Gánt-Várgesztes: a vaddisznók birodalmában, Rosalia alpina színrelép

Szokásainknak megfelelően hajnal 5 óra 28 perckor csörgött a mobilom. Kikászálódtunk az ágyból, gyorsan összeszedtük magunkat, leellenőriztük, hogy mindent elpakoltunk, majd vettük a hátizsákokat és lefelé indultunk. Bevallom, félve húztam fel a cipőmet és tettem meg a lépcsőn az első lépéseket a duplára dagadt bokámmal, de mivel más választás nem nagyon volt, reménykedtem, hogy képes leszek a tervezett 20 km-t legyalogolni. Lent a fogadó egyik kedves munkatársa fogadott, kértünk egy-egy kapucsinót, elbeszélgettünk vele, majd nekiindultunk az útnak. A kékre hamar ráleltünk, hiszen pár méterre volt csak az úttól a fogadó, amit mindenkinek szívből ajánlunk. A Kossuth utcán baktattunk ki a településről, aminek a végén egy álmos paci fogadott.

Kopasz, napégette mezők, legelők között bandukoltunk eleinte, majd a Pap-völgy kissé árnyasabb, fás erdei útján haladtunk tovább.

 

 

 

 

Azért szeretünk kora hajnalban indulni, mert akkor még nagyon friss az idő, s utunk nagy részét nem hőségben tesszük meg, illetve, mert ilyenkor a hajnali csendben sok állattal találkozhatunk. A mai napon először egy őzet láttunk, aki nem messze legelt az úttól, Tündének sikerült is lefotóznia.

Haladtunk tovább nem túl gyorsan, hiszen tudtuk, hogy fél három előtt nem érhetünk Várgesztesre, a szállásunkra, mert előző este a tulaj szólt, hogy be kell ugrania Tatabányára, így csak ez után ér vissza. Hamarosan újabb zajt hallottunk, s nem messze tőlünk két nagy vaddisznóból és jó pár kicsiből álló konda haladt el mellettünk. Nehezen lehetett őket fotózni a fények miatt, de impozáns látványt nyújtottak. csendben néztük, ahogy tovahaladnak: mi sem bántottuk őket, ők is pacifistának bizonyultak.

Folytattuk az utunkat, Tündét meg körbevette a fény:)

Az összeszűkülő erdei úton közeledtünk Mindszentpuszta felé, majd hamarosan elérkezett a letérő a mindszentpusztai kulcsosháznál található pecséthez.

 

Mindszentpuszta régebben erdei munkások szálláshelye volt, ma már csak a turistaház néhány épülete található itt. Pecsételés után leültünk a kerítés tövébe pihenni egy kicsit és legnagyobb örömünkre egy medve is meglátogatott minket:)

 

A pihenő után tovább folytattuk utunkat, szépen visszakanyarodtunk a kékre majd azon haladtunk tovább.

Még nem sejtettük, hogy hamarosan egy valódi harmadik típusú találkozásban lesz részünk, mely találkozó ezen a szent helyen vette kezdetét:

A kép bal oldalán jól látható a bozótos, ahonnan pár lépés után semmivel sem összetéveszthető zajokat hallattunk. Bevallom őszintén, titokban reménykedtem, hogy a zajokat egy kecses őzike, netán kedves szarvas okozza, de hamar rá kellett döbbennem, hogy ezen hanghatásokat bizony sokkal alacsonyabb mozgolódás okozza. A bokor zajongott, Tünde vérbeli fotóriporterként haladt előre, én meg megpróbáltam felkészülni, hogy szembenézzek a félelmeimmel, mert nem lehetett tudni, mekkora állat bukkan elő a bozótból. Tünde csőre töltött fényképezővel állt elől, rettenthetetlenül, én mögötte, szintén géppel a kezembe, levegőt sem nagyon vettünk. Aztán egyszer csak előbukkant Ő, a kis vadmalacka. Fotós fotózott, vaddisznó baby csodálkozott:-)

 A kis csíkos életének első találkozása lehetett a simabőrűvel és oltári szerencséje volt velünk, nekünk meg vele, elvégre egy riadt sipítás sem hagyta el a száját. Ránk nézett, mi vissza rá, konstatáltuk, hogy ez egy harmadik típusú találkozás, majd a rövid sajtótájékoztató után visszabújt a tesóihoz meg az anyjához a bozótba.

Visszatérése után egy kicsivel nagyobb zaj támadt az ideiglenes lakhelyükön, én jobbnak láttam volna zajongani kicsit, de aztán megoldódott a helyzet: nagy csörtetéssel tovatűnt a teljes család a bozótrengetegben, mi pedig folytattuk utunkat.

 

 

 

 

Hamarosan elértük a csáki vár romjaihoz vezető letérést. A vár helyét Oroszlánkőnek is hívják. Magából a várból nem sok maradt fent, s elég meredek utacskán és ösvényen jut fel a bátor vállalkozó a 207 méter magas hegy tetejére.A vár egykor a Csákvár felé vezető völgytorkolat védelmére szolgált. Anonymus azt írja, az erősség építője Szabolcs vezér unokája, Csák volt. A Csákok címerállatát, az oroszlánt őrzi a vár első írásos említése is („Oroszlánkew”) 1383-ból.  Úgy tartják, 1038-ban I. Bélát Csák fia, György erről a helyről kísérte Lengyelországba. 1188-ban az épület és a birtok Csák Ugriné lett , aki győri püspök volt, és végül itt is halt meg 1204-ben. Miután Csák Máté vereséget szenvedett a rozgonyi csatában, az erődítmény a király birtokába került. Később a Rozgonyiaké és a Török családé is volt. Székesfehérvár eleste után, 1543-ban a törökök felégették a környéket, így a várat is. A helyiek később széthordták a köveket. Érdekesség, hogy a Csákok címerállatának emlékét ma a közeli Oroszlány település neve őrzi.

 

A várromok megtekintése után visszamentünk a kék jelzésre, Tünde még vállalkozott rá, hogy a másik oldalon található barlangot felfedezze, illetve egy roppant meredek úton még felkapaszkodott annak tetejére is, én inkább lent vártam meg. Érdekes volt ott ülni egy farönkön a hatalmas csendben teljesen egyedül és figyelni, hallgatni a neszeket. Aztán Tünde is csatlakozott hozzám, majd egy kis völgyben indultunk tovább.

 

 

 

 

 Már nagyon szerettünk volna Kőhányáson lenni. Ez a pecsételőpont valahogy egyikünknek sem volt meg, mintha kiesett volna az emlékeinkből, pedig jártunk itt az előző teljesítésünkkor. Mindenesetre örültünk, mikor végre megérkeztünk.

 

Kőhányást Mária Terézia alapította a XVIII. század közepén, Steinhau néven. A József-kori népszámlálás alkalmával 68-an lakták a területet, ahol 1818-ban már iskola is működött. A birtok mellett vezetett az Esterházy-család két birtokközpontját, Csákvárt és Majkot összekötő út, amelyet 1925-ben országúttá építettek. Ma Gánthoz tartozik. Az út mentén áll az Avilai Szent Teréz tiszteletére épített kápolna, amely 1753 óta található jelenlegi helyén, bár már nem az eredeti állapotban: 2013-ban újították fel. A templom melletti kis utcácskában majd egy tucat ház áll, gyakorlatilag ennyi az egész település-rész. A házakban nagyon kevesen laknak, elsősorban üdülőként funkcionálnak. Három bejelentett lakója van Kőhányásnak. A tapintható csendben, a pecsételés után, mi is letelepedtünk egy fa alá, hogy megebédeljünk a magunkkal hozott elemózsiából meg, hogy pihentessük megfáradt lábainkat. No meg a kificamodott bokámra is ráfért egy kis vizes borogatás.

 

Majdnem egy órát pihentünk itt az árnyékban. Nagyon jól esett ez a lelassulás, nem volt sok kedvünk felállni és tovább baktatni, pedig meg kellett tennünk. A közkútnál feltöltöttük jó hideg vízzel az üres üvegeinket, majd elindultunk, hogy leküzdjük a hátralévő kilométereket. Először kereszteztük az országutat, majd hullámvasutaztunk kicsit a Cseresznyefa-hajtás völgyében

 

 Az Űző-hegyen egy csodaszép bükkös várt ránk, öröm volt benne haladni.

 

 

 

Közeledtünk Várgeszteshez. A település határához érve, a várhoz nem mentünk el, viszont a kis aszfaltútról felmentünk a gesztesi kőfülkében kialakított Mária-kegyhelyhez.Várgesztesen 1921-ben fehér lovas hintó vitte fel Szűz Mária szobrát a Mészáros-hegy oldalában kialakított barlangszerű helyre, a község lakói azóta őrzik Mária tiszteletét. Vasárnaponként a litániát követően odajártak elmélkedni egészen az ötvenes évekig, amikor ismeretlenek feldúlták a területet. Hartdégen Ignác és neje 2002-ben határozta el, hogy eltüntetik a rombolás nyomait, s a kegyhelyen a Lourdes-i Szent Bernadett szobrát helyezik el. A meredek hegyoldalon 2002 júliusára lépcsőt is kialakítottak, s a barlang bejáratát ráccsal látták el.

Még szinte fel sem értünk, amikor Tünde transzba esett és gyakorlatilag elvesztettem: hozzá sem lehetett szólni. A transz oka a Rosalia alpina volt, maga. Nos, kedves olvasó, gondolom, most agytekervényeid rendesen dolgoznak, hogy egy fiókból előhúzd mit tudsz a Rosalia alpina-ról. Nos, én semmit sem tudtam, de a transzból kijőve Tünde elárulta, hogy amit itt most látunk és fotózunk lelkesen az a havasi cincér személyesen. Még életünkben nem láttunk ilyet rohangászni előttünk, fotózni szinte lehetetlen volt, annyira gyorsan közlekedett őkelme. A havasi cincér 1,5-3,8 centiméter hosszú rovar. Európa egyik legszebb bogara. Sűrű, kék vagy kékesszürke szőrzete és a szárnyfedőkön, valamint az előháton látható bársonyfekete rajzolata alapján összetéveszthetetlen. Nem utolsósorban a Duna-Ipoly Nemzeti Park címerállata, 2019-ben pedig az év rovara lett Magyarországon.

Miután kiörvendeztük magunkat, szépen visszaereszkedtünk a meredek lépcsőn a faluba vezető aszfaltútra és megcéloztuk a kéken a település egyetlen boltját, hogy feltöltsük a folyadék-készleteinket és pecsételjünk az igazolófüzetbe, majd egy arra járó kedves hölgyet megkértünk, igazítson minket útba, hol találjuk aznapi szállásunkat, a Vadászházat. Várgesztesen korábban máshol szálltunk meg, de azóta megszűnt minden lehetőség, csak a Vadászházban kaptunk szállást. amit nem bántunk, mert a házigazdában és feleségében nagyon kedves, közvetlen embereket ismertünk meg. Elfoglaltuk a szobánkat, majd a házigazda megterített: almapálinka (egy kedves barátom szerint Calvados), szarvaspörkölt és Demjén Rózsi-féle nokedli volt a vacsoránk. Nem, nem az ismert zenész főzött, hanem a szállásadónk anyósát hívják így:) 

Vacsora után jót beszélgettünk a házigazdáinkkal és egy szintén kéktúrázó fiatalemberrel, majd nyugovóra tértünk.

Néhány kép még pluszban: