Csúcstámadás

Majdnem másfél évtizede szemezünk egymással: a Naszály és én. Valahogy nem került sor a találkozásunkra. Egészen mostanáig, mikor elhatároztuk, hogy a kék túra Katalinpuszta-Felsőpetény 20,5 km-es szakaszát tesszük meg Ahogyan utánaolvastam ennek a túraszakasznak, valahogy el kezdtem tartani tőle. Pedig volt már a teljesítménytúráim során sokkal keményebb szintkülönbség is az életemben, sőt a Camino alatt ezer méterrel magasabban is jártunk, mint a Naszály magassága, de valahogy mégis tartottam tőle. Hiába no, a kínai Ló éve a félelmeinkkel szembesít. Ám én sem arról vagyok híres, hogy nem szeretem a kihívásokat:-) Így hát gyönyörű napos időben, szikrázó kék ég alatt nekivágtunk Tündével és a két belga juhásszal a szakasznak.

Katalinpusztán, a már nagyon jól ismert kiránduló központban pecsételtünk. Meg kell mondjam, nagyon rossz minőségű a pecsét, s ez nem javult március óta. A pecsételés után elindultunk először a piroson, hogy megnézzük Rockenbauer Pál emlékkopjáját, de aztán egyrészt elbizonytalanodtunk, jófelé megyünk-e, másrészt zajos iskoláscsoport közelgett, így inkább visszatértünk a kékre és megkezdtük az ugyancsak ismert úton a felfelé araszolást. Boci és Fanny nagyon élvezték az erdőt, Fanny folyton előttünk járt, Bocika inkább engem követett, illetve akadályozott.-) És még függő-híd is volt az életünkben:-)

Hamar elértünk Bik-kúthoz, ahol rövid pihenőt tartottunk és a kutyák is kaptak frissítő vizet.

Bik-kút után is folyamatosan felfelé araszoltunk, hol keskenyebb, hol szélesebb ösvényen, hol traktorok-vájta sárban, hol vadcsapásokon. Az egyetlen dolog, ami optimizmusra adott okot az volt, hogy azért éreztük, hogy egyre magasabbra jutunk és előbb-utóbb csak elérjük a Naszály csúcsát. De addig csak mentünk és mentünk...

A nagy felfelében egyszer csak elérkeztünk a Szinlő víznyelő-barlangig. A  földtani értéke alapján 1982 óta fokozottan védett, 511 m magasságban nyíló barlangot a váci gimnázium diákjai 1952-ben bontották ki. Feltárása napjainkban is folyik. A végponton a továbbjutást szifon akadályozza. Ismert hossza majdnem 2000 m, mélysége 171 m. A lépcsőzetesen mélyülő folyosóit és nagy méretű termeit szűk, gyakran omlásveszélyes járatok kötik össze. Legalsó terméből kiterjedt kürtőrendszer indul felfelé, ami csaknem eléri a felszínt. A falakat szép oldott formák, helyenként cseppkőképződmények díszítik.A barlang a kis patkósorrú denevérek európai jelentőségű telelőhelye. Tünde, aki kiérdemelte az út során a Bátor Zerge indián nevet lement és megszemlélte az ország hetedik legmélyebb barlangjának bejáratát. De nem csak lement, hanem vissza is mászott:-)

Eközben én - bölcsen és megfontoltan - inkább fent fotózgattam:

De azért mindketten hajlandóak voltunk fára is mászni, csak hogy tudományosan is bebizonyíthassuk, hogy a kutyák a Cserhátban is képesek fára mászni:-)

A rövid "barlangászás" után folytattuk tovább utunkat. Igen, kedves blogolvasó, jól gondoltad: felfelé...És most jött el el rémálmaim megtestesülésének ideje: csúszós, sáros (előző napokban esett az eső bőven), igencsak meredek hegyoldalon, gyakorlatilag ki nem taposott ösvényen haladtunk oldalazva. Az út csúszott, jobb kéz felől pedig igen meredek mélység kísérte utunkat. tünde zergeként tört előre, a kutyák is ügyesen oldották meg a problémát, én - mint gyenge láncszem - küzdöttem félelmeimmel, de azért csak mentem. Nem nagy kunszt ez, persze, mert más választásom nem igazán volt - mégsem maradhattam ott megkövülten a nagy semmiben:-)

 És aztán megkönyörült rajtunk a sors: megláttuk a geodéziai tornyot a Naszály csúcsán! Bár felrémlett bennem, hogy innen még le is kell majd jutnom valahogy, de azért jóleső büszkeség fogott el: szembeszálltam félelmeimmel és meghódítottam a csúcsot! Igaz, a Naszály "csak" 652 méter magas és ahogyan írtam, a Caminon jártunk 1660 méter magasan is, de akkor is!:-)

Tünde, akarom mondani Bátor Zerge túratársam természetesen felment a toronyba, én maradtam lent a kutyákkal. Mindezt kizárólag azért tettem, hogy legközelebb is megmászhassam a Naszályt csak azért, hogy mindenképpen felmehessek a toronyba!:-)

Így, hogy nem csak megtámadtuk, de meg is hódítottuk a csúcsot, nem volt más teendőnk, mint lefelé indulni. Féltem nagyon a lefelé menettől, de nem volt annyira vésze, mint ahogy gondoltam. Persze sokat "segített", hogy Boci és Fanny támogattak!:-)

Lefelé gyönyörködhettünk a csodaszép panorámában, a Kopasz-tetőn pedig fényképezkedhettünk is jól megérdemelt jutalomként a csúcshódításért cserében:)

Haladtunk kicsit le, kicsit fel, volt részünk sárban, szekérútban, hernyó-támadásban, de azért volt mámorító pillanat is: Tünde és az ő orchideáinak egymásratalálása:-)

Aztán szinte észrevétlenül beértünk Ősagárdra, ahol a helyi kocsmában megkaptuk pecsétünket és a két belgának jelentős rajongói tábora is lett:)

Miután búcsút vettünk a rajongóktól elindultunk, de kicsit rossz irányba, ami viszont azért volt sorszerű, mert így egy szépséges cirmákkal találkozhattunk, így ez a túra sem volt macskátlan:-)

Szerencsére nem nagyon tévedtünk el, így gyorsan visszamentünk Ősagárd központjába és ott rátaláltunk a kékre és folytattuk utunkat mezőn-erdőn. Útközben találkoztunk sajnos már halott lábatlan gyíkkal és Bocika is átment rusztikusba:-)

Elég nagy sár volt, de azért sikerült kihagyni az úszást. Bár Fanny azért megnézte, mennyire mély egy pocsolya:-)

Nem sokkal Felsőpetény előtt egy csodaszép kaszálón tartottunk pihenőt, ahol jól esett egy kis csokit elmajszolni és a kutyák is örömmel itták a friss vizet. Nekem viszont ez volt a mámor: szabadság, kék ég, kutyák, természet:-) Fanny jött-ment szokásához híve, Bocika azonban kicsit elpilledve őrizte a hátizsákomat és a túrabotot.

A rövid, de jóleső pihenő után elindultunk Felsőpetény felé. A táj mesezöld volt, éreztem, hogy bár fájdogál a bokám, de a ráncaim kisimulnak:-)

Közvetlenül Felsőpetény előtt hatalmas fűben, de jól értelmezhető csapáson törtük át magunkat. A kutyák rohangásztak, időnként elvesztek a hatalmas fűben:-)

Hamar felbukkantak Felsőpetény legelső házai. Gyula már várt minket a Petényi sörözőnél, ahol megkaptuk az út harmadik, egyben utolsó pecsétjét. Pecsételés után megittuk jól megérdemelt kólánkat, amiről Gyula gondoskodott, s elégedetten, büszkén indultunk haza.  Ezzel a szakasszal túlléptük a 100. kilométert a Kék Túrán: talán éppen a Naszály csúcsán voltunk, mikor ezt abszolváltuk. Mert véletlenek, ugye, nincsenek:-)

Egy kis Camino-feeling is akadt az út során:

ÉS a kutyáimat is imádom:-))

És akkor íme a szokásos táj- és virágképek:-)