Várt a vár

Nagyon-nagyon fárasztó és betegen végigdolgozott hetek után kész öröm és igazán emésztő volt a vágy, hogy menjünk, végre megint menjünk:) Ezúttal a Kétbodony-Szandaváralja 19 km-es szakaszt választottuk. Tettük ezt azért is, hogy végre befejezzük az "elátkozott", többször megszakított szakaszt, amelyen nem is olyan régen Fanny nagyon elveszett. Nem is vittem a belga juhászokat a gyaloglásra: egyrészt nagyon meleg volt, másrészt rengetegvaddal találkoztunk, éreztük a jelenlétüket, nem akartam kockáztatni. A tervezett szakaszunk:

Kétbodonyból indultunk , a Hangi presszóból. Gyors pecsételés után neki is indultunk az útnak, eleinte elég határozottan, ám utána rögtön eltévedve: egy jelet nem egyértelműnek értelmeztünk, így megvolt az első tévelygésünk. Persze nem volt az haszontalan, hiszen így Tünde bemutathatta úszótudását:-)

 Hamar ráleltünk a jelre, így folytattuk utunkat. Csak halkan jegyzem meg: ezen a szakaszon a szokásosnál sokkal többször tévedtünk el, s nem azért, mert bennünk lett volna a hiba - nagyon gyéren voltak felfestve a jelek, a későbbi szakaszokon pedig időnként csak a szerencse vagy a megérzés segített a tájékozódásban. Mindenesetre haladtunk az úton a meglehetősen nagy melegben és párában, nem rohantunk, élveztük a tájat és fotózgattunk bőszen.

Kezdőállomásunktól mintegy 7 kilométerre egyszer csak felbukkant egy sínpár, aminek azért is örültünk, mert tudtuk, nemsokára Becskén leszünk.

A vasúti sín után egy csodaszép búzamezőbe tévedtünk. 

A probléma csak annyi volt, hogy egyszer csak eltűntek a jelzések, s két út állt előttünk: Tünde az egyiken, én a másikon indultam el kék-vadászatra, végül nagy nehezen Tünde talált rá a jelzésre, aminek nagyon megörültünk. a kék jelzések mellett fel-feltűnt egy becskei fagyizó plakátja, ez reményt adott és már a szánkban éreztük a fagyi kellemesen hideg bizsergetését:-) De mentünk, töretlenül előre:-)

Gyönyörködtünk a színek kavalkádjában, s jutalom gyanánt a távolban megpillantottuk Szanda várát. Igen, kedves olvasó, ott az a gyufaszálnyi oszlop, igen, az a vár.

Pár pillanat és már ott is voltunk Becskén, ahol ez a tábla adott reményt az elkövetkezendőkre:-)

Reményt nem csak a táblából, ámde a palátokról már jól ismert fagyizóból is merítettünk: mindenkinek szívből ajánljuk az egyébként pecsételőhelyként is funkcionáló, isteni finom fagyikban bővelkedő Mader Fagyizót.

Becske első írásos említése egyébiránt 1272-ből származik (Bechke). A település neve feltehetően a Benedek egykori személynévből származik, ezt valószínűsíti, hogy a település közelében állt egy 12. században alapított benedek-rendi apátság. A mai kor nevezetessége egy buddhista sztúpa: 2008. szeptember 14-én, a Becske község mellett található Csigahegyen avatták fel Magyarország új, szám szerint hetedik buddhista sztúpáját. A megvilágosodás-sztúpa felavatását a tiszteletreméltó nepáli buddhista mester, Serab Gyalcen rinpocse végezte. A sztúpát természetesen mi is meglátogattuk a fagyizó tulajdonosával való remek beszélgetés után, mit sem törődve a szintkülönbséggel:)

A kitérő és  a panorámában való gyönyörködés után megkerestük a kéket, s nekivágtunk megint az útnak.Néha kicsit kábszereztünk:-)

Aztán gyorsan elértünk a magányos erdészházhoz, ami gyönyörű volt, ámde legalább négy irányba lehetett menni és jel, no, az végképp nem volt. hát akkor most merrefelé menjünk?:-)

Kisebb tévelygések, vaddisznóval való találkozás után csak ráakadtunk a jelre, így folytattuk utunkat.Találkoztunk egy pár turistával, akik közül az egyik kissé lenézően kommentálta, hogy nem ifjú titánként robogok felfelé az emelkedőn, mire felvilágosítottam, hogy ez az emelkedő és még a Nagy-Milicre való irtózatos kaptató is semmi a Camino első napjához képest.Nem szoktam ezzel kérkedni, de azt is gondolom, hogy egy magát természetjárónak valló ember nem kritizálja a másik tempóját, hiszen nem tudhatja, hány kilométer van már mögötte, milyen kondícióban vágott neki az útnak és különben is: ez nem rohanás, hanem élvezet.Különös, hogy ezzel a mentalitással Spanyolországban, az Úton egyszer sem találkoztunk...Mindenesetre egyszer csak felértünk és persze elágazott az út:)

Megtanácskoztuk a dolgot és elindultunk a jó irányba:) Mentünk, mentünk, felfelé, persze és egyre szebb lett a panoráma:)

 

Aztán még szebb:-)

Majd megláttuk a várat!:-) ÉS azt is, hogy mi vár ránk, hogy felkapaszkodjunk a tetejére. S akkor még nem is sejtettük, mi vár ránk, hogy lejussunk! De egyenlőre gyönyörködtünk:) A Cserhát 529 méter magas vulkáni csúcsán fekszik Szandavár romja és pontosan ilyen meseszép!

Sajnos nem tudjuk biztosan, hogy ki és mikor építtethette a kővár korai magját.1331-ben írtak Széchy Péter királyi várnagyról, aki Szanda várából parancsolt a váruradalomhoz tartozó környékbeli népeknek, akik különböző földesúri szolgáltatásokkal tartoztak a magas kővárban élőknek. Luxemburgi Zsigmond király kedvelt híveinek, a Pásztói családnak adományozta, majd a Csetnekiek kezére jutott. A 16. században, akkori birtokosa, a Báthory főnemesi család csak kismértékben erődítette meg a jelentéktelen várat, amit 1546-ban könnyedén elfoglaltak az Oszmán Birodalom csapatai. Híres várkapitánya, Hubiár aga a bujáki vár alatti réten vívott párviadalt Kapitán Györggyel, a hollókői parancsnokkal, egy rab váltságdíján való vitájuk eldöntése végett. Tinódi Lantos Sebestyén tollából maradt fenn a párbaj leírása, melyből megtudhatjuk, hogy a szemben álló felek vitézül harcoltak, így végül mindketten a maguk igazát bizonygatva tértek haza saját váraikba.A szandai „pogányok” gyakori rablóportyáinak megbosszulására végül 1551-ben a balassagyarmati magyar vitézek – a legenda szerint egy rejtett üregen keresztül – behatoltak a hegyi erősségbe, annak őrségét az utolsó emberig levágva. A győztes keresztény katonaság elvonulása során felrobbantotta falait, hogy többé ne szolgálhasson a „pogány” búvóhelyéül. Azóta egyre romosabb, régészeti feltárása és megóvása még várat magára. mi viszont nem vártunk - felküzdöttük magunkat a várba és nem is bántuk meg!:-)

Ketten a csúcson:

A várból csodaszépséges panorámában gyönyörködhettünk. Fantasztikus érzés volt megpihenni és csak nézni, nézni, gyönyörködni.

A pihenő után fájó szívvel vettünk búcsút a csodaszép látványtól, felvettük pókemberes ruhánkat (még Tünde, aki imád lefelé szökellni a sziklákon, szóval még ő is azt mondta, hogy nem tudja, hogy megyünk le innen) és megkezdtük az ereszkedést. Az erő velünk volt, de a bot is velem, így relatíve gyorsan magunk mögött hagytuk a várromot.

A vár meghódítása után gyakorlatilag csak pár kilométer volt az utunk végállomásáig, amit gyorsan abszolváltunk is: megérkeztünk Szandaváraljára. Pecsételés, Gyulára várakozás és a megérdemelt pihenés a kólával - ez volt a túra utolsó etapja:-)

Fantasztikusan kék ég, gyönyörű táj, csodaszép vár, kedves élmények. álljon itt emlékül néhány pillanat-kép szokás szerint:)