Legmagasabban a Bakonyban

A szokásos fél hat előtt egy perccel való mobilcsörgés után lassacskán felcihelődtünk és nekivágtunk, még  a nagy hőség előtt a Bakonybél-Zirc szakasznak. Bár, a szintmetszetet nézve, kicsit tartottunk az első kilométerektől, de szerencsére nagyon jól bírtuk a gyűrődést, bár ezt, ugyebár, hajnalban még nem tudhattuk.:)

 Az első etapot aszfalton gyalogoltuk csodaszépséges színek között.

Majd megkezdtük az emelkedést egy csodaszép erdei úton. Utunkat kisebb-nagyobb akadályok tarkították, de törtünk előre és persze felfelé, rendíthetetlenül a Kőris-hegy felé:)

Fantasztikus élmény volt ilyen tájon haladni még akkor is, ha csak felfelé vezetett az út.Hamarosan meg is pillantottunk egy...UFO-ra emlékeztető valamit, amiről azért persze tudtuk, hogy oda igyekszünk, hiszen a pecsét a radarállomás előtt várt ránk.

Azért persze még elég messze voltunk a pecséttől, így törtünk előre. Az út utolsó részét aszfalton tettük meg, a piroson, mert a kék egyszer csak eltűnt a szemünk elől. biztosan direkt vesztettük el, mert azért az emelkedő szerpentinen lényegesen egyszerűbb volt felfelé baktatni, mint egy meredek szakaszon pókemberesdit játszani. Főleg az én élemedett koromban::)

Aztán felértünk a polgári légiirányítási radarállomáshoz és mielőtt bármit is tudtunk volna tenni, megjelent az erdőből kisétálva egy...igen, kedves Olvasó, egy fekete macska:) Úgy tűnik, a Bakonyban mindenütt leadták a drótot a bársonytalpúak egymásnak, hogy megyünk és mivel már majd' másfél éve van egy sorozatunk az "a macska" újságban "Macskák az OKT-n" címmel, így a leglehetetlenebb helyeken is ránk találnak kedvenceink:) Miután így kiörvendeztük magunkat és még pecsételni sem felejtettünk el, még egy kis pókemberesdi után meg is érkeztünk a Kőris-hegy, a Bakony legmagasabb hegyének legtetejére a háromszintes, faszerkezetes, 1920-ban épült, majd 2002-ben megerősített Vajda Péter kilátóhoz. Egy kis pihenő és nézelődés után itt költöttük el reggelinket:)

A jóleső relaxáció után nekindultunk. Lefelé. Mert ahová felmegy az ember, onnan le is kell jönnie a legtöbb esetben. Na már most én felmegyek majdnem minden meredek felfelén, de a meredek lefelé nem az erősségem. Tünde már majdnem célba ért, mikor én még a botkokkal egyensúlyoztam lefelé. hiábano, aki öregszik, az vigyen magával járókeretet:-)

Miután megvolt a nagy lefelé abszolválása, haladtunk továbbra is előre méghozzá csodaszép tájon.

Öröm volt itt bandukolni a hőség ellenére, amit akkor még nem is nagyon éreztünk, hiszen nem nyílt terepen mentünk. Munkaügyben (mert néha azért volt egy kis térerő) azért néha meg kellett állni, hiába no, a szabadság az munka nélkül nem is lehet szabadság:)

Szedret eszegetve haladtunk lefelé Kisszépalmapuszta felé.

Hamar elérkeztünk a kis erdei pihenőhöz, ahol két acsarkodó vizsla fogadott, de szerencsére  nem bántottak minket, de ez nem a gazdáikon múlt. 

Utunk Szépalmapuszta felé vezetett tovább. Először aszfalton, majd egy nagyon látványos erdőszakaszon.

Ezután jött a feketeleves a negyven fok árnyékban és nyílt terep képében. Hááát, még az ősellenségemnek sem kívánom ezt az érzést, bár később ezeket a klíma-viszonyokat még visszasírtuk. Szépalmapuszta egyébként évszázadokon keresztül az Eszterházyak majorja volt, majd a rokonságukba került Pejacsevich Mikó család lett a gazdája. A 17. század óta tartottak itt ménest. 1962-től a bábolnai gazdasághoz tartozott, majd 1994-ben svájci tulajdonba került. Jelenleg a fő működési terület a vendéglátás; hotel és konferenciaközpont épült, ehhez inkább bemutató jelleggel csatlakozik kis gazdaság, ahol régi, hagyományos állatfajták: magyar szürkemarha, mangalica sertés találhatók. A környezetet kis tó, arborétum, szelídgesztenye-liget egészíti ki. No, mi ebből nem láttunk semmit, csak bandukoltunk a hőségben...

Mert minden véget ér egyszer, ilyetén, több-kevesebb hősiességgel viselt szenvedésünk is véget ért és beértünk egy árnyat adó erdős szakaszra. Az ember ilyenkor még az aszfaltnak is örül:-) Aztán egyszer csak megint eltűnt a kék, azaz rosszul értelmeztünk egy jelet. De az univerzum ilyenkor, tévelygéseink idején mindig ad cserébe valamit. ezúttal három kecsesen szökellő őzit láthattunk majdnem karnyújtásnyi távolságból, ahogy jöttünkre angolosan távoztak. Ha ez nem történik meg és utána nem ülünk le kupaktanácsot tartani, nem világosunk meg. De leültünk, majd felálltunk és meg is láttuk az elveszett kéket:)  Ilyen pofon egyszerű ez, kérem!:)

Aztán jött egy igencsak hosszúnak tűnő, nyílt terepen való vánszorgás Borzavár felé. Hátrafordulva azt is meg tudtuk állapítani, hogy honnan ereszkedtünk és gyalogoltunk idáig...Igen, kedves olvasó, ott  a hegy tetején az a bizonyos radar...

Radar már volt a hátunk mögött, de előttünk is felbukkant végre valahára egy objektum.

Persze még kellett egy kis idő, míg a toronyból templom lett:)

Borzavárra úgy fogunk emlékezni, hogy ott nincs semmi. Nagyon szerettünk volna inni valami hideget, de a bolt be volt zárva. Valami miatt az rögzült bennem, hogy a pecsét a boltban van, így tovább gyalogoltunk az Oázis Presszó felé, hogy ott pecsételjünk. De az zárva volt, ami nem csoda, mert nem kéktúrázó-barát a nyitva tartása. mikor a szomszédban lakó tulajtól érdeklődtünk, merre találjuk a pecsétet, közölte, hogy menjünk vissza a bolthoz, ott van a kerítésen. a hatalmas hőségben nem esett túl jól ez a hozzáállás, de persze visszamentünk és a pecsét valóban ott is volt a bolt melletti kerítésen. lerogytunk a kerítés tövében, némi árnyékot találva és csak ültünk. A pecsételés után nekivágtunk a Zirc felé vezető útnak, felfelé. A panoráma legalább szép volt a hátunk mögött...

Zircig pedig csak mentünk. A részleteket fedje jótékony homály. Elég az hozzá, hogy az univerzum megsegített megint csak minket, mert ahogyan betértünk a városba, az első utunkba eső ház egy presszó volt, ahová azonnal betértünk egy hideg kólára. Alig érkeztünk meg, azonnal ott termett két cirmos macsek és nagy étvággyal befalatozták a nekik kitett konzervkaját. Ezt jelnek, nagyon jó jelnek tekintettük:)

A pihenő után megkerestük szállásunkat, a Rézkakas Fogadót, majd nekiveselkedtünk a városnézésnek. Először az arborétumot tekintettük meg. A zirci Arborétum hazánk legmagasabban fekvő élőfa-gyűjteménye, 400 m-rel a tenger szintje felett. Első fáit a ciszterci szerzetesek ültették 1780-ban, amikor angolkertet alakítottak ki az apátság és az attól nem messze, a középkorban létesített halastó körül. Ezek közül a fák közül több máig áll.Az arborétumban közel hatszáz fa- és cserjefajt gyűjtöttek össze. A fajok fele a Bakonyban általánosan elterjedt, további 40 %-uk a Cuha völgyéből ismert. A betelepített hetven tűlevelű faj között találjuk Magyarország legidősebb simafenyőit. Tavasszal a patak két oldalán ex-situ védett lágy szárú fajok virágai nyílnak. Védett a növénykert kétéltű- és denevérfaunája is. A bejáratnál a középkorban kialakított, egykori halastavat az arborétumot átszelő Cuha-patak vize táplálja. A park állandó lakói a mókusok; a fák között időnként őzek is feltűnnek.

 Nemcsak arborétumot néztünk, de pihentünk is kicsit a tó partján:-)

Az arborétum megtekintése után a ciszterci apátságot is megszemléltük, igaz, csak kívülről.

Mivel úgy tűnt, még bírjuk a strapát, így elgyalogoltunk a vasútállomáshoz és pecsételtünk a könyvünkbe, hogy másnap ezzel már ne kelljen foglalkoznunk. Aztán visszagyalogoltunk a szállástól nem messze található Marietta Pizzériához, ahol isteni finom limonádét ittunk és nagyon finom kemencés tarját és sajttal, sonkával töltött bordát ettünk.

Mivel aznap mentünk vagy 28 km-t a városnézéssel és egyéb gyaloglással együtt, eléggé elfáradtunk. Este kiraktuk a vizeket és kólákat a közös hűtőbe, mert a mi szobánkban nem működött a hűtő, majd aludni tértünk.

Szokás szerint pár hangulat-elem:)