Jó volt a zivatarnak köszönhetően felfrissült éjjelen és hajnalon aludni, de elég nehéz volt felébredni. De, persze azért megtettük. Mert mi mást is tehettünk volna. A szokásos rutin (köztük persze egy reggeli tea elfogyasztása) után neki is iramodtunk (na, jó, ez költői túlzás), hogy pecsételjünk. előző este még sétáltam egyet a faluban és jól megnéztem, hol a pecsét: a buszmegállóban egy kedves faragott fadobozkában lapult, nagyon kulturáltan elhelyezve. Szóval nekiiramodtunk, de nem sokáig jutottunk: ez a két apróság állta el az utunkat:-)
Miután jól megsimiztük őket, pecsételtünk, majd nekivágtunk a szakasznak: Bakonykútitól egészen Bodajk után, a 81-es főútig kellett haladnunk.
Bár még fél hét körül járt az idő, de a nap már nagyon forrón tűzött: nem igazán értettünk egyet azokkal, akik azt időjósolták, hogy a szerdai nap volt a csúcs. sokkal, de sokkal melegebb volt már ilyen korai órán, mint más napokon ilyenkor.Araszolgattunk előre Bakonykúti-puszta felé.
Ezúttal nem láttunk őzit, de nagyon közel hallottunk valami nagyon erős hangot, ami akár egy őzbak vagy szarvas is lehetett, mindenesetre csak bízni tudok benne, hogy nem vaddisznó volt. Hamar elértük Bakonykúti-pusztát, bár ebben némi dzsumbuj és hiányos jelzés akadályozott, de nem volt nagyon vészes.
Feltartóztathatatlanul törtünk előre. Jó volt visszanézni a magunk mögött hagyott településre.
Túráink során nagyon megtapasztaltuk, mennyire ott kell lenni fejben is: nem elég csak izomból menni, de nagyon fontos a koncentráció. Ami nem is olyan egyszerű, mert egyrészt egyszerre kell figyelni a jelzést és haladni a néhol igencsak embert és lábat próbáló úton, másrészt egy idő után bezombisodik az ember és csak úgy megy, mert fáradt fejben is vagy csak úgy kikapcsol. ilyenkor azért történhet baleset, egy rossz lépés és kész a baj. Velem is ez történt: egy apró gyökeret benéztem és már el is tanyáltam. Szerencsére igyekeztem kontrollálni a mozgásomat (12 kilós zsákkal nem is olyan egyszerű), így a térdem nem ért földet, tenyérre estem, nem lett semmi bajom. Folytattuk utunkat, nagyon figyelve a jeleket.
A nagy figyelem következtében kicsit benéztük az utat (nem, nem vagyunk ennyire bénák, csak nem mindig evidensek a jelek, már ha vannak- ezúttal éppen megszűntek), de rutinosan csak kicsit kevergetünk. Az univerzum persze megint bebizonyította, hogy eltévelyedéseink nem véletlenek: egy elhagyott, ám de szép bányára leltünk:)
Kis pihenő után gyorsan magunkhoz tértünk, megkerestük a jelet és élveztük a panorámát:)
Haladtunk szépen tovább egészen a Gúttamási és Isztimér (igen, kedves Olvasó, már megint Isztimér:-) felé vezető aszfaltútig.
Pár kilométetrrel odébb már ott is voltunk a fehérvárcsurgói víztározónál. Azt nem részletezném, hányszor omlottunk össze lelkileg, hányszor nem értettük, mi a jó fenééért vagyunk mi itt és nem máshol - ezeket a negatív gondolatokat, fizikai és lelki fájdalmakat fedje rózsaszín homály. A lényeg, hogy megérkeztünk a víztározó egyik csücskéhez:)
A víztározó átlagos vízmélysége 6–8 méter, de legmélyebb pontjai a feltöltés
mértékétől függően elérik a 14–15 métert is. Maximális feltöltés esetén a
vízfelület 223 hektárra növelhető. A tervezését megelőzően a területet régészetileg feltárták: a feltárás alapján bizonyították, hogy a Római Birodalom
virágzásának idején, a 2. században a Gaja-patakot ezen a helyen gáttal
elzárták. A felduzzasztott patakot víznyerésre és fürdési célokra
használták. Nem kellően bizonyított, hogy a török uralom alatt is
működött a vízelzárás. Az a vélemény, hogy a törökök Székesfehérvár
esetleges elárasztására kívánták felhasználni, a szájhagyományban maradt
fenn.. Híres horgászhely, a benne élő halak rekordfogásokat ígérnek (harcsa: 218 cm, 77 kg), de minden évben fognak kapitális halakat, főleg harcsát.A hely szellemének megfelelően most is lelkes horgászokat a tó körül. Haladtunk a vízparton, majd egy sziklás részen, ahonnan nagyon szép kilátást nyílt a nagy kékségre.
Elég türelmetlenek voltunk már, hogy mikor érünk a Becsali-kocsmához, így megkérdeztük az egyik horgászt, aki megfelelőnek tartotta az irányunkat és biztatott, hogy hátha nyitva van a vendéglátóipari egység.És lőn csoda: elérkeztünk a kocsma előtt található horgászboltig, ahol pecsételtünk és a tulajdonos sem hagyott minket cserben - nyitva volt a kocsma!:.-) A meglehetősen jó hangulatban lévő tulaj örömmel adott nekünk két porció kólát is, majd miután becsukott, és elment, ott maradtunk és megreggeliztünk. Egy csapat helybeli srác érkezett hamarost a presszóhoz, rutinosak voltak: becsengettek és a tulaj felesége már szolgálta is ki őket, majd velünk is elbeszélgetett. Jól esett a pihenés, vánszorogtunk hát tovább. El kezdtük megkerülni a víztározót (emlékszel még, kedves olvasó, a tó méreteire??:-). Egy részen kissé elbizonytalanodtunk, éppen a térképet sillabizáltuk, mikor a semmiből előtűnt egy autó, a vezető kérdés nélkül közölte, hogy arra megy a kék és már ment is. Hmmm, caminos feeling, ugye?.) Egy idő után letértünk a tó közeléből és megkezdtük végeláthatatlan emelkedésünket a fehérvárcsurgói pincesoron. Az univerzum megint mellettünk állt: ezúttal érett szilvák képében:)
Egyre magasabbra emelkedtünk. És aztán jött a kapu. a kapu, melyen mikor beléptünk felhagytunk minden reménnyel. A reménnyel, hogy hamar odaérünk, ahová mentünk. A reménnyel, hogy normális utakon haladhatunk a kéken. A reménnyel, hogy nem megyünk sok-sok plusz kilométerrel többet (ráadásul nem a mi hibánkból). Íme a kapu. amire azt hittük, hogy ezt vártuk (lásd: szintmetszet fentebb, igazodási pont):
A kapu felirata szerint a Gajavölgyi Tájcentrumhoz érkeztünk. Megörültünk, hogy de jó, milyen sokat mentünk már. Ja. Csak hát, és ezt utóbb tudtuk meg: a kék nem a régi nyomvonalon megy itt furcsa módon, hanem tesz egy jó nagy kerülőt: gondozatlan, elvadult dzsumbujban, ahol azt sem tudod, hová lépsz és mi van a lábad alatt, igencsak meredek lefelé vezető veszélyes úton és még egy kerítésmászás is fokozhatja az adrenalin-szintet.
Nem az a baj, hogy többet mentünk és hogy mindezt elég necces terepviszonyok között (bár nagyon nehéz fejben átállni, ha egyszer rákészültél előző nap x kilométerre, megviseli az embert, ha többet kell mennie, másként osztja be az erejét lelkileg-fizikailag), hanem az a probléma, hogy azt sem tudtuk, hol vagyunk, hiszen egyetlen térkép sem jelezte a változásokat. Persze beazonosítottuk egy idő után, de csak utólag, milyen szakaszon haladtunk. Viszont így eléggé csalódtunk, mikor totál véletlenül odaértünk az igazi főbejárathoz, nem is tudtuk, hogy oda kell érnünk és hogy mennyi távolságot tettünk is meg valójában pluszban. Egy szónak is a vége: megérkeztünk a Gaja-völgyi Tájvédelmi Centrumba. Végre.
Megnéztük a térképet és reménykedtünk: egy büféről szólt a fáma. Már nagyon kivoltunk, muszáj volt hideget és édeset innunk. És igen, megkönyörültek rajtunk az égiek: a büfé nyitva volt és mi örömmel vetettük bele magunkat az élvezetek sűrűjébe: jégkrém, sok-sok üditő. És még a bakancsunkat meg a zokninkat is levettük - már olyan mindegy volt...Nem gondoltuk volna, hogy bármilyen inger ki tud minket zökkenteni az apátiából...És mégis megtörtént a csoda. Ahogy elindultunk, csodákat láttunk: A Gaja-patak völgye maga a csoda. elmondhatatlanul gyönyörű. Nem lehet szavakkal leírni, csak tobzódni lehet a színekben, a látványban. Sajnos, a képek sem adják vissza teljesen a szépséget. De talán kis ízelítőt adnak, hogy mindenki kedvet kapjon, hogy megnézze ezt a kis ékszerdobozt.
És még és még:
A szurdokvölgyben erősen párás a levegő, amely a buján tenyésző
növényzet létrejöttét segíti. Egy-egy kanyarulatban kedvező napsütési
helyzet alakul ki, ami szinte őserdei klímát teremt. A völgyből felfelé
haladva védelmi rendeltetésű égerligetek, szurdokerdők, karsztbokor
erdők között sziklagyep és lejtősztyepp található, melyeket a platókon a
gazdasági rendeltetésű mészkedvelő és cseres-tölgyesek követnek. A
területen komoly vadgazdálkodás is folyik, a vadaskertet még 1888-ban
gróf Károlyi Gyula létesítette. A nagyvadak – szarvasok, őzek,
muflonok, vaddisznók és a Magyarországon kizárólag Fehérvárcsurgón élő
szikaszarvasok – mellől nem hiányoznak az apróvadak sem, de a madárvilág
is jelentős.Bár ezen állatokkal nem találkoztunk, de elbűvölve haladtunk a patak partján. Láttuk az Ádám-Éva fát. Az elbeszélések szerint két öreg tölgy állt itt, a Gaja partján. Az erősebb, nagyobb termetűt Ádámnak, a kisebbet Évának nevezték el a helybeliek. A többszázéves fák közül az Éva nevet viselő fának nyoma sem maradt, társa az 1960-es években tűz áldozata lett és kidőlt. Azóta természetes átjárót képez a patak felett.Bár csak egy fa maradt, de átvette társa nevét, így a múltra emlékezve Ádám-Éva fának nevezik a kidőlt matuzsálemet.
Volt részünk egy kis mesterségesen választott adrenalinban is: egy másik fán imitáltam egy
patak-átkelést:-)
Sok-sok idő után hagytuk el az elvarázsolt helyet, nem nagyon akaródzott megválni a meseszép tájtól. Sok látnivalót nem néztünk meg, tehát vissza kell térnünk - fogadtuk meg. Érdekes, hogy itt el is feledtük, hogy mi fáj és hol sajog, el is feledkeztünk minden addig átélt bosszúságról, szenvedésről. De persze ez nem tarthatott sokáig, mert jött a nagy felfelé. A sziklákon.
Engem az motivált, hogy inkább felfelé megyek pókemberként a sziklákon, mint lefelé. Meg az, hogy el ne felejtsek koncentrálni, mert egy óvatlan mozdulat és ....no, nem is riogatom a kedves Olvasót. Legyen az elég, hogy ha esett volna az eső, akkor bizony nem kötöttek volna életbiztosítást ránk a biztosító társaságok. De hát minden nagyfelfelé azért van, hogy 1. felérjünk, 2. szép legyen a panoráma. Most sem volt ez másképpen.:-)
Kigyönyörködtük magunkat. Én kicsit attól féltem legbelül, hogy a lefelé vezető út is sziklás lesz, rá is készültem lelkileg, de szerencsére nem az volt:) Szép nyugodtan ereszkedtünk lefelé, s a sífelvonó magasában már meg is pillantottuk Bodajk városát:)
Felemelő érzés volt! Az is,ahogyan átmentünk a városnon és a Fenyő Büfében pecsételtünk (lett őzikés pecsétünk is:), kóláztunk és elmeditáltunk egy esetleges hamburger lehetőségén, de hát ez ugye nekünk túrán sohasem adatik meg a helyi fogyasztói, azaz nemfogyasztói szokások miatt. ÉS aztán jött a mai napra rendelt pokol következő felvonása: a 81-es főútig vezető 1,5 kilométert forró aszfalton, nyílt terepen, száguldó kocsik között tettük meg. Zombi-üzemmódba kapcsoltunk, csak így tudtunk araszolni. Végkimerülésig. Izzadtan, koszosan, porosan, hőgutával küzdve érkeztünk meg a szállásra, a 81-es fűút 20. km-énél lévő Sandokán Panzióba. elfoglaltuk a szobát az utolsó erőnkkel, lezuhanyoztunk és miután magunkhoz tértünk, elmentünk kajálni. Tünde a hely névadójához öltözött:) Meg kell mondjam, hogy bár a beígért légkondinak a szobában nyomát sem leltük, de a panzió konyhája fantasztikus. Nagyon finom és kiadós volt a kaja.
Vacsi után relaxáltunk egyet. Egy kolléganőnk FB-n felajánlotta, hogy - mivel a közelben lakik - ad szállást, de hát ugye az már volt. Megkérdeztük tőle buliból, hogy mit főz vacsira, majd Tünde buliból megadta a koordinátáinkat és hogy szívesen vennénk másnap reggel fél hétkor egy kis bundáskenyeret, mert arra vagyunk kívánósak. Nem gondoltam volna, hogy.... De ezt majd a következő blog-beszámolóban.
Elalvás előtt azért még Tünde kidolgozta a védelmi rendszerünket: mégiscsak a főút mellett volt a szállás és nyitott ablaknál kívántunk aludni:-)
És végül pár hangulatkép egy nagyon nehéz, de csodákkal teli napról:
