Kék túra, ahogyan én látom: Bodajk-Gánt: a vár macskája, bokaficam, leszállás a Marson

Végre elérkezett a várva várt szabadság. Természetesen beterveztünk egy rövidebb, párnapos kéket, hiszen mindkettőnknek hiányzott már, hogy egybefüggően gyalogoljunk, baktassunk és mindig máshol legyünk, mint előző nap. A Vértesre esett a választás. Az első nap a Bodajk és Gánt közötti 19 km-t terveztük abszolválni. Kora reggel vettük fel Tündét és autóztunk el Bodajkra. A síneken áthaladva álltunk meg, a vasútállomás közvetlen közelében.

Könnyen megtaláltuk a pecsételőhelyet: a Bodajk/Csókakői vasúti megállóval szemközt a villanyoszlopon. Nem volt egyszerű a pecsételés a lentebb látható ok miatt, de ezt az akadályt is sikerrel vettük.

Aztán csaltunk négy kilométert, mert megkértük Gyulást, hogy vigyen el minket Csókakőre. Lehet, hogy ez a vallomás illúzióromboló. Írhattam volna azt is, hogy a Bodajk és Csókakő közötti útról vagy jót vagy semmit, hiszen egyszer már végigaraszoltuk az utat nagy hőségben, de majd belátod, kedves Blogolvasó, hogy nem volt ez olyan hatalmas csalás, mert az aznapi penzumunkra rádolgoztunk még vagy plusz 10 kilométert önszorgalomból:) Mindenesetre a kocsiból nem messze a vártól szálltunk ki, ahol szinte rögtön belénk botlott egy kedves macsek.

A rövid ismerkedés után nekiveselkedtünk a gyaloglásnak és hamarosan a csókakői vár előtti parkolóban pecsételhettünk.

A pecsételés után nekivágtunk a már ismert emelkedőnek, szerpentinen haladtunk a felújítás alatt álló vár irányába.Mikor odaértünk, zárva volt az objektum, de hirtelen ott termett egy csodaszépséges macska, a Vár ura, s nagy kegyesen pózolt nekünk, no meg elfogadott némi macskakaját is.:-)

Később kiderült, hogy a cica felbukkanása nem volt véletlen: mivel zárva volt a vár, így tovább indultunk volna, de aztán kiderült a tábláról, hogy kilenckor nyit és az őr érkezéséig fennmaradó időt a macsek simogatásával tölthettük. Kedves vendéglátónk percre pontosan meg is érkezett, így bemehettünk a várba és gyönyörködhettünk a kilátásban is.

Csókakő vára a 479 méter magas Csóka-hegyen áll. A vár a tatárjárás után épült a stratégiailag nagyon fontos hadi út, a tihanyi Apátság alapítólevelében szereplő híres "Fehérvárra menő hadiút" ellenőrzésére.

Kigyönyörködtük magunkat a kilátásban, fotózkodtunk is, természetesen.

A várlátogatás után a vár mögötti , igencsak meredeken vezető sziklás. lépcsős úton mentünk le. hogy újra csatlakozhassunk a kék jelzéssel jelölt úthoz.

Leérve baktattunk tovább a sziklákkal tarkított úton a Vár-völgyben, gyönyörködve a fények játékában.

Hamarosan elértünk egy útjelzőtáblával díszített határ-nyíladékot. Itt még mindig a már ismert, Kocsmáros-dombot jelző, ámde Gántot 1,3 km-re taksáló útjelző tábla állt. Már tudtuk, hogy az az bizonyos 1,3 km jó lesz 13-nak is:)

A Vértes-fennsíkon baktattunk tovább, javarészt erdő-nyíladékokkal, irtásokkal tarkított terepen.

Hamarosan elértünk egy erdei aszfaltútra, s mindketten úgy éreztük, itt az idő, hogy megebédeljünk.

Tünde rábökött egy kidőlt fára, ami kiváló ülőalkalmatosságnak bizonyult, nem beszélve arról, hogy az elemózsiánknak is remekül meg tudtunk teríteni.

Ebéd közben egy csüngőlepke telepedett a bal lábamra. Akkor még nem tudtam, hogy ez talán egy jel lehetett...

A jól megérdemelt ebéd után nekiveselkedtünk az útnak, s hamarosan a már ismert elágazáshoz és képesfához érkeztünk.

Érdekes volt, hogy ezen a szakaszon folyamatosan találkoztunk a Szent Jakab út jelzéseivel is, így még gyakrabban emlegettük fel a 2013-ban megtett első (Francia Út) és a 2016-ban megtett (Portugál Út) Caminonkat is.

Nagyon szép tájon haladtunk előre egészen a Géza-pihenőig. A 400 méter magasan található pihenőhelyről kilátás nyílik az alatta húzódó Horog-völgyre. Dr. Göblyös Géza emlékére állított a Fejér Megyei Természetbarát Szövetség 1973-ban obeliszket, aki a megyei kéktúra bizottság vezetőjeként elsőként járta be az országos útvonalat, és sokat tett a természetjárás fejlesztéséért. Amikor először jártuk itt a kéket, még partizánként jutottunk el ide, az új nyomvonal már érinti ezt a pihenőt.

A fotózkodás után haladtunk tovább abban a reményben, hogy a térképen jelzett kilátást megint megcsodálhatjuk. Tévedtünk: a kilátás pont annyi volt, amennyit Tünde mutat:)

Haladtunk tovább az Antal-árokban, majd kiérve, letértünk a kékről, hogy ismét elzarándokoljunk Kápolnapusztára. A párházas falucska az 1930-as években még 62, többségében sváb lakost számlált. 1979-ben már a csak három házból álló településnek egyetlen lakója maradt. A II. világháború borzalmai pecsételték meg Kápolnapuszta sorsát is. A források szerint az 1. magyar huszárhadosztály maradványai pont a Csákvár és Gánt közötti területre húzódtak az orosz támadások elől, de sokáig nem tudtak ellenállni. 1944 őszétől kezdve Kápolnapuszta környékén rendszeresen orosz partizánok jelentek meg élelmet szerezni, és vérfürdővel fenyegettek, ha a lakosok elárulják őket. Az itt élők 1944 karácsonyáig hallgattak, majd feljelentést tettek a csendőrségen, akik német páncélozott járművel mentek a faluba, ahol tűzharc alakult ki. Az egyik partizánt sikerült elfogni, aki azonban a Mór felé vezető úton el tudott menekülni. A visszaemlékezők szerint ő tért vissza a 2. ukrán front felderítő zászlóaljával 1945. március 16-án. Megtorlásképpen minden férfit betereltek a házak pincéjébe és kivégezték őket. Hogy valóban így történt-e, azt máig nem tudjuk pontosan, ugyanis a túlélők különbözőképpen emlékeznek vissza az eseményekre. Vannak, akik úgy tudják, hogy két civil ruhás magyar katona lőni kezdte a szovjeteket, és ez vezetett a falubeliek kivégzéséhez. Kápolnapuszta egyetlen és utolsó lakójának halálával a falu teljesen elnéptelenedett. Az 1911-es születésű Farkas László 1980-ban hunyt el. Halála után házát, amely Kápolnapuszta egyetlen lakóháza volt ledózerolták, és napjainkban csupán néhány romos épület bizonyítja, hogy egykoron a falu létezett. A temetőben, 1993-ban emelt kereszt azóta is a tragédiára emlékeztet.

A temetőt csendben hagytuk el és folytattuk utunkat a homokos, kavicsos terepen. És ekkor történt, ami még sohasem. Talán kicsit elbambultam, talán éppen a kék jelzést kutattam a szememmel, lényeg az, hogy nem koncentráltam az útra, s egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy hatalmas rándulással a bokámban dobok egy szaltót a 15 kilós zsákkal a hátamon. Egy gonosz gödörbe léphettem bele dekoncentráltan, s már a levegőben konstatáltam, hogy itt most baj lesz. A bokám azonnal hasogatni kezdett én meg nyöszörögve vettem tudomásul, hogy Tünde a másodperc töredéke alatt előszed a zsákjából egy jégbehűtött vizespalackot, azzal a mozdulattal szedi le rólam a cipőt és a zoknit, s jegeli meg a vizes zoknival borogatja a lábamat. Sírtunk-nevettünk egyszerre. Jó, sírni én sírtam, de nevetni mindketten nevettünk a helyzet abszurditásán.

Ez így ment kb. 20 percig, majd meg kellett oldani a további helyzetet. A vizes zoknit be a zsákba, másik zoknit fel a megdagadt bokámra. A cipő is feljött a lábamra, már csak lábra kellett állni, hiszen ott, a nagy semmiben nem maradhattam, meg hát még volt előttünk kétnapnyi gyaloglás. fájdalomcsillapító nélkül folytattam az utat, barátkozva a gondolattal, hogy most valódi hycomat üzemmódban araszolok. Haladtunk szépen a kellemetlen homokon.

Az idők végezete után pár tucat perccel be is értünk Gántra, ahol egy hűsölő macska fogadott mindjárt a település elején.

A kéket követve gyorsan megkerestük a szállásunkat, a Vértes fogadót, ahol azonnal ittunk egy hideg kólát, majd elfoglaltuk a szobánkat. Nem is vetkőztünk neki, csak a zsákokat tettük le, magunkhoz vettünk egy kis vizet és nekivágtunk, hogy elgyalogoljunk a Bauxitföldtani Parkhoz. Mivel egy helyiek számára biztosan evidens útbaigazítást kaptunk, így evidens volt, hogy először teljesen rossz irányba mentünk, felfelé a zöld háromszögön, ahonnan remek kilátásban volt részünk, de egy idő után rájöttünk, hogy arrafelé nemhogy bauxitbányát, de bányát sem látunk, így visszabaktattunk az országútra abban a tudatban, hogy a feleslegesen megtett két kilométer nem volt hiába.:) Aztán - mivel sehol sem volt semmilyen eligazító tábla és iránymutatás - rátértünk a sárga keresztre és baktattunk reményvesztetten, míg végre találtunk némi vöröses talajt.

Mondjuk még ez sem volt az igazi, így elég türelmetlenül haladtunk tovább az amúgy szép erdei úton, mígnem végre elértünk a kék háromszög jelzésig, s csodával határos módon ráleltünk arra, amit kerestünk: igazi holdbéli vagy marsbéli táj bukkant elénk, nem győztünk betelni a látvánnyal.

A Gánt határában az 1920-as évekre tárták fel a hatalmas lelőhelyeket, és rövidesen meg is nyílt a bánya, ami termelése csúcsán a világ bauxittermelésének jelentős részét adta. A „magyar ezüstnek” is nevezett ércből az ország bányáiban a 20. században közel százmillió tonnát termeltek ki - ez harmada a Balatonban lévő víz tömegének. Az érc színe a sárgától a lila árnyalatain át a feketéig terjedhet, jellemzően azonban vörös, akár az afrikai szavannák talaja. Az itteni kőzet még a mai Észak-Afrika vidékének trópusi éghajlatán keletkezett, és a bolygó közetlemezeinek máig tartó mozgása juttatta ide, a 47. szélességi körhöz.

Miután kitobzódtuk magunkat, visszaindultunk, többnyire felfelé. Mondanom sem kell, hogy úgy kellett ez, a közben triplájára dagadt bokámnak, mint egy falat kenyér főleg, hogy ezzel a kis levezető sétával még ráhúztunk majdnem 10 kilométert a már megtett távon túl. Viszont itt még tényleg nem jártunk, ez vígasztalt. Mielőtt visszaértünk volna a faluba, még - követve a jelzést - felmentünk a település fölött magasodó, nagyjából három méter magas, kivilágított fehér mészkő kereszthez. Az itt kialakított kis emlékhely a Gántról kitelepített német nemzetiségű lakosok és a bauxitbányászok emlékére készült 2006-ban.

A túra után visszatértünk a szobánkba, lezuhanyoztunk és leindultunk vacsorázni. Cigánypecsenyét ettünk és mindketten úgy éreztük, hogy a napi kalandjaink után megérdemlünk egy kis desszertet is.