A szurdok csodája

Reggel a szokott időpontban ébredtünk. A szokásos indulási rutin után azonban szomorúan és roppant idegesen konstatáltam, hogy valaki megitta a közös hűtőben elhelyezett ízesített vizemet, amit két napon keresztül vonszoltam magammal és aranytartalék-fedezetként szolgált. Eléggé felhúztam magamat, mert ilyen a Camino negyven napja alatt sohasem fordult elő, pedig ott aztán volt részünk pár közös és dugig telerakott hűtőben... Szép, gerjedelemmel cirkalmazott tacepaót ragasztottam ki a hűtőre és a vendégkönyvbe is beírtam. Pedig remek volt a szállás, de ez az élmény azért elég negatívan hatott a közérzetemre. No, de ahogyan a művelt maori is mondja: show must go on. Nekivágtunk szépen az aznapra rendelt szakaszunknak. Bár szakaszhatár Tés, de szállásügyileg mi ma csak Jásdig kívántunk menni.

Neki is vágtunk a már ismert városrészen, aszfalton. Elhaladtunk az apátság, majd az arborétum mellett és balról leelőztük a már jól ismert vasútállomást is. Szép hosszú aszfaltúton hagytuk el a várost, cikázó autók között. Csak egy icipicit volt veszélyes a forgalom, de bizakodtunk, hogy az univerzum vigyáz ránk.

Nagyesztergárig mentünk aszfalton, aztán már járdán a világ leghosszabbnak tűnő településén. néha olybá tűnt, mintha sohasem fordulna be a kék az erdőbe. De azért megtörtént, igaz előtte még megismerhettük az óriások hintáját is:-)

A faluból kiérve gyönyörű erdőben haladtunk előre és a mindennapi őzink is megörvendeztetett minket. hiába no, minden nap kell, hogy legyen az úton vagy macska vagy őzi, hogy igazán jó legyen a túra:-)

Az erdős szakaszt nyílt terep követte, majd elérkeztünk Veimpuszta egyik igencsak romos épületéhez.

Úgy döntöttünk, itt tartunk egy kis pihenőt és megreggelizünk. Az előző nap vásárolt kóla (még jó, hogy nem azt dézsmálta meg a hűtő-fosztogató) remek szolgálatot tett:)

A pihenő után egy durva, vízmosta meredeken ereszkedtünk le, ahol sajnos láttunk egy őzike-tetemet is. Sajnos, ezt sohasem lehet elkerülni, de megszokni sem. Kiérve a mezőre két út állt előttünk, s mivel sehol sem láttunk elérhető távolságban jelet, így ketté váltunk. Szerencsére rátaláltam  a jelre (jutalmam egy ugráló nyuszi volt az úton), s kihasználva a térerőt, telefonáltam Tündének, majd együtt haladtunk tovább egy elég dzsumbujos részen, majd erdőben.

Többször voltunk bizonytalanok a jelzések összevisszasága miatt, de azért mentünk előre, mindig rátaláltunk a helyes útra. Míg nem elérkezett egy kedves patak-meder, csordogáló vízzel, ámde meglehetősen meredek partfallal.

Sajnos/szerencsére a képek nem adják vissza  helyzet megoldhatatlanságának intenzitását. Először a képen látható kidőlt fán próbálkoztunk, de Tünde, a felfedező is reménytelennek ítélte meg a  helyzetet. Aztán döntöttünk és a meredek part igencsak pókemberes megmászását választottuk. Az adrenalin dolgozott meg az izmaink is, az égő zsírról nem is beszélve, így elnyertük méltó jutalmunkat (bár egy jó kis emelkedő még hátra volt:-). Abba inkább nem gondolnék bele, mi történik, ha éppen magasabb a vízállás, akkor tényleg nem tudom, hogyan jutottunk volna át...  Az átkelés felett érzett örömünk vitt előre egészen Bakonynánáig, ahol végre találtunk egy működő nyomós kutat és egy elsőre kicsit megtévesztő pecsétjelet. A helyzet tisztázása érdekében megkérdeztük az egyetlen élő embert, akivel találkoztunk (ahogyan a Caminon, a kéken is mindig jön valaki, aki segít), hogy hol találjuk a pecsétet. Az idős úriember azonnal mondta, hogy merrefelé haladjunk, így meg is találtuk a nem működő kocsmát (miért is akarunk mi 40 fokban hideg kólát inni??:-) és ott a pecsétet. Itt:

Hogy nem látod, kedves olvasó, hogy hol is van a pecsét? mi is csak onnan tudtuk, hogy előre tájékozódtunk. A pecsét egy zacskóban van. A zacskó egy kötélen függ a kerítés másik oldalán. Nemes egyszerűséggel fel kell húzni. Próbáltuk is, mire egy hang kiszólt, hogy segít. Így is lett, megkaptuk a házigazdától a segítséget, majd hideg kóla helyett vízzel kínált. Nem igazán értjük, hogy miért kellett ennyi távot megtenni a bezárt kocsmáig, amikor sokkal közelebb is tehették volna a kékhez a pecsétet.  Mindenesetre tovább indultunk egy csodaszép erdei úton, az út mellett pedig egy vadregényes völgy kísért minket.

Festői tájon haladtunk előre. Elmélkedésünket és a tájra való rácsodálkozásunkat csak gyerek-üvöltés zavarta meg: csak reménykedni tudtunk, hogy nem ott vannak, ahová mi igyekszünk.De reményeink nem váltak valóra. Megpillantottuk hamarosan a Római fürdő pihenőt, s ott két-három német családot, üvöltöző gyerekekkel. Nem a gyerekek elevensége a probléma, hanem az, hogy egy ilyen helyen, erdőben nem kellene ilyen elementárisan üvöltözni, főleg, ha egészen biztosan zavarják mások csend-iránti vágyát, illetve egyik szülő sem vette a fáradtságot, hogy legalább egyszer rászóljon a csemetéjére, hogy picit vegyen vissza a hangerőből. Mindenesetre megérkeztünk.

Letettük a hátizsákokat, fotózgattunk és pihentünk.

Csodaszépséges hely a Római fürdő. És ott, a sátor alatt ezt még nem is igazán tudtuk, csak mikor nekiindultunk.

A Gaja-patak két csodaszép szurdokvölggyel is büszkélkedhet. Ez az egyik csoda. Az elnevezésnek nincs köze a rómaiakhoz és soha nem is működött itt fürdő, a Gaja-patak sziklák közé szorult vízesését nevezik így. És tényleg: a szurdok-völgy vízesése, a sziklákkal határolt völgy maga volt a csoda.

Sok időt eltöltöttünk itt és szerencsére a német gyerekek is eltávolodtak kicsit, így nem volt annyira zavaró az üvöltésük. Jól feltöltekeztünk lelkileg  a sok szépséggel. Így frissen vágtunk neki az út hátralévő részének és nem is csalódtunk: hamarosan elértük a Vadalmás-pihenőt, mely a Bakony legbővizűbb forrásáról kapta a nevét. 

Haladtunk szépen tovább, egészen egy cserkésztáborig, ahová nem mehetett be senki a tábla kiírása szerint, viszont mikor a legközelebb egy patakhoz értünk, három fiatal cserkész közölte velünk, hogy ők gátat építettek a patakon, azon áthaladhatunk. Megköszöntük, majd átsétáltunk rajta. Aztán picit szem elől vesztettük a kéket, de némi kupaktanács után meglett, aminek igencsak ideje volt, mert a hőség és a nyílt terepen való haladás igencsak megtette hatását közérzetünk tekintetében.

Véget nem érő bandukolás után végre elértük Jásd-Szentkutat. A keresztény szentkút 600 évnél is régibb, egyik legősibb búcsújáróhely hazánkban. Kápolnája 1825-1837 között épült barokk-rokokó stílusban, a korábbi fakápolna helyén, műemlék jellegű. Freskóit Károly Gyula festőművész készítette; 6 méter magas, bolgár mészkőből készült Mária-szobra Braun János szobrász alkotása. Az újkori hozzáépítések, a kálvária és a szembemiséző oltár 1961-1980 között készültek.

Innen már nem volt messze Jásd. Mivel tudtuk, hogy vagy a vegyes boltban vagy a kocsmában tudunk pecsételni, s mivel a bolt esett közelebb, így odamentünk először. S igen, kaptunk pecsétet, kólát és az eladóhölggyel is jól elbeszélgettünk. Mondtuk, hogy az " a macska" újságba szoktunk   írni, mire ő azt mondta, hogy reméli, hogy Jásdon is találkozunk majd macsekkal, hogy a falu bekerüljön a lapba. Hogy találkoztunk-e cicával, nos, kedves Olvasó, majd kiderül a lap oldalairól:) a falu egyébként nagyon jó benyomást tett ránk, ahogyan az Erdőalja Vendégház is: fantasztikus kényelem, igen igényes berendezés kedves fogadtatás és egy bűbáj Tücsök nevű kutya. Miután felfrissültünk és megvacsiztunk, kiültünk az erkélyre, Tünde muskátlit locsolt, aztán egy kis nasi meg kóla mellett jót kártyáztunk:)

Bár hosszú, forró nap volt a mai is, de a csodálatos Gaja-szurdok és a szuper szállás minden nyűgünket elfeledtette.

És egy kis hangulat:)