alagúton haladtunk tovább a Saj-kút-bércen,
a Saj-kút oldalában, a Saj-kút másik oldalában.
Őszintén szólva már nagyon szerettünk
volna ott lenni a Saj-kútnál, de nem ment azért olyan egyszerűen a helyenként
bokaficamító terepen. A szemünk is meg-megcsalt minket a fények, azaz inkább
hiányuk miatt, de azért csak megérkeztünk a Saj-kúthoz (Semmelweis-forráshoz).
Aztán konstatáltuk, hogy Nógrád még roppant
messze van, az eső viszont el kezdett szakadni. Nem vesztettük el
humorérzékünket és modellkedtünk kicsit, miután jól beöltöztünk a „búvárruhánkba”.
Az eső szakadt, én közben munkatelefonokat bonyolítottam le (szombat van?
istenem, akkor szombat!:-), közben szépen kezdtünk szétázni. A Béla-rét után
már nem bíztunk abban, hogy valaha Nógrádra érünk, de persze haladtunk előre. A
reményt az adta, hogy hamarosan kiértünk az erdőből és megpillantottuk messze,
nagyon messze Nógrád várát.
Addigra már eláztunk, a cipőnk is megtelt vízzel
a nedves aljnövényzettől, de azért még fotóztunk kicsit.
És elkövettük ugyanazt a hibát, mint amikor
először jártunk itt a kutyákkal. elveszett a kék, majd meglett egy keresztnél,
de rosszul értelmezve egy derékig érő mezőn haladtunk, még vizesebben és még
türelmetlenebbül. Aztán elértük a már ismert Fekete-patak gázlóját, ahol
átkeltünk kisebb nehézségek által, úgy, hogy gyakorlatilag rossz irányba
mentünk és nem is itt kellett volna lennünk.
Aztán gondolkodtunk kicsit és
mivel ráleltünk a sínekre, s tudtuk, hogy a sínnek melyik oldalán kell lennünk,
így egy, sínpárral párhuzamos úton haladtunk előre úgy, hogy versenyt futottunk
az idővel, hiszen gyakorlatilag pár percünk volt és még egy majdnem két kilométerünk,
hogy ráleljünk a vasútállomásra. Nem részletezem: teljesen szétázva, a végén
belefutva kicsit (én voltam az az elszánt, hogy ha kell akkor feltartóztatom a
vonatot, míg Tünde, aki jó Koshoz méltóan nem volt hajlandó futni, csak gyorsan
lépkedni), elértük a szerelvényt, de gyakorlatilag pár másodpercen múlott. A
vonaton jól kifújtuk magunkat és próbáltunk nem arra gondolni, hogy milyen
betegek is leszünk a vizes cuccokban.
Fárasztó nap volt, sok élményben gazdag,
másodszor is leküzdöttük az Inóci-vágást (visszasírtuk a Nagy-GetétJ
), és megfogadtuk, hogy harmadszor nem tévesztjük el a nógrádi utolsó két
kilométert.
Végül néhány kép.
