Elvesztünk, de aztán meglettünk...

Miután sikeresen befejeztük a kelet-magyarországi kék túra-szakaszt, nekivágtunk egy nagyobb etapnak a nyugati félen. Előző nap leutaztunk Veszprémen keresztül Városlődre (a történeti hitelesség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy indulás előtt még lenyomtunk egy 5 km-es teljesítménytúrát, hogy egy újabb Budapest Kupa-pecsétet szerezhessünk az igazoló füzetünkbe:-). Hamar odaértünk mind a megyeszékhelyre, mind pedig Városlődre. Igaz, kicsit érdekes volt, mert a városlődi vonat olyan helyeken állt meg, ami nem volt a menetrendben és ami volt, ott nem, de azért vettünk ezt az akadályt is. Leszállva a vonatról már láttuk, hogy egy úriember integet, így arrafelé vettük az irányt és nem is csalódtunk: szállásadónk volt az, aki így várt minket. Rövid pihenő után végigvezetett minket a településen, megnéztük a templomot, felmentünk a Kálváriára, majd kiderült, hogy szegről-végről kollégák vagyunk, hiszen mindketten a Magyar Honvédségnél dolgoznak a párjával. ennek örömére már tegeződve fogyasztottuk el a finom langallót és ittuk a házigazda pálinkáját meg borát. Ajánljuk minden vándornak a városlődi vendégházat a Turista utcában:)

A finom vacsi után nem volt nehéz elaludni, bár a reggeli (na jó, inkább hajnali) ébredés nem tett túl jót a közérzetünknek. De hát indulni kellett, hiszen várt ránk az út Bakonybélig, ráadásul egy hőségriadótól terhelt időszakban.

A már előző nap megismert település-részeken bátran haladtunk végig, majd megálltunk a Fenyves Presszőban pecsételni egyet. Örömmel hallottuk, hogy az ott iddogálók közül megjegyezték: ez ám az igazi turistáskodás, hátizsákkal menni és vándorolni. Ők még nem is tudták, amit mi már igen: sajnos, Jakabra nem számíthattunk, mert egy technikai malőr miatt minden adat elszállt róla, így magunkra meg a térképre voltunk utalva. A térképek persze nem voltak frissek és a magunk vonatkozásában is arra számíthattunk, hogy van józan paraszti eszünk és ketten vagyunk.

 Némi aszfaltozás után le is tértünk az útról, mert meg akartuk nézni Hölgykő várát. Hölgykő vára vagy „Herend vára” a mai Csehbánya és Városlőd között található, a Csigahegynek nevezett, észak-déli irányú hegyvonulat északi meredek nyúlványán. Hölgykő neve egyébiránt a magyar „hölgy” (jelentése hermelin) és a hegyi váraknál szokásos kő szó összetételéből származik.

Kis tévelygés után meg is leltük a várat, melynek  romjai egy 30 m × 30 m-es alapterületű dombtetőn foglalnak helyet, melyet egykoron a hegygerinc felől lehetett megközelíteni. Egykori bejárata még kivehető, ám néhány fal- és sáncmaradványon és az 5 m mély ciszternán kívül szinte semmi sem maradt.

Miután egy újabb várral gazdagodott képzeletbeli kincses-bányánk, tovább vándoroltunk (én vánszorogtam, mert úgy begörcsölt a jobb vádlim, hogy alig bírtam mozdulni, nem hogy menni) a kéken. először négylábúak állták utunkat: a kék átvezetett a legelőn, amit villanypásztorral óvtak. Tünde itt elég rázós élményekkel gazdagodott, a szó szoros értelmében, de szerencsére túlélte:) 

A megrázkódtatás után úgy döntöttünk, körbe megyünk, ami sikerült is és baktattunk tovább a nagy semmiben. a mező egyik távoli szegletében egy róka robogott ki, de mikor meglátott vagy megérzett minket, látványosan továbbállt.

Aztán bevettük magunkat az erdőbe, ami időnként csodaszép élményt kínált patakátkelésekkel, máskor azonban kisebb dzsungellé alakult. 

Bár nem esett már jó ideje az eső, azért volt, ahol igazi átúszni való tenger várt:)

Az úton, a kéket követve azért találkoztunk szívünket még inkább megmelengető jelzés-kombinációval is: a sárga nyíl köztudomásúlag a Camino jele:)

És aztán...Aztán elvesztünk. Pedig végig a kéket követtük, isten bizony! Az egyik pillanatban még láttuk, aztán már nem volt sehol. elkövettük azt a hibát, hogy sokáig mentünk még tovább, bár nem láttunk jelet, mert bíztunk abban, hogy ilyen kényelmes és szép úton vezet a kék tovább.Aztán vagy egy kilométer múlva nem akartunk tovább kockáztatni és fokozni a hülyeségünket: én leültem egy farönkre (és netes életjelet adtam arról, hogy elvesztünk a Bakonyban), Tünde pedig tovább ment, hátha lát kéket. Nem látott, így visszajött. Visszamentünk az úton, egészen addig, míg az utolsó jelzést nem láttuk (egy csodaszépséges őzi ugrott ki elém az útra, ezért érdemes volt eltévedni), s ott nyomoztunk tovább. Rá is akadtunk a kékre, elindultunk rajta, majd megállapítottuk, hogy bár tuti, hogy nem azon az úton jöttünk, de visszavisz Városlőd felé. Nem igazán értettük és értjük ma sem a dolgot:hiszen végig a kéken jöttünk Városlődtől és ha azon az úton nem jártunk, akkor hogyan lehet ott a kék és hogyan vezethet ott az út. De minket nem abból a fából faragtak, hogy majd háromnegyed órás tanácstalanság és sok plussz táv megtétele után bepánikoljunk!:) Visszamentünk újra az általunk alapnak elfogadott utolsó kékhez és egy, számunkra nem evidens irányt választottunk, mint egyedüli lehetséges megoldást. És az élethez szerencse kell!:-) Ott már találtunk kéket.  Továbbra is úgy véljük, nem mi hibáztunk, nem értjük, hogy milyen keveredés lehetett és lehet azon a szakaszon a kékkel, kéken, de tény: elég sok energiát kivett belőlünk az amúgy is hatalmas melegben a felesleges mászkálás.

Lenyugodva tovább törtünk előre Németbánya felé...Azért örültünk, hogy egy idő után elértünk egy kedves pihenőhelyet.

Rövid pihenő után nyomultunk tovább Németbánya felé előbb romantikus és vadregényes erdőben, majd aszfalton. Végeláthatatlan aszfalton, A hőségben...

Hosszas vánszorgás után végre elértünk a település széléhez, ahol a helységnév tábla közelében meg is találtuk a pecsétet, pecsételtünk és robogtunk tovább, mert még hosszú volt az út Bakonybélig. Nagy meleg, virágpor és lepkék, meg persze a mindennapi őzik - jellemezték vánszorgásunkat. Aztán megláttuk a távolban Bakonybélt.

Bandukoltunk tovább, mert hát más választásunk nem nagyon volt. Fáradozásunk jutalmaként be is értünk a településre és a Gerence fogadónál bélyegeztünk.

Kis küzdelem és már meg is érkeztünk a szállásunkra, a Vadszőlő Panzióba. Adminisztráció és fejenként két kóla után elfoglaltuk a szobát (szigorúan turista-osztály:-), ami nem volt túl nagy, de a célnak tökéletesen megfelelt. Zuhanyzás után pedig nekivágtunk, hogy felfedezzük Bakonybélt. A település első írásos említése 1083-ból való (Beli). Története mindvégig összefonódott a bencés monostoréval, melyet I. István alapított. Az Árpád-korban jelentős szellemi központ volt. 1023–1030 között itt remetéskedett Szent Gellért, a falutól nem messze egy kápolna is emléket állít neki. A török időkben teljesen elpusztult, és a pannonhalmi apátság birtokába került. A törökök kiűzése után a pannonhalmi apátság próbálta újratelepíteni a települést: a 18. század elején szlovákok, majd a század végén németek költöztek a faluba. 1815–1859 között híres üveghuta működött a településhez tartozó Somhegypusztán. Mi a monostort és a kertet néztük meg, az előbbit kívülről, az utóbbit belülről is.

Mivel figyelmünkbe ajánlották, hogy kóstoljuk meg a bencések által készített fekete ribizli likőrt, így vásároltunk egy kiskiszerelésű üvegcsével, majd némi üldögélés után visszaindultunk a szállásra. De hát nem is mi lennénk, ha nem ez történt volna:)

Visszatérve a fogadóba, megvacsoráztunk és persze megkóstoltuk azt as bizonyos likőrt is:) Isteni finom volt. Ahogyan a csirkével töltött tócsni és a csirke-aprópecsenye Vadszőlő módra:-)

Nehéz nap volt. A hőség és a felesleges tévelygés sokat kivett belőlünk, de azért még megtekintettük a kedvenc sorozatunkat a tévében és kártyáztunk is egy jót alvás előtt, mert élni tudni kell!:-)

És akkor néhány hangulatkép:)