Végkimerülésig - első felvonás

Bár jól aludtunk, de azért nem volt túl örömteli a mobilcsörgésre ébredni a megszokott időben. Előző nap a szállásadónk elmondta, hogy mások is így osztják be a szakaszt: a nagy hegyen való átkelést másnapra időzítik, hogy kipihenten vágjanak neki a megpróbáltatásoknak. E szavak kicsit belénk égtek, bár három éve azért átkeltünk a Pireneusokon a Caminon, de az emelkedő mégis csak emelkedő:-) Szóval ez a szakasz várt ránk: Jásd-Bakonykúti.

Gizi néni, a szállásadónk elmondta, hogy hajnalanta kisrókák játszadoznak a kék útvonalán, így izgatottan vágtunk neki a korábban, a teraszról is jól látott útnak. Nagyon jól indult a túra: egy vadregényes hídon keltünk át a szállás kertjének végében csörgedező patakon.

Kisrókájat sajnos nem láttunk, de csodaszép úton emelkedtünk felfelé (mert hát emelkedni lefelé, ugye, nem nagyon lehet:-)

Sokat, nagyon sokat araszoltunk felfelé, de kénytelenek voltunk ezt tenni, hiszen egyrészt ott nem maradhattunk, másrészt a még nagyobb hőség előtt mindenképpen meg szerettük volna mászni az első három kilométert.

Szerencsére az univerzum szeder-bokrokkal segítette céljaink elérését, ami nemcsak a gasztronómiai élvezeteket jelentette, de kiváló alkalom volt arra is, hogy szusszanjunk egyet:-) Menet közben Tünde kötést cserélt a sarkamon ( a múltkori feltörés okozta károk miatti új bőr még érzékeny volt nagyon) és ő is küzdött a maga problémáival. Erőfeszítéseinknek köszönhetően elértük a tési Erdei Büfét, ahol ittunk egy kólát. Sajnos, a más vándorok által emlegetett hamburger majdhogynem urbán legendává foszlott: hét közben oly kevés a vendég, hogy nem éri meg hamburgert csinálniuk. Sajnos, nagyon sok helyen ezt tapasztaltuk a kéken: nem működő kocsmák, részlegesen nyitva lévő kisboltok. Hol van a Caminon megtapasztalt infrastruktúra?:-( Mindenesetre egy kólára jók voltunk:)

Tésen nem néztük meg a szélmalmokat, mert elég nagy kerülőt jelentettek volna, így nyomultunk előre Csőszpuszta irányába, aszfalton. Relatíve hamar odaértünk és meg is találtuk az Alba Regia Barlangkutató-állomást, ahol ráleltünk a pecsétre. Reggeliztünk és már éppen indulni akartunk volna, mikor egy kósza gondolatom támadt: milyen jó lenne, ha felbukkanna egy macska. A gondolatnak teremtő ereje van: akár hiszed, kedves Olvasó, akár nem, de ahogy ez a gondolat megfogant bennem, már fel is bukkant egy hófehér macsek a semmiből. A misztikus bársonytalpú extrakedves volt és nem csak jól viselte, de ki is követelte a simit.

Amikor elindultunk, fájó szívvel hagytuk ott a kedves macsekot. ez a kép él majd bennem róla mindig...

Visszakanyarodtunk a kékre és törtünk előre rendületlenül.

Hamarosan elértük a Hamuházat.Jól esett itt is egy kis pihenő.

A fotózkodás után folytattuk utunkat jól jelzett kéken a Tűzköves-árokban.

Meseszép volt az erdő és kaptunk tőle egy ajándékot: egy kedves őzike úgy gondolta, nem vagyunk veszélyesek számára és kicsit megállt nekünk pózolni:)

A következő igazodási pontunk az erdei szentély volt.

Itt már nem álltunk meg, mert a kis szentély előtti pihenőben rövid szünetet tartottunk. fényképeztünk, elolvastuk az elmélkedésre biztató tábla intelmeit, majd tovább indultunk Kisgyón felé.Először a bányászoknak emléket állító szobrot pillantottuk meg Kisgyónhoz közeledve, majd egy, kéktúrázóknak roppant biztató táblát láttunk. Főleg a második sort ajánlom a kedves Olvasó figyelmébe:)

A jelenleg Balinka közigazgatási területéhez tartozó Kisgyón 1541-ben a várpalotai, 1696-ban a csókakői várhoz tartozott. 1720-tól a Zichy családé volt, akik 1851-ben két részben eladták, de 1913-ban az állam visszavásárolta katonai célra és a Honvéd Kincstár kezelésébe adta át. 1922-ben kezdődött itt a szénbányászat – az első szénkitermelő aknát a gróf Szápári család telepítette – és 1972-ig termelt. A szénvagyon kimerülése után megszűnt a bányászat, és a bányászok is elhagyták Kisgyónt, az egykori szénbányára ma már csak a bányászmártírok emlékműve és a keskeny nyomközű kisvasút szénosztályozójának és rakodójának maradványai emlékeztetnek. Szerencsére a gyönyörű környezetben lévő házak egy részét sikerült turisztikai célra megmenteni, 12 kulcsosház kialakításával létesült a Kisgyón Természetbarát Telep.A telep egyik házában találtuk meg a pecsétet, ami - rendhagyó módon - nem pecsét volt, hanem előre pecsételt matrica, azt kellett beragasztanunk a füzetünkbe.

A matricák megszerzése után nekiveselkedtünk, hogy továbbfolytassuk utunkat, de Tünde észrevett egy ivóvíz 100 méterre jelentéstartalmat hordozó táblát, így bevettük magunkat a kis oldalösvényre és el is értünk egy nyomós kutat a focipálya magasában. Ime:

A víz életmentő volt az elmondhatatlan hőségben, de az is, hogy lerogytunk a kerítés tövébe és pihentünk.

És aztán jött, amire nincsenek szavak...Tünde szerint aromaterápia (mer' így elegánsabban hangzik), de szerintem egyszerűen csak szag-orgia..Nem is mondanék semmi extrát, mert erre nincsenek szavak...

A színes-szagos relax után éppen összeszedelőzködtünk, mikor kéktúrázó társunk érkezett egy border collie-val (Piszke), ő éppen Bakonykútiból jött és ment Jásd felé. Kicsit beszélgettünk, majd mindannyian mentünk a magunk útjára.

Amíg csak erdőben haladtunk, nem is volt baj, ámde mikor kiértünk a végeláthatatlan mezőkre, no akkor azért elmeséltük magunknak (időnként fennhangon), hogy nem vagyunk mi teljesen normálisak: negyven fok árnyékban, minden valamire való ember a strandon áztatja magát, mi meg bóklászunk itt aszalódva a napon.

A nagy semmi mentén, ki tudja, miért és mi célból, volt egy pihenő. Lerogytunk, mert félig-meddig árnyékban volt és a magunkkal cipelt szeméttel kosárra-dobást játszottunk. Marad a gyerek vagy őrült, ha játszik:)

Aztán persze rászántuk magunkat, hogy tovább araszolgassunk a hatalmas kánikulában. És feltűnt Isztimér. Mentünk és még mindig csak fel-felbukkant Isztimér. Egy idő után már csak Isztimért láttuk felbukkanni, ott is, ahol nem is volt valójában. Ezt az érzést elég nehéz elmagyarázni: megy az ember a nagy semmiben, el-eltűnik a kék jelzés, bármerre fordul, arra van Isztimér, de neki nem arra kell mennie.Fogjuk rá a hőségre és a délibábokra, hogy megint benéztünk egy kék-kanyart és mentünk potyára vagy 1 km-t a helytelen úton. Meg vissza is egyet. Aztán persze ráleltünk a helyes útra (cseles volt a jelzés nagyon), de akkor is nehezen hagytuk a hátunk mögött Isztimért. Fellélegeztünk, mikor végre találkozott a kék az Isztimérbe haladó pirossal:-)

A fenti képek fellélegzésünk megkönnyebbült pillanatait hivatottak bemutatni. És azt a reményt, hogy most már hamarosan ott leszünk a Burok-völgyben és aztán hopp, már csak egy kis ugrás és ott is vagyunk Bakonykútiban. Maradjunk annyiban, hogy a völgy gyönyörű volt, kalandosan romantikusan vadregényes volt menni a kéken. De szerintünk kicsivel több volt az a távolság, mint amennyit a fenti szintmetszet jelzett.

De hát egyszer csak kiértünk a Burok-völgyből és folytathattuk az utat Bakonykúti felé. Lépteink már kissé megrogytak: megtett pluszkilométerek, hatalmas meleg, fogytán lévő vízkészlet és a közelgő vihar. Engem főleg ez utóbbi zavart: nagyon félek a villámlástól és nyílt terepen meg pláne nem szerettem volna kit lenni, mikor leszakad az ég. Bakonykúti nem Isztimér volt. Nem láttuk. Sem közel, sem távol.

Sok fotó nem is készült: végkimerültünk. És aztán hirtelen, de tényleg minden átmenet nélkül beértünk Bakonykúti egyik utcájába. Isten bizony, nem lehetett észlelni, hogy ott valahol falu húzódik. De azért persze túltettük magunkat a sokkhatáson és örültünk, hogy a vihar előtt beértünk.Bakonykúti csodálatos természeti környezetben fekvő zsákfalu, egyben Fejér megye legkisebb önálló települése.

Megkerestük a szállásunkat. A keresést az nehezítette először, hogy nem volt páros meg páratlan oldal, hanem körbe mentek a számok. De azért megtaláltuk a szállásunkat. A házigazda még takarított éppen, de megbocsátottuk neki. addig ismerkedtünk a macsekokkal: Narancs és Hanky igazán kedves állatkák voltak:)

A vihart már a szálláson vészeltük át: felhőszaladás, villámokkal, mennydörgéssel. Jó, hogy nem a szabadban tört ránk ez az ítéletidő. Zuhanyzás, vacsora, beszélgetés a szállásadóval (Tar László, ajánlom a szállást mindenkinek, aki arra jár), kártyázás és már aludtunk is.

Nehéz nap volt. Tényleg erőnk fogytán tettük meg a szakaszt, de megcsináltuk. Lehet minket puhányoknak nevezni, hiszen biztosan nagyon sok túrázó rekordidő alatt végigrohanta volna a szakaszt, sőt, még többet is, de egyrészt nekünk sohasem ez volt a célunk, másrészt a hatalmas hőség még a tőlünk ifjabb titánokból is biztosan kivesz némi energiát.

Azért persze néhány kép csak úgy:-)