A hírek arról szóltak, hogy Bercel magasában, Szanda környékén, a bányában medvenyomot azonosítottak. Mivel már korábban kitaláltuk, hogy ezen a napon mi ezt a kéktúra szakaszt abszolváljuk bármi is történjen és mivel a medve-veszélynek különösebb jelentőséget nem tulajdonítottunk, így evidens volt, hogy a tervet meg is valósítjuk. Tünde vonatra szállt, mi Vácott vártuk, s autóval robogtunk el Cserhátsurányig. Itt kisebb tétovázás után megtaláltuk a pecsételőhelyet, gyorsan pecsételtünk is, majd rávettük Gyulát, a sofőrünket, hogy csaljon velünk annyit, hogy vagy másfél kilométert elvisz minket az aszfalt út leágazásig, hogy ennyit megspórolva onnan tudjuk kezdeni a gyaloglászást Terény irányába. Tollászkodtunk kicsit, majd nekivágtunk a mai 16 km-es penzumunknak. Mögöttünk szép panorámát hagytunk a nagy melegben.
Baktattunk szépen, míg a hőség egyre nőtt. Árnyék és erdő nem nagyon enyhítette a hőmérsékletet, éreztük, hogy a tűző napon haladásnak előbb-utóbb, de meglesz a böjtje.
Aztán előbb-utóbb betértünk kicsit az erdőbe és félig-meddig árnyas terepen haladtunk tovább. Olyannyira, hogy megérkezett az igazi KÉK-feeling is: egy kis dzsindzsa képében.
Nem sokkal ezután Tünde észrevett egy mezőcske szélén egy csodaszép és nyugodtan legelésző őzikét.Először messziről fényképeztük, majd nagyon óvatosan lopakodva cserkésztük be, szinte lépésről-lépésre osonva. Őzike nem zavartatta magát, sőt, mintha élvezte volna a fotózást. Sokáig állt nekünk modellt, míg egy madár nem figyelmeztette a veszélyre, így - egy kis figyelés után - bevette magát a bozótosba. Fantasztikus élmény volt a természet ilyen csodálatos lényével találkozni, megfigyelni és gyönyörködni benne.
A fantasztikus élmény és inger után folytattuk utunkat, s hamarosan szép kilátás tárult elénk.
A táj szépsége feledtette kicsit a hőséget, no, meg jó volt az edei utakon baktatni, így haladtunk szépen tovább Terény felé.
Terényt igen érdekes helyen értük el: a temetőben vezet végig a kék jelzés, pontosabban gyakorlatilag kettészeli azt.
A településen egy hatalmas fehér kandúr fogadott minket, aki békésen tűrte a fotózást.
Terényben megnézhettük volna a csipkemúzeumot és az orsós magnó múzeumot is, de úgy döntöttünk, most nem tesszük, ahogyan a kocsmába sem tértünk be. Hmm, ez egy ilyen nap volt:) Végiggyalogoltunk a település főutcáján, majd balra fordulva búcsút vettünk tőle és nekivágtunk a csodaszép színekkel tarkított, ámde a tűző naptól és melegétől nem védő terepnek. Mi tagadás, a színekkel nem lehetett betelni. A falu határában találkoztunk egy lánnyal, aki egy kutyát és két kecskét sétáltatott, elbeszélgettünk vele, majd Tünde a semmiből előbukkanó és a búzamezőben továbbrobogó macskával ismerkedett meg.
Ahogyan pár évvel ezelőtt, mikor legutóbb erre jártunk, Tünde most is ellenőrizte a búzatermést:-)
Folytattuk utunkat a pazar színek kísérte úton. Bár a vándorlás során már többször láttuk Szanda várát, de most egyre közelebb jutottunk hozzá, egyre közelebbről szemezgetett velünk egyik kedvenc várunk.
Azért persze még volt gyalogolnivalónk bőven.
Hamarosan beértünk a nyílt terepről az árnyasabb erdőbe, itt baktattunk, míg nem motorosok zaja verte fel az erdő csendjét Szandaváraljához közeledve. Négyen voltak, hatalmas zajjal és sebességgel robogtak a jelzett turistaúton. Ahogyan azt sem értjük, miért kell az erdőben üvöltözniük a kirándulóknak vagy csapatostól túrázóknak, úgy ez is megmagyarázhatatlan számomra, hogy az erdőben hogyan veszi magának a bátorságot valaki, hogy ily módon veszélyeztesse a kirándulók, de legfőképpen az állatok életét.
Ahogy közeledtünk a településhez, egyre nagyobb zajt hallottunk: valamiféle motocross verseny vagy találkozó lehetett, szinte "füstölt' a hegyoldal és a hanghatások sem voltak kellemesek, ellenben annál hangosabbak.
Beérkezve Szandaváraljára, a falu központjában pecsételtünk, majd pihentünk kicsit, hiszen előttünk volt még a Vár és jó pár kilométer. A pecsételés érdekessége volt a pecsétet kihelyezők átgondolt lépése, melyet a lenti fotó kiválóan szemléltet:
A rövid pihenő alatt jól kigondoltuk, hogy mindenképpen felmegyünk a várba (az új vonalvezetésben nem érinti a várat a kék jelzés - nem is értem, miért) és hogy, amint azt terveztük, mindenképpen megnézzük a bányát. No, nem az állítólagosan beazonosított medve-nyom miatt, hanem mert egyébként is érdekelnek a bányák és egyéb látnivalók. Na jó, ha esetleg ott a medve (aminek azért, valljuk be, roppant kicsi volt az esélye, hogy ül méla lesben, vakargatja a medvetalpát és vár ránk), akkor az külön jó, mert Tünde megfotózhatja az Év Természetfotóját:) ennek szellemében el is indultunk a kéken tovább. A településről kiérve már láttuk is a medveveszélyre való felhívást:
Jól elolvastuk, aztán haladtunk szépen tovább a jelzésen, Mária-forrás felé.
Jó kis emelkedőben volt részünk, míg elértük a pihenőt és forrást. Két-három generációval korábban ismert búcsújáróhely volt az erdős domboldalban
felfakadt forráskörnyék, amit az itt lévő Szűz Mária-képről Képecskének is neveznek. A bővizű forrásnak gyógyító erőt tulajdonítanak. A betegségéből gyógyult, szandai Agócs
János fogadalmának eleget téve Mária-szoborral gyarapította az
egykori-mai búcsúhelyet. A forrásnál látható kereszt valaha a Péter-hegy nyugati
platójának szélén álló Péter-kút mellett állt, mely a II. világháború
előtt jelentős búcsújáróhelynek számított. A kőbánya a heggyel együtt
elpusztította a kutat is, az ott álló keresztet azonban még időben
lehozták a hegytetőről és itt a Mária-forrásnál állították fel újra.
Mielőtt felértünk volna a várhoz, jobbra egy kis ösvényre tértünk, mely egy korláttal védett szakadék szélére vezetett, ahonnan tanulmányozhattuk a Vár-hegy
déli oldalának jellegzetes andezitből álló oszlopait, a bazalthoz
hasonlatos, függőleges kőorgonákat, ráadásul a kilátás is pazar volt.
Innen már csak pár lépés és megláttuk a várat, pontosabban az öregtorony 7-8 méter magasan meredező maradványát.
Szanda vára egy 527 m magas vulkanikus eredetű
andezit csúcson áll, egy kopár szirten. Az öregtorony-maradváynon túl csak különböző
helyiségek alapjai láthatóak itt. A várból csodálatos panoráma nyílik a nógrádi vidékre, a Cserhát vonulataira, a Mátra csúcsaira.
A vár a tatárjárás után épült, valószínűleg IV. Béla uralkodása
alatt királyi várként. Zsigmond király 1387-ben adományozta a Csetneki
famíliának, majd két évre rá a Pásztói család lett a tulajdonos.
Birtokosai a későbbi időkben is sűrűn cserélődtek, majd a végvári harcok
idején, 1546-ban a török foglalta el. 1551-ben Horváth Bertalan
gyarmati várparancsnok meglepetésszerű éjjeli támadással visszafoglalta.
A legenda szerint egy magyar rab beleejtette a vödrét a várkútba, és
lemászva érte alagútra bukkant, amely a vár borospincéjébe vezetett.
Innen sikerült kiszöknie, és a balassagyarmati vitézekkel tért vissza.
Mivel a magyarok nem tudták megtartani a várat, lerombolták és
visszavonultak. A törökök valamennyire kijavították a falakat, de
1596-ban ők is elhagyták. ezután a vár hadi szerepe megszűnt, állaga
lassan leromlott és az enyészetté vált.
Többször jártunk már fent a várnál, de mindig csodálatos élmény volt. Legelőször és most is, mert senki sem volt fent: ketten voltunk és nyugodtan élvezhettük a csendet, a tájat és a lepkék táncát. Nem győztünk betelni a látvánnyal. Hosszabban időztünk itt, ettünk egy keveset a velünk hozott elemózsiából, majd fotózkodtunk is.
Az energia-töltekezés után visszabaktattunk a kékre és folytattuk utunkat. elérve a szadai bánya magasába, rá is kanyarodtunk az útra, de a cél előtt egy autó az utunkat állta. A gépkocsi vezetője elmondta, hogy a bányába tilos bemenni az omlásveszély miatt, de legfőképpen a medve miatt. az előbbit még meg is értettük, de a második érv kapcsán azért kifejtettük, hogy az egy hete ott gynított medve (már ha az volt valóban) nagy eséllyel már messze jár. Végülis hagytuk magunkat meggyőzni és bányalátogatás nélkül haladtunk Becske irányába.
Bár mindent megtettünk, hogy találkozzunk a medvével, ez most nem jött össze. Végülis 17 km-t gyalogoltunk (szint: 731 m) a hatalmas hőségben, jól esett pihenni.
Végezetül néhány hangulatkép:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése