A nap, amit sohasem felejtünk el...

Ismét hajnali ötkor csörögtek a mobilok. Gyors reggeli (nem találjátok ki sohasem, mit ettünk!:-))) után összeszedelőzködtünk és búcsút intettünk Sámsonházának, hogy megkezdjük emelkedésünket Mátraszentistvánig, a 19 kilométerre lévő szakasz-állomásunkig.

Az időjárás megint kegyeibe fogadott minket, de tudtam, hogy ennek ellenére nehéz nap vár rám. Mivel szokásunk, hogy előre olvasunk, milyen terep- és egyéb viszonyok várnak ránk az út során, már előre ráparáztam a túra egy részére. Ez rányomta már napok óta a bélyegét a közérzetemre, pedig Tünde mondta, hogy nem lesz semmi baj. Alapvetően optimista alkatú és nyitott embernek tartom magam, de erre most nagyon rágörcsöltem. Mindenesetre hajnalban fantasztikusan szép környezetben hagytuk el Sámsonházát.

Az idill csak egy darabig tartott, mert egyszer csak elfogyott a jel, s egy ősdzsindzsásban kötöttünk ki, megkérdeztük Jakabot is, ő megerősítette, hogy jófelé haladunk még akkor is, ha csupa vizesek leszünk. De aztán persze minden dzsungelnek vége szakad, ahogyan az már törvényszerű:) S utunk erdőben vezetett tovább. bár egyszer azt hittem, hogy vége a dalnak: egy hatalmas bozótből közvetlen közelemben hatalmas morgásra, csörtetésre lettem figyelmes. Félig végigpergett az életem, elképzeltem, amint ránk ront a híres-hírhedt medlán, de Tünde kiábrándított. Megesküdött rá, hogy ez a zaj egy bozótba tévedt marhától (értsd ezalatt a tehenet, nem az olyan őrülteket, mint mi, akik arra járnak, amerre a madár sem) ered, mert hallani vélte, ahogy csapkodta a farkát:)

 

Túlélve a nap első sokkhatását, a kékről a kék négyzetre váltottunk, s lefelé igykeztünk, hogy megtekintsük a Mátraverebély-Szentkúton található kegyhelyet. A kegyhely Mátraverebély település határában található ferencesek által vezetett katolikus búcsújáróhely, Mária-kegyhely a Váci Egyházmegyében. A legenda szerint, Szent László a kunok ellen harcolt, azonban az  ellenség bekerítette és egy völgybe szorult. A király egy szakadékot átugratván az első lópata földre érkezése alkalmával víz szivárgott ki a földből. Bárdjával kiszélesítette azt és ekkor forrás tört elő. Egy 1714-es irat szerint egy néma kisfiú vizet keresvén lemaradt apjától, amikor megjelent a Szűzanya neki és egy lópatkójú mélyedésre mutatott, ahol víz csillant fel. Szomját oltotta és apja után kiáltott - meggyógyult némaságából. Ennek okán Szentkút lett a hely a neve, a helyet szentnek nyilvánították. 1700-ban aranykereszt ragyogott fel a vízben. XI. Kelemen pápa kivizsgáltatta az eseteket, az azóta megtörtént gyógyulásokat, melyek valódiságát elfogadta. 1701-ben a hívők ezrei előtt jelent meg a Boldogságos Szűz, a trónján ülve és a kis Jézust tartva a karjaiban. 2011-ben Boldog II. János Pál pápa vérével átitatott textília ereklyével gazdagodott a kegyhely. Az ereklye emlékeztet a pápa merénylet kísérletre, amely fátimai Szűzanya ünnepén történt, és Vatikán összefüggésbe hozza a fátimai titkokkal. Az ereklye látható minden év február 2-án, július 1-jén és a Fátimában először megjelenő Szűzanya ünnepnapján május 13-án.

A kegyhely megtekintése után felaraszoltunk a remete-barlangokhoz. A felaraszolgatást tényleg pókembersen kell elképzelni, mivel ha meg akarnám rajzolni a mintegy 500 méteres táv szintmetszetét, nemes egyszerűséggel egy függőleges vonalat rajzolnék. Barátságunk itt majdnem véget ért Tündével:) De nyugodjon meg a kedves blogolvasó, ez csak ideiglenes volt, mert ez egy ilyen nap volt.:)

Viszont, természetesen, nem bántam, nem bántuk meg, hogy felkúsztunk a barlangokig:-)

A kegytemplom fölötti hegyoldalon található barlanglakásokban a XIII. századtól éltek pálos rendű remeték. A barlangnak két kápolnája, egy nagyobb csarnoka, egy konyhája, étkezőhelyisége, három hálókamrája, egy kamrája és egy illemhelye volt. A helyiségek méretei változóak, legnagyobb a két kápolna és a konyha, belmagasságuk 1,9 és 2,6 m közötti. Mennyezetük sík, illetve a kápolnáé kosárívesen van kifaragva. Mindkét kápolnába oltárt, a jobboldaliban az oldalfalból előreugró karéjos végződésű keresztet faragtak ki a puha mészkőből. 1767-ben halt meg az utolsó remete, Jozafat testvér, aki a szentkúti Bazilikában van eltemetve. Ez Magyarország legjobb állapotban lévő legnagyobb remete barlang rendszere.

Jól megnéztük a barlangokat és a panorámát mielőtt leereszkedtünk.

Visszatérve a templomhoz nem a már ismert kék négyzeten akartunk visszacsatlakozni a kék útra, hanem a lila Mária-úton. Jakab teljesen mást mutatott, mint amit a fákon található jelzések, ezért megkérdeztünk egy  arra járó apácát, merre vezet a Mária-út, de nem tudta. Így a fákra hallgattunk. A jelzések és Jakab egy idő után egyforma irányt mutattak, csak aztán elfogytak a jelzések és Jakab sem adott semmiféle támpontot, lévén, megszűnt véleménye szerint az út. Józan paraszti ésszel próbáltunk gondolkodni és nem estünk pánikba. Jakab mutatta, merre vezet a kék, így a semmiben, úttalan utakon, igen meredeken próbáltuk a semmiben megtalálni az utat. Jakabban bíztunk csak, semmi másban, hiszen semmiféle más támpontunk nem volt. Ha nincs Jakab, sohasem találunk rá a kékre. Sok-sok emelkedés, be nem tervezett szintkülönbség és kilométer után végre csatlakozhattunk a kék úthoz! Megkönnyebbülésünk határtalan volt. s mondanom sem kell, a Mária-út többé nem tartozik a kedvenceink közé. Folytattuk utunkat Mátraverebély felé. Jakabra megint szükségünk volt, hiszen hatalmas labirintus-rendszerben mentünk: a növényzetet dzsungelben bejárt ösvényekhez lehet hasonlítani, mindegyik egyforma, jelzés persze sehol.

Talán most már rátérhetek arra, miért paráztam rá a következő szakaszra. Az összes útikönyv és térkép felhívja a figyelmet, hogy Mátraverebélyre  a romák lakta részen (a térképen fekete-fehéren ez áll: cigánytelep) ér be a kék jelzés. Sok fórumon írtak a helyről nagyon rosszakat, sokaknak volt igen kellemetlen tapasztalatuk, de persze voltak sokan olyanok is, akik simán áthaladtak a település-részen. Hazudnék, ha azt mondanám, nem tartottam magam is a helytől. Nem akarom megbántani roma származású kedves barátaimat és ismerőseimet, de azt hiszem, megértik, hogy ez a pár mondat és a szorongás nem miattuk, ellenük szól. Sőt senki ellenében nem szól, csak tényként íródik le. Szóval haladtunk Mátraverebély felé...

Aztán beértünk a romák lakta településrészre. Azonnal két-három kutya rontott Tündére, de szerencsére a kiáltására megszeppentek, s - bár a szájuk Tünde lábát érte - de nem marták, nem harapták meg.

Alig tettünk meg pár lépést (hozzá kell tenni, a kutyás incidens leszámítva, semmiféle probléma nem merült fel a település-részen, ha köszöntünk, visszaköszöntek az emberek, volt, aki integetett is), szembejött egy autó. Egy rendőrautó. Lépésben. Majd megfordult, s kísérő kocsiként lépésben mögöttünk haladva lekísért minket, sőt, mutatta az irányt is, merre haladjunk. Megbeszéltük, hogy kollégák vagyunk majdhogynem és hogy Ágasvárra tartunk. Azt gondolom, egyrészt szégyellem magam azért, hogy így ráparáztam a túra ezen szakaszára előítéletektől nem mentesen, másrészt azt is gondolom, hogy nagyon szeret minket valaki ott fent, aki felügyeli és vigyázza lépteinket utunk során...És azt is gondolom, hogy véletlenek nincsenek.

Mátraverebélyen az egyik bolt lépcsőjén megittuk a kólánkat és elbandukoltunk a vasútállomásra, ami tulajdonképpen már régen nincsen, ellenben az ott álldogáló, darazsakkal teli fán található pecsét használhatatlan, így visszamentünk a falu központjába és a takarékszövetkezetben bélyegeztünk.

A települést csodaszép útion hagytuk el. Jó volt újra érezni és látni a mező szépségét, a színek fantasztikus összhangját.

Persze ez a feeling nem tartott sokáig, mert megkezdtük az emelkedést az Ágasvári turistaházhoz. Hosszú, soha véget nem érő szakaszon haladtunk. Néha el-elfogyott a türelmünk, akkor fogtuk, ledobtuk a zsákot (persze, előbb még elmélkedtünk azon, mi a francot keresünk itt) és leültünk.

Aztán végre elértük a turistaházat.:-) Ahol nemcsak megebédeltünk, de macskát is simogattunk:-)

A tulajdonos hölggyel való beszélgetés, a finom omlett elfogyasztása  és a macsekkal való ismerkedés után nekiveselkedtünk, hogy eljussunk a Szamár-kőig. De előtte még a Newton-sziklát másztuk meg. A Newton-szikla nem csak kilátásáról híres. Ismertségét – és minden bizonnyal nevét is – részben annak a feliratnak köszönheti, amelyet egy, a tetején elhelyezkedő táblaszerű kőtömbbe véstek: „Newton hitétől mentsen meg az Isten”. A szöveg sokatmondó, és persze többféleképpen értelmezhető, de mindezek mellett mégis az andezittömbről elénk táruló erdők látványa teszi érdekessé a helyet.

 A Newton-szikla után jöhetett a Szamár-kő. A Szamár-kő a mátrai vulkanizmus eredetére utaló számos természeti képződmény egyike, mely az egykori magma-feltörések felszínre jutásával alakulhatott ki.

Szamárkő után kellemes úton haladtunk felfelé, de abszolút nem megerőltetően.

És még saját mobil-kékje is lett tündének. Így most már tudjuk, hogy a kék mindig arra vezet, amerre mi megyünk:)

Nagyon gyorsan Mátraszentisvánba értünk, ahol kisebb bolyongás után felhívtuk szállásadónkat, s kiderült, egy hatalmas vendégház lesz komplett a miénk. Mivel nem tudtuk, mennyire iható a víz, így a vendégházban talált két darab pohárban felforraltuk a csapvizet és azt hűtöttük le (még jó, hogy a két poháron kívül volt azért egy mikro és egy hűtő a hatalmas, kétszintes, sokszobás házban). ellenben miénk volt a hatalmas társalgő, ahol társadalmi életet is tudtunk élni:)

Olyan nap volt ez, amit soha sem fogunk elfelejteni. Aki olvassa a blogot, talán másképpen lát dolgokat, félelmeket, érzéseket, de kérek mindenkit: mielőtt köveket dobálna, nézzen a lelke legmélyére és gondolkozzon el rajta, ő mit és hogyan érzett volna hasonló helyzetben.

És akkor pár pillanatkép:)