2014. május 3., szombat

Az élethez szerencse kell:-)

Sokat tanakodtunk, nekivágjunk-e a mai túrának vagy sem, hiszen a legtöbb időjós jégesőt, hatalmas viharokat jelzett. Viszont azt is tudtuk, hogy ha nem megyünk túrázni, s közben meg szép idő lesz, akkor nagyon-nagyon rosszul fogjuk magunkat érezni. szerettem volna Fanny-t és Bocit is magammal vinni, de aztán - nagy lelkiismereti válság után - úgy döntöttem, nem jönnek velünk a kutyák: ha viharba keveredünk, legalább ők ne ázzanak-fázzanak miattunk. Így optimistán (és klasszikust idézve: "az élethez szerencse kell"- mottóval a tarsolyunkban) vágtunk neki a Nagymaros-Kisinóc közti 19,6 km-es túrának.
Tünde a Nyugatiban szállt fel a vonatra, én pedig Vác-Alsóvárosban csatlakoztam hozzá, így vonatoztunk el egészen Nagymaros-Visegrád megállóhelyig, ahol a pénztáros hölgy nagyon kedvesen pecsételt az igazolófüzetünkbe.
Kicsit csaltunk, mert nem mentünk le a kompig, de talán elnézi nekünk a kedves blogolvasó azt a csekély 300 métert, annál is inkább, mert mindketten többször jártunk ott. Így a római katolikus templomnál felfelé vettük az irányt. Többször megcsináltam már a NAHÁT-túrát (20 és 35 km), így tudtam, hogy egyrészt hamarosan felbukkan majd pár macsek (mindig, amikor erre túráztam, találkoztam néhánnyal), másrészt meg, hogy igen komoly emelkedő vár ránk egészen a Julianus-kilátóig. mindkettőben igazam lett:-)


Éppen csak kiértünk Nagymarosról, mikor taxink előállt:)



Bár tudjuk, hogy "Trabanttal szállni élvezet", mi mégis inkább gyalog indultunk az emelkedőn tovább felfelé. Utunkat időnként akadályok tarkították, de semmi sem fogott ki rajtunk:)




Igen komoly emelkedő után még egy "apróbb" nekifutás felfelé és fent is voltunk a Hegyes-tetőn. Itt már kaptunk levegőt, s a Julianus barát torony meg a tetejéről nyíló pazar panoráma is kárpótolt a szintkülönbség okozta sokkért:-)





A Hegyes-tető 482 méter magas csúcsán álló kilátót 1939-ben az Encián Turista Egyesület építette. A Dunakanyar legszebb körpanorámáját kínáló, csaknem tizenöt méter magas, középkori bástyát idéző Julianus-kilátó látványában, stílusában mintegy válaszol a visegrádi várnak. Tetejéről nemcsak a Dunára, a belső Börzsönyre is páratlan kilátás nyílik.








Tünde még megmutatta gyorsan, merrefelé lesz a következő túránk végállomása:-)



Miután kigyönyörködtük magunkat a kilátásban, lefelé indultunk. Először csak a toronyból:-)

Aztán meg az úton is. a NAHÁT-os túráim kapcsán, furcsa módon, mindig csak a felfelé tartó nagy emelkedő maradt meg bennem, a lefelé vivő meredek nem. Hááát, egy darabig bírtam bot nélkül, de a meredély végén bizony előkerült a túrabot.

Ahogyan így túléltük a nagyfelt meg a negylentet, elindultunk a Köves-mező felé, amit relatíve gyorsan el is értünk.





Köves-mező után kicsit megkevert minket a kék jelzés, de nem hagytuk magunkat megtéveszteni és hamar visszataláltunk a helyes útra, s megkezdtük majd 4,5 kilométeres utunkat Törökmezőig.


Aztán egyszercsak megérkeztünk a pecsételő-helyre, a törökmezői turistaházhoz. A Törökmező nevű gyönyörű fennsík - a mondák szerint - az 1685 körüli években kapta nevét az itt gyülekező szultáni hadakról. Akárhogyan is, örültünk a turistaháznak. És már meg sem lepődtünk, hogy - ahogyan az El Camino 800 km-nyi útja alatt - utunkat macskák kísérték és kísérik végig:-)




A hagyományos burek elfogyasztása után nekivágtunk a hátralévő kilenc kilométernek. Utunkat először egy patak keresztezte, amin - bár volt egy kedves, aranyos, ránk váró gerenda-híd is - a romantikusabb utat választottuk átkelésre:-) Pedig a híd nem is volt túl messze:-)




Mentünk, mentünk és egyszercsak elértünk a Békás-rét széléhez. A rét szélével nem is volt semmi gondunk, kivéve, hogy a kék nem a réten, hanem egy nagyon dzsindzsás erdőbe vitt minket, ahol alig tudtunk haladni, ám mikor kiértünk a rétre (ahonnan egyébként pazar panoráma tárult elénk  a Magas-Börzsönyre, a Sas-hegy csoportjaira és a Visegrádi-hegységre is) a kék jelzés eltűnt.


Előkerült tehát a térkép, majd Tünde elindult egyik irányba, én a másikba, mígnem megérzésem igaznak bizonyult: ráleltem az elveszett és álcázott kékre..-)



És immáron semmi sem tartott vissza attól, hogy elinduljunk Kóspallag, illetve a kisinóci turistaház irányába. Csak a kék jelzés...ami megint csak a ritkán járt ösvényen kanyargott bent, míg mi inkább a helyenként sáros, ámde jobban járható úton haladtunk. Kóspallagtól már gyakorlatilag betonon vezetett az utunk a templomig, majd a turistaházig és roppantul fájt a lábam, ahogyan az látszik is:
Majd elérkezett az út vége: a kisinóci turistaház, ahol megkaptuk a pecsétünket és megittuk - a hagyományoknak megfelelően - a kólánkat:-)
És akkor végül pár kép:-) Az ominózus fakopács, akit nagy nehézségek árán sikerült lefotózni és akiről sokszor eszünkbe jutott Bocika. Őtervuerensége ugyanis retteg a harkályoktól, ha erdőben vagy vízparton kopácsolnak, annyira érzékenyen reagál erre a nagy csendben megszólaló, és az ő kutyafüleivel nagyon zajosnak minősített hangra.
A nap táblája:-))
És a táj- no meg virágképek:-)


















És még egy adalék a caminos feeling-hez: Gyula jött értünk Kisinócra, de mi jóval hamarabb odaértünk a megbeszélt turistaházhoz, mint ő, ezért visszafelé indultunk és egy útkereszteződésnél leültünk az út szélére, várva, hogy jöjjön kocsival  és hogy ne kerüljük el véletlenül sem egymást. Jó régen vártunk már rá, mire Tündével megállapodtunk abban, hogy a következő kocsi, ami jön fehér lesz, de nem Opel, a második autó Opel lesz, de nem fehér, a harmadik pedig egy fehér Opel, azaz a miénk. Igen, kedves blogolvasó, jól sejted, mi történt: az autók pontosan ebben a sorrendben és eloszlásban érkeztek:-))

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése