Kipihenten ébredtünk: sejtésünk jó volt - altatódal nélkül is nagyon-nagyon jól aludtunk ezen az idilli, csendes szálláson. Előző nap vendéglátónkkal egyeztettünk, hogy fél hétre kérnénk a reggelit, de mivel jóval korában elkészültünk, Piroska néni hamarabb kopogtatott be hozzánk és tálalta az udvaron az isteni finom reggelit: tócsni (lapcsánka), bundás kenyér, felvágottak, sajt, paprika-paradicsom, tea volt a menü.
Meglehetősen jóllaktunk, így elég nagy nehézségekbe ütközött, hogy nekivágjunk a Regéc-Makkoshotyka közti 25,5 km-nek.
De persze, azért megtettük. Mármint nekivágtunk...
Haladtunk szépen felfelé (merre másfelé?:-), majd egyszer csak már ott is voltunk a Kemence-kőnél, ahol egy emléktábla eleveníti fel az Országos Kéktúra történetét.
A Kemence-kőtől kicsit magasabban egy szuper kis menedéket alkotott valaki. ki is próbáltuk azonnal, majd kiültünk a "ház" elé szemlélődni:-)
Kemencekőnél egy nagyon látványos, sziklás, szurdokszerű hasadékká szűkül az út, s merre is vezetne tovább, mint felfelé:-)) De sebaj, mert így hamarosan odaérünk a 700 méter magasságban lévő Pengő-kőhöz és nem sajnáljuk a fáradtságot, hogy egy nagyon minimális kitérővel felkapaszkodjunk erre az igazi különlegességnek számító sziklára. Kis magaslat ormán áll a 10-14 m magas pados andezitszikla. A hegység számos jégkorszaki sziklaformája között a Pengő-kő egy igazi különlegesség. A lapos tetőből kiemelkedő, ún. krioplanációs torony úgy keletkezett, hogy a fagy minden irányból "visszabontotta" a korábbi csúcsot, amelynek helyén egy minden oldalról fallal vagy a fal tovább-bontásával keletkezett törmelékhalmaz által határolt kőbástya maradt vissza. A csúcson egy ingókő áll, tetejéről néhány éve a fák felett még csodás kilátás nyílt a regéci várra. A krioplanációs formák a pleisztocén jégkorszakok során keletkeztek, jellemzően a hegységek magas övezetében. A fagypont körüli hőmérsékleten a fagyás-olvadás ismétlődésével a felszínre bukkanó alapkőzet repedéseibe behatoló, majd ott megfagyó víz megrepesztette a vulkáni anyagot. A fagy okozta aprózódás eredményeként a hegycsúcsokon és a meredek hegyoldalakon idővel sziklafalak, sziklatornyok preparálódtak ki. A falakról leváló kisebb-nagyobb kőzetdarabok részben a sziklák előterében halmozódtak fel, részben a hegyoldalakon és a völgyek alján alkotnak vékonyabb-vastagabb törmeléktakarót, ún. kőmezőt. Hazánk legszebb krioplanációs formái a Zempléni-hegységben vannak, mivel a tetőrégióban sokfelé előforduló, lemezes szerkezetű andezit kőzet kedvezett a folyamatnak.
A sziklamászás után újult erővel indultunk útnak.
Fel szerettünk volna kapaszkodni a Nagy Péter.mennykőhöz. A szándékot tett követte, egészen addig, míg egy nagyon-nagyon elhanyagolt - vadakat és viperákat - sejtető mezőn el nem vesztettük az addig sem létező kék háromszög jelzést. Még jó, hogy a hátizsákunkat egy fa alá helyzetük, így vizet sem vittünk magunkkal. Nem veszítettük el a bátorságunkat, felküzdöttük magunkat valahová, ami sziklásnak sziklás volt, ámde nagy eséllyel nem a - nevét a gyakori villámcsapásokról kapó - mennykő. Így megpróbáltunk visszatalálni a zsákokhoz. Sikerült. Kicsit csalódtunk, hogy nem leltünk rá a mennykőre, ámde örültünk, hogy megúsztuk a majdnem embermagasságú fűben való bóklászást. Szépen mentünk tovább, küzdöttük le az akadályokat és elérkeztünk egy meseországból odakerült erdészházhoz. Ez volt az István-kúti erdészház. A ház előtt megismerhettük Zsömit, a Csodakutya Alapítvány kutyusát, aki nem csak a simogatást követelte ki, ámde bemutatott jó néhány trükköt is.
Jól esett pihenni és beszélgetni a kutyus gazdáival. Zsák nélkül elmentünk feltölteni vízkészleteinket az erdészház mellett található - a helyiek által a fákon fehér kézzel jelzett - forráshoz. Közben rácsodálkoztunk a kis házikó és az előtte húzódó tavacska szépségére.
A pihenő után búcsút vettünk újonnan megismert túrázó-társainktól és elindultunk. Szerettünk volna egy újabb szép kilátást megszemlélni a Kerek-kőnél, de vagy elkerülte a figyelmünket a kék háromszög jelzés vagy nem is volt. Amikor meg megláttuk a kék háromszöget, nem igazán tudtuk eldönteni, hogy az a "szára"-e az útnak, amin menni akartunk, vagy éppen a másik.Bármi is volt az ok, láttunk mobil-kék jelzést (" A kék ott van, ahol én vagyok") és kóvályogtunk is kicsit, már csak a kilométerek növelése érdekében:)
Mindenesetre meglehetősen váratlanul értünk a Gerendás-rétre, aminek örültünk nagyon, mert így már csak pár méterre volt az Eszkála erdészház.
Persze addig még utunkba akadt a Fekete Péter-forrás, ahol feltöltöttük vízkészletünket. Az utolsó üveg feltöltése után vettük észre...szóval, Tünde megnézte, hogy mi az a fehér vékony valami a vízben. Hamar rájöttünk. Azóta csak gilisztás víznek tituláljuk az ott tankolt folyadékot, ami - ha szomjas valaki - ihatónak minősül.
A sokkhatás után jól esett kicsit pihenni az Eszkála erdészháznál, ahol nemcsak lábat lógattunk, hanem pecsételtünk is.
A pihenés után elindultunk a Zsidó-rét irányába, hogy aztán mintegy öt kilométer után oda is érjünk.A hegyi kaszálórét növényritkaságai a hegyi- és leánykökörcsin és a szártalan bábakalács mellett réti kardvirág, szúnyoglábú bibircsvirág, kornistárnics is él. A magasabb talajvízszintű, pangóvizes mélyedésekben tenyészik a széleslevelű gyapjúsás. A Zsidó-rét a legdélibb előfordulása a dacikus erdélyi tarszának és az erdélyi avarszöcskének. Nappali lepkefaunából mindenképpen ki kell emelni a sztyeppréti fajokat a nagy és a törpe busalepkét, a boglárkalepkéket, gyöngyház- és tarkalepke fajokat.
A Zsidó-rét után a Cifra-kút felé vettük az irányt. Csekély két és fél kilométer után el is értük. Sajnos, a kút nem működött, a forrásból nem csörgedezett víz. Tudomásul vettük és mentünk tovább.
Egészen addig, míg egy hatalmas nagy dzsungelbe nem értünk. Igen, kedves Olvasó, úgy éreztük, hogy bizony machete-re lenne szükségünk a helyenként ráérzéssel választott úton: kék jelzést nem sokat láttunk, ámde gaz, bozót annál inkább került az utunkba, azaz inkább akadályozta haladásunkat. Szerencsére megérzéseink jók voltak, így kisebb tévelygések után, de megláthattuk Makkoshotyka szélső házait.
Mivel a településen az önkormányzat által üzemeltetett kulcsosházban szálltunk meg, felhívtuk az általuk megadott kapcsolattartót, aki érkezett is egy fehér Opelon a párjával a ház elé. Hozták a kulcsot, megmutatták az amúgy nagyon szép és tiszta kis házat. Emese párja (amúgy roma ember) volt olyan kedves, hogy elfurikázott minket kocsival a kocsmához, ahol elvileg pecsételni kellett volna, ámde sem a kricsmi, sem a bolt nem volt nyitva (miért is lett volna, Pünkösd hétfő volt). Elvitt egy másik bolthoz is, mert félt, hogy éhen halunk, de arra meg várni kellett volna, mert a tulaj a városba ment péksüteményért. Így szépen visszavitt minket a kulcsosházhoz (közben megtudtuk, hogy a helyi papnál is van túra-pecsét) és biztosított róla, hogy ha bármi gondunk van, hívjuk a párját.Nagyon jól esett ez a kedves törődés.
Megvacsoráztunk (naná, hogy kolbászt és zacskós levest), majd mostunk és teregettünk is. És megnyugodtunk, mert a háznál volt egy szépséges cirmos macsek is.:-)
Egy fárasztó, ámde nagyon szép túranapon voltunk megint túl. ÉS valahogy most sem kellett sokat várni, hogy elaludjunk:-)
Pillanatképek:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése