Road to hell

A meleg ellenére relatíve jól aludtunk és a szokott időben ébredtünk. A védelmi rendszerünkre sem volt szükség és a forgalom zaja sem nagyon zavart minket, bár a szobánk a főútra nézett. Összepakoltunk és vártunk. Egészen addig, míg kedves kolléganőnk tényleg meg nem érkezett és tényleg nem hozott nekünk elemózsiát. Nem gondoltam volna, hogy valaki képes ezért korán kelni és áldozatot hozni értünk..Anna mindkettőnk részére három zacskóban készített reggelit: az első zacsiban isteni finom sajtos bundás kenyér volt (köszönet neki és a kenyeret összeadó katonacsaládoknak - nem könnyű ám normális száraz kenyeret találni hozzávalógyanánt:-), a másodikban szépen felvágott paprika és paradicsom, a harmadik zacskó pedig isteni finom barackot és szőlőt tartalmazott. totál meghatódtunk a kedves gesztustól, igazán jól esett. Itt is köszönjük szépen!:-)  A bundás kenyérről és a zöldségekről fotó nem készült, de a többiről...no, majd később:) Kis beszélgetés és táplálkozás után a megszokottnál kicsit később, ámde nagyobb melegben indultunk neki a mai etapnak.

Aszfalton vezetett utunk egészen Csókakőig. Nem volt túl kellemes.

Azért persze megpillantottuk a várat, de még sokat kellett gyalogolnunk felfelé, míg el is értük.

Csókakő vára egyébként Fejér megye lényegében egyetlen középkori eredetű, a török időkben is használt vára. A Vértes hegység szélén, 479 m tengerszint feletti magasságon, egy sziklaplatón épült az objektum: stratégiailag kedvező fekvésű, mivel a mai 81-es út előzményét, a Gaja völgyében haladó utat ellenőrizte. (Ez az út azonos a tihanyi alapítólevélben említett „hadút”-tal.) A várat felújítják, építik éppen, de szerencsére azért be tudtunk menni, bár a termek még nem látogathatóak. Gyönyörű panoráma tárult elénk.

Bár én már évekkel ezelőtt jártam itt barátaimmal, de megint csak lenyűgözött a gyönyörű táj. Igaz, a vár romosabban sokkal inkább tetszett, de az tény, hogy nagy munkába fogtak a kivitelezők. Alaposan megtekintettük az erődítményt, de azért persze fotózkodtunk is:-)

A biztonsági őr javasolta, hogy lefelé a vár mögött található meredek lépcsőn menjünk le, bár elmondása szerint ő még sohasem járt arra, de mondták neki, hogy ott van. Megfogadtuk a tanácsát és átküzdöttük magunkat egy sziklaakadályon, aztán belevetettük magunkat a mélységbe:)

Miután leértünk szerencsésen, folytattuk utunkat az izzadt testünkbe folyamatosan belemaró bögöly-csapattal küzdve. egy nem túl beszédes, szintén túrázó párral is találkoztunk, de látszott rajtuk, hogy nem akarnának szóba elegyedni velünk, így nem is erőltettük a  dolgot, csak haladtunk előre. 

A következő igazodási pontunk a határnyiladék volt. Ezen kicsit elmeditáltunk, honnan tudjuk majd, hogy ott vagyunk, mert mi van, ha nem csak az egy nyiladék van. Az univerzum persze ezt is megoldotta: egy útjelzőtábla képében. Igaz, erre Kocsmáros-domb volt kiírva, de a térkép alapján úgy döntöttünk, itt a nyiladék és pihenőt tartottunk. Az sem zavart, hogy a táblára rossz info került ki Gánt tekintetében.  azért nem mindegy, hogy egy település még 1,3 km vagy 13 km-re (sőt, 15-re!) van az adott helytől, de felülemelkedtünk a dolgon. előkerültek az Anna által csomagolt gyümölcsök is - köszönet érte!:-)

A pihenő után haladtunk szépen egy nagyon szép erdei úton, meleg volt, de azért nem annyira vészes az erdőben, mint a nyílt terepen.

Már vártuk, hogy végre kiérjünk a jelzett aszfalt útra. No, nem azért, mert imádunk aszfalton menni, hanem mert az egy igazodási pont volt a távolságot illetően. Mikor kértünk, arra gondoltunk, hogy itt bizony rajtunk kívül nem sokan járhatnak. Ahogy ezt kimondtuk, megjelent egy félmeztelen futó srác (délelőtt 11-kor eszement hőségben, víz nélkül!!!) és szépen elrobogott mellettünk felfelé az úton. Erről ennyit. Mondom, hogy puhányak vagyunk:)Kiheverve a sokkhatást, mentünk tovább egészen egy szentképes fáig, ahol a kép kiesett a keretéből, Tünde illesztette vissza.

Mivel a kék szépen jelölve volt, el is indultunk rajta. Először aszfalton, majd erdei úton felfelé...

És vártuk, hogy a következő igazodási pont, a vadászház feltűnjön. Végig a kéken mentünk. Ehhez képest a vadászháznak se híre, se hamva nem volt. Ellenben megérkeztünk a Géza-pihenőhöz. Az emlékművet 1973-ban állították Dr. Göblyös Géza, a megyei Kék-túra Bizottság vezetőjének emlékére.

Nagyon szép panoráma tárult elénk. Csak egy aprócska, de tényleg nagyon aprócska probléma volt az egész helyzettel: a térkép tanúsága szerint a Géza-pihenő nem a kéken van. Ezen elhanyagolható tény arra világított rá, hogy úgy tűnik, rajtunk kívül minden kéktúrázó GPS-szel közlekedik, minden kéktúrázó betéve tudja a változásokat (főleg, hogy a kéktúra hivatalos lapján nincsenek is rajta az up-to-date változások) és senki sem lepődik meg azon, hogy némi pluszszint is belekerül az adott útszakaszba, teszem hozzá úgy, hogy víz, forrás vagy kocsma közel s távol nincs, a hőmérséklet meg nem minuszban mérhető. Kicsit puffogtunk ezen az egészen, de mentünk tovább. Túl sok képet nem is alkottunk, nem voltunk abban a hangulatban, mert rossz, ha az ember nem tudja magát beazonosítani a térképen. Persze egy kis pihenőnél rájöttünk, hogy mi változhatott, de ez inkább a józan paraszti ész diadala volt, mint sem a vonalvezetés megváltoztatásának logikájáé. Egyébként szép helyen, a Juh-völgyben haladtunk.Pihenő közben, mert azért gyorsan regenerálódik az ember,  kinéztünk a térképen egy kis direkt kitérőt is: kápolnapuszta régi temetőjét. Azt persze nem tudtuk ott, a völgyben, hogy Gántig és majd Kápolnapusztáig is, sem a testet, sem a lelket nem kímélő homokban haladunk végig, aminél nincs rosszabb egy túra közben. Akkor már inkább a Gibárt utáni agyagos sár.,.,. De azért, ah már elhatároztuk, akkor meg is néztük a temetőt. A tájékoztató táblákból az alábbiakat tudtuk meg: Az 1790-es években 16 ház állt itt, a hívek száma pedig 101 fő volt. 1930-ban Kápolna 62 főt számlált. Kápolna sorsa 1945 március 15-én pecsételődött meg. A 2. Ukrán front felderítő zászlóalja - miközben a megye északi része felé nyomult - elfoglalta Kápolnapusztát, ahol a visszaemlékezők szerint szinte minden férfit agyonlőttek, a legfiatalabb 20 éves a legidősebb több mint 70 éves volt. Akkoriban 20 család élt itt a hegyek közt, szinte elzártan a világtól. Az 50-es években az itt maradt 4-5 család Gántra vagy a szomszédos községekbe költözött. Az elhagyott házakat lebontották. 1980-ig egyedül 1 személy élt Kápolnán, ma már senki sem. Egyedül a temető néhány sírja és a túlélők őrzik az itteniek emlékét.Aki a mai Kápolnapuszta felé kirándul, az erdőben egy kis temetőre bukkan. Az elcserjésedett területen a mohlepte sírok feliratai között a halálozás dátuma sok esetben egy napra esik. Ennek okára az egykori kis településen lezajlott szörnyű eseményre emlékezve kaphatunk választ. 1944 őszén a németek által Csákvár határában felépített katonai repülőtérnek a csaták során fontos szerep jutott. Nem volt tehát véletlen, hogy a szovjet csapatok 1944. december 24-én támadást indítottak a Móri-árok–Vértes vonalon kiépített német állások ellen. A támadás lendülete azonban megtört, és Csákvár környékén három hónapra állófront alakult ki.A Gánttól négy kilométerre fekvő Kápolnán ezidőben húsz, zömmel sváb család élt. 1944 őszén, majd attól kezdve rendszeresen orosz partizánok jelentek meg élelmet szerezni, és vérfürdővel fenyegettek, ha elárulják őket. Az itt élők 1944 karácsonyáig hallgattak, majd feljelentést tettek a csendőrségen. Az egyik partizánt sikerült elfogni, aki azonban a Mór felé vezető úton el tudott menekülni. A visszaemlékezők szerint ő tért vissza a 2. ukrán front felderítő zászlóaljával 1945. március 16-án. A visszaemlékezők szerint ő tért vissza a 2. ukrán front felderítő zászlóaljával 1945. március 16-án. Megtorlásképpen minden férfit betereltek a házak pincéjébe és kivégezték őket. Hogy valóban így történt-e, azt máig nem tudjuk pontosan, ugyanis a túlélők különbözőképpen emlékeznek vissza az eseményekre. Vannak, akik úgy tudják, hogy két civil ruhás magyar katona lőni kezdte a szovjeteket, és ez vezetett a falubeliek kivégzéséhez.  Kápolna így férfi nélkül maradt, az asszonyok és a gyermekek nagy részét pedig kitelepítették.

Kápolnapusztát elhagyva visszatértünk a kékre és haladtunk a néhol homokos, néhol a semmivel sem jobb, kavicsos talajon. Már nagyon elegünk volt, minden bajunk volt és Gánt nem nagyon akart elérkezni.

Aztán végre elérkeztünk a gánti sziklához.

És aztán megláttuk végre magát Gántot.

Nem mondom azt, hogy ötödik sebességbe kapcsoltunk volna, azt nem nagyon tudtunk, eléggé kivoltunk: nagyon égtek a lábaink, eszement hőség volt, izzadtunk, szomjasak voltunk és a talaj maga volt a katasztrófa. De hát araszolgattunk előre. Utolsó előtti erőnkkel leadtuk a drótot barátnőnknek, Magdinak (aki vállalta, hogy hazafuvaroz majd minket), hogy elindulhat értünk. Aztán átváltottunk zombi-üzemmódba és bandukoltunk.

Nem könnyítette meg az élet a gyaloglást, mert igencsak nyílt terepen, majd  a faluba beérve aszfalton mentünk. Egyszer muszáj voltam árnyékba állni, mert eléggé szédültem, az ivóvizünk meg forróvízzé vált, tehát hűsíteni sem nagyon tudtunk. Aztán tünde kiszúrt a helyi temetőben egy nyomóskutat és azonnal bevettük amgunkat. Ittunk, teletöltöttük a palackokat friss és hideg vízzel, mert sohasem lehet tudni. Aztán nekivágtunk, hogy megkeressük a pecsétet. Rá is bukkantunk a Vértes (Mary néni) fogadóra. Én be sem akartam menni, mert látszott, hogy zártkörű rendezvényre készülnek: egy csomó gyerek lufikkal. De szerencsére Tündének nem vette el a józan ítélő képességét a hőség és bementünk az épületbe. És innentől kezdve csak szuperlativuszok következnek. A pincérnek a szeme sem rebbent, mikor betüremkedtünk a hatalmas zsákokkal, izzadtan, koszosan és nagyon szaglón az étterembe, ahol egyébként néhányan ebédeltek éppen. Tudta, hogy mi kell nekünk: limonádé és még a mennyiséget is kitalálta azonnal - fél liter per fő.Hozta a pecsétet is, többfélét és nagyon hamar a megrendelt cigánypecsenyét is. (Csak halkan jegyzem meg: hatalmas adag, isteni ízek és a nagy adag savanyúságot már magában foglalta az ár) Közben egy esküvőre készülődtek éppen, ment a gyerek-zsúr, folyt a rendes éttermi kiszolgálás. Mégis annyira gyorsak, kedvesek voltak és még humoruk is volt! Szóval, tiszta szívből ajánljuk mindenkinek az éttermet!

Jó volt ülni, enni, meginni a második adag félliteres hideg csodát és várni Magdit. Bár a nap a pokolba vezető út volt a szenvedéseknek köszönhetően, de  a befejezés remek volt.  Mikor Magdi megérkezett, még kicsit beszélgettünk és fagyiztunk, majd hazaindultunk. Köszönet a fuvarért!:-)

Néhány kép még hangulat-gyanánt:

Lezárult egy hatnapos szakasz. Szép a Bakony, szép a Vértes is. Mentünk jó sokat, hatalmas hőségben, szenvedtünk, sok-sok szépet láttunk. Megvoltak a mindennapi őzijeink és macskáink (lásd majd az "a macska" újságot:-) és még mindig beszélünk egymással:) Hamarosan folyt.köv.:-)