Hőség, döntések, izgalmak

A mai napra a Felsőpetény-Becske közötti 25 km-es túrát terveztük be Tündével. ezzel a távval meg lett volna az újabb OKT-szakasz. De nem így lett mégsem...No, de mindent szépen, sorjában.

A szokottnál egy órával korábban találkoztunk Tündével a vác-alsóvárosi vasútállomáson, innen vitt el minket és a két ebet Gyula Felsőpeténybe, a már jól ismert pecsételő pontig, a Petényi sörözőhöz.Pecsételés után neki is vágtunk az útnak az egyre melegedő időben. A két kutya a kezdetektől fogva nagyon szétszórt volt, alig lehetett velük bírni, főleg Fanny volt a szokásosnál is élénkebb. mindenesetre nagyon jót rohangáltak a pipacsokkal és akáccal tarkított úton. 

Alig bandukoltunk egy-másfél kilométert, mikor a jócskán Tünde előtt felfedező úton lévő Fanny egyszer csak eltűnt a helyenként deréknál is fentebb érő fűben. Én hátul voltam (ennyit a szuper kondiról, bár mondhatnám, hogy fényképeztem), így nem láttam merre ment Fanny, s bár hívtam elhaló hangon, mitöbb Boci is elindult megkeresni, de reményt vesztve fordult vissza. Csend volt, nem láttunk hullámzást, mozgást a hatalmas fűben és semmifél zaj nem hallatszott. Az út melletti domboldalra rohantam fel és kiáltoztam, de persze hiába. Soha véget nem érő, kétségbeesett várakozás és szívinfarktus-közeli állapot - egyszer csak a már ismert úton megpillantottuk a fekete ebet, aki kétségbeesetten keresett minket. Hívásomra felrohant a domb tetejére hozzám, de teljesen ki volt merülve, sokkos állapotban volt szinte: a kétségbeesés, hogy elvesztette a gazdáját, a hőség, a rohanás, mind összejött. Felkészültünk az életmentésre, vizeztük a kutyát, azonnal pihentettük árnyékban, de csak nagyon-nagyon sokára mertünk elindulni. Vissza Felsőpeténybe, ahová Gyula is visszajött a kutyáért, aki addigra már jobban lett. Máig nem tudni , mi történt, mert semmiféle vadállatot nem láttunk, nem éreztünk, nem hallottunk, Boci sem jelzett semmit.Az ijedtség után úgy döntöttünk, hogy Fanny hazamegy Gyulával, mi pedig hárman folytatjuk az utat. És nekivágtunk Alsópetény felé az útnak.

Relatíve hamar megtettük a távot és egy szeszfőzdénél kanyarodtunk rá a faluba vezető műútra, ahol aztán a buszfordulónál pecsételtünk egyet, a korábbról már ismert Hármas Könyv Fogadóban (mindenkinek ajánlom, istenien főznek!) Tünde vett egy kis frissítőt és a buszmegállóban felfrissültünk, Bocika is pihent egy keveset.

Jól esett a melegben szusszanni, de aztán elindultunk Romhány felé: a Fanny-val történtek, a visszafordulás és az új útvonal-kezdés miatt nagyon kicsúsztunk az időből és a nap is nagyon égetett, nem beszélve a hatalmas páráról. Azt is el kell mondanom, hogy amíg a Camino 800 km-ét szinte játszva, erőm teljében tettem meg, addig most, a kék túrán szinte csak vánszorgok és még mindig nem tudom az okát. Lehet, hogy a spiritualitás ereje ennyit jelentene? Mindenesetre haladtunk szépen, meg-megállva következő úti célunk felé. 

A Romhányi-hegy és a Három-hányás nyergének kereszteződésében ez a csodálatosan szép fa-matuzsálem várt ránk és a romhányi hangulatos, verandás erdészház (Kékesi-ház) is nagyon csábítónak tűnt: egy lottó ötös és.....

Az erdészház után nagyon nehezen járható, kellemetlen úton törtünk felfelé, de más választásunk persze nem nagyon volt, mint menni. Bocika sem örült ennek a talajnak, de hősként követett minket.

Amikor már úgy éreztük, nem járhatunk messze Romhánytól, eltűntek a kék jelzések. választanuk kellett, így tanácskoztunk kicsit:-)

Nem  a fent látható két út állt előttünk, hanem a harmadik irány volt a helyes: tovább a rosszul járható szekérúton. De döntésünk helyes volt: ismét felbukkant a kék és követtük. Jutalmul hamarosan megláttuk Romhányt és a helyi macsekok is tiszteletüket tették.

A városba érkezve kicsit nyelvészkedtünk: hiába, no, a francia nyelvtudás nem hátrány a pomológia vonatkozásában:-))

A Lilla presszóban nagyon kedvesen szolgáltak ki minket. A vendéglátós hölgynek is van egy csomó kutyája, macskája, így a pecsét és a kóla is jobban esett. Elmagyarázta, merre találjuk a híres Rákóczi-fát, mi pedig nekivágtunk az útnak (kék kereszt jelezte az irányt). A kb. kétszáz éves törökmogyorófát Rákóczi-fának is nevezik. Eredetét tekintve többféle legenda is létezik. Az egyik szerint a fa már a romhányi csata idején itt állt és Rákóczi alóla szemlélte a harc kimenetelét. A másik verzió szerint  a fa a fejedelem itt leszúrt botjából fejlődött ki, a harmadik legenda értelmében pedig  a száműzött fejedelem Rodostóból küldte a fát híveinek, hogy a csata színhelyén ültessék el, ám de ők tévedésből a falu határán elterülő dombocskára ültették azt. Bár ezek az elképzelések a fa kora miatt biztos, hogy csak legendák, viszont nagyon jól esett megpihenni a hatalmas árnyékban.

Nem csak Bocika jelezte a közelgő vihart, de a gyülekező felhők és hanghatások számunkra is egyértelművé tették, hogy jó lesz szedni fáradt lábainkat. Mivel nagyon elment az idő és úgy ítéltük el, hogy biztonságos körülmények között már nem jutunk el a 13 kilométerre lévő Becskére, így azt határoztuk, hogy csak Kétbodonyig megyünk, s ott várjuk meg az értünk érkező Gyulát. Így elindultunk a két kilométerre lévő Kétbodonyba. Közben megszemléltük a romhányi háromlyukú, barokk kőhidat, ahol az útonlévők - így a kéktúrázók - védőszentjének, Nepomuki Szent Jánosnak a szobra látható. Itt, a Lókos-patak közelében került sor a Rákóczi-szabadságharc utolsó jelentős ütközetére, a romhányi csatára.

Kétbodony felé haladva betonúton mentünk. Az ég dörgött, a felhők gyülekeztek, de mi azért megnéztük a romhányi csata emlékére készült lovasszobrot, beszélgettünk egy tőlünk sokkal messzebbre, szintén gyalogosan igyekvő környékbelivel, villám-vadásztunk és végül, a helyi rendőrök segítségével a Hangi presszót, utunk utolsó pecsételő-helyét is megtaláltuk.

Szerencsére csak már a kocsiban ülve kapott el minket egy hatalmas felhőszakadás, ami igazolta, hogy helyesen döntöttünk, mikor nem vállaltuk az utat Becskéig és az is igaz, hogy Fanny majdnem elvesztése rányomta bélyegét hangulatunkra. Azért persze készült néhány táj- és hangulatkép.:-)