Éjszaka mindketten temetőset és halottasat álmodtunk, egymástól függetlenül - beszéltük meg a hajnali mobil-ébresztő után. Lehet, hogy a jósvafői temetőbe bevezetett kék jelzés miatt? Ébredés után konstatáltuk, hogy túrázásunk legutolsó napja nem lesz zökkenőmentes: a 26 kilométeres úton lesz dolgunk Bódvaszilasig bőven esővel, sárral, hiszen egész éjjel és hajnalban is szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna.A bakancsok sem száradtak ki igazán, szóval így vágtunk neki az útnak:
Azért persze nem volt csúnya látvány a hajnali eső-áztatta kis falucska. A patakok az égi áldásnak köszönhetően igencsak megduzzadtak és az égen úszkáló köd- és felhőfoltok is vadregényessé tették az indulásunkat.
Az első mámor a táj szépsége volt a falucskában, sejtettük már előző nap is, hogy kis ékszerdoboz, de most egyre inkább bebizonyosodott a tény. Főleg, hogy egy kacsa-csapat is rájátszott a giccsfaktor fokozására, lásd fentebb:) De ez kellett, hogy kisimultan vágjunk neki a hosszú útnak, ami nem kevés szintet is tartalmazott. Tünde még barlangot is foglalt nagy lelkesedéssel.:-)
Aztán persze megtapasztaltuk, hogy milyen még nagyobb sárban menni, mint eddig:-)
Aztán megláttunk egy igencsak meredeken felfelé mutató táblácskát a "Hucul ménes" felirattal és máris felküzdöttük magunkat rajta. Jól jött volna most az előző nap látott pókemberes szerkó, de azért megoldottuk a dolgot. Szokás szerint most is kárpótlást nyertünk a meredek hegyoldal okozta kínlódásért: igaz, hogy ménes nem volt, de gyönyörű panoráma tárult elénk.
A kék jelzésre is ráakadtunk: a nagy meredek hegyoldal megmászásával kicsit rövidítettünk ugyan, de pont ugyanoda lyukadtunk ki, ahová egyébként is jutottunk volna. Nem lehetett betelni a táj szépségével, maga volt a mámor. Azután egyszer csak őzeket láttunk, nem tudtuk, mitől rémülhettek meg.
És aztán, mikor már feladtuk lélekben, hogy meglátjuk őket, hogy találkozunk velük, akkor ...akkor felbukkantak. Csodálkozva nézve ránk, mit keresünk mi ott, de jöttek. Gyönyörűek, szépségesek, kedvesek, aranyosak voltak.A hucul ménes.
Egyszerűen nem lehetett velük betelni. A mámor volt maga! Már nem érdekelt a vizes bakancs, a sáros út, csak a lovak voltak. Elmondhatatlan érzés volt egy ménes közepén állni és nézni őket. Talán ez a mámor látszik is a képeken...
Ahogy a ménes lehaladt, feltűnt a csikós is. Köszöntöttük egymást, ő pedig mesélt a lovakról. A ménes, melynek központja Jósvafőn található, közel 200 lovat számlál. A kancák és a csikók egy része itt található, a gergés-lápai rideg ménesben. A lovak egész évben szabadon járják a több száz hektáros, fennsíki jellegű legelőterületet, az éjszakát pedig egy oldalról nyitott karámépületben töltik. A legelőn történik a fedeztetés, az ellések nagy része. Ez a tartási mód megfelel az ősi időkben alkalmazottnak, illetve a hucul fajta igénytelenségéből, szívósságából adódó lehetőségeknek. A méneknek és méncsikóknak a Szinpetriben található régi tsz telep ad otthont. Jósvafőn a Lovasbázison pedig a turisztikában részt vevő, illetve a betanítás alatt álló lovakat helyezik el. Az élmény hatása alatt folytattuk utunkat a Szelce-völgyben, Szelcepuszta felé először mezőn, majd erdőben, később pedig aszafaltúton.
Elértünk a szelcepusztai turistaházig, ahol megpihentünk kicsit a ház előtti padocskán, majd ismét nekiveselkedtünk. S ekkor megint csodát, azaz csodákat láttunk:
Alig akartuk abbahagyni a fényképezést. Vizes volt a bakancsunk, éreztük, hogy nőnek a hólyagok a lábunkon (ki tudja, talán a Caminon voltak utoljára), sár volt, de ezek az élmények arra sarkallják az embert, hogy igen, érdemes, hogy csodaszép a világ! Aztán persze nekiindultunk, mert alig tettünk meg pár kilométert a 26-ból.
Minden csoda-zöld volt, és csoda-vizes. És volt, mikor egy-egy pocsolya átlépése patt-helyzetet teremtett:-)
Már majdnem Derenkre értünk, mikor kicsit megkavarodtunk. Jakab jelezte, hogy kicsit letértünk az útról, de máskor is volt már ilyen, hogy a jelzett út mellett mutatta az irányt. Most viszont valahogy csináltunk egy hurkot és pontosan ugyanoda mentünk vissza, ahol már jártunk. Így tartoztunk az ördögnek egy meredeken való visszakapaszkodással, majd folytattuk a csúszkálást felfelé az immáron helyes irányba. Tisztások és erdőfoltok között haladva értük el Derenket, a romközséget. A település középkori eredetű. Népessége megfogyatkozott a török hódoltság és a Rákóczi-szabadságharc alatt, majd egy 1711-es pestisjárvány következtében teljesen elnéptelenedett. Az 1715-ös összeírás szerint lakatlanul állt. Földesura, Esterházy gróf 1717-ben lengyel jobbágyokkal telepítették be újra. A falut 1943-ban kitelepítették a háztulajdonosok teljes körű kárpótlásával. A lakosság zöme Borsod-Abaúj-Zemplén megye különböző falvaiba költözött. A település teljesen megszűnt, templomát, épületeit lebontották. Ma már csak az iskola egykori épülete (ma emlékhely), a templom helyén épült kápolna és a közeli temető jelzi, hogy ezen a helyen valaha egy település állt. 1994 óta, július közepén, egy évben egyszer, az egykori búcsú napján a faluból származók összegyűlnek egy megemlékezésre. Mint magyarországi lengyelek sokuk még beszéli a helyi lengyel dialektust.
Természetesen pecsételtünk is, majd folytattuk utunkat a közben eleredő esőben.
Utunk az egykori házak helyét jelző táblácskák között haladt, majd megtaláltuk a temetőbe vezető utat is. Természetesen felmentünk. Döbbenetes volt a sok-sok egyforma fejfa, melyeken nem volt név sem, semmi. Egy tábla állt a temető bejáratánál, ott sorolták fel név szerint, hogy 1918 és 1943 között kik haltak meg a faluban, mennyi idősek voltak. Próbáltuk kikövetkeztetni, mikor mi történhetett a lakosokkal, családokkal a neveket olvasgatva.
Némán folytattuk utunkat az esőben és sárban.
Szerettünk volna felmenni Szádvár romjaihoz, de tekintettle a helyenként tényleg komoly baleset-veszélyt rejtő terepviszonyokra, inkább nem tettük meg. Nem mertük vállalni, hiszen így is nagyon kimerített minket a vizes bakancsban gyaloglás, az erős koncentráció a sárban csúszkálás miatt. tényleg nagyon kemény volt így menni, embert próbáló feladat. Így inkább tovább ereszkedtünk a Lakatos-forrásig. A forrás névadója, Lakatos László 1969. november 3-án a Meteor- barlang ún. Titánok csarnoka alatti részében zuhant le egy hágcsóról, súlyos koponyasérülésébe a kórházban belehalt.
És még alig tartottunk az út felénél! Akkor erőteljes kaptató következett, már csak, hogy fokozza a zombi üzemmódunkat. A Bába-völgyben emelkedtünk, utunkat víznyelők kísérték.
Soha véget nem érő volt a Szabó-pallag erdészházig vezető négy kilométer, de azért csak elértük. Teljesen átázva pihentünk meg itt. S végre én is megkaptam a saját lepkémet: egy pillangó rászállt a hátizsákomra:-) Az erdészháznál egyébként sok szépséges lepkét láttunk, a pecsétek közül viszont csak a fémmel tudtunk úgy-ahogy pecsételni, mert a gumist teljesen tönkretették.
A pihenő után már nagyon szerettünk volna Bódvaszilason lenni. Térerő nem volt egyik szolgáltató mobilján sem, így sms-ben üzentünk a szüleimnek, hogy kb. mikorra érnénk a kocsmához.És nekivágtunk a fennmaradó 5-6 kilométernek. A fennsíkon kanyarogtunk, aztán a Pócsai-kői víznyelőnél megkezdődött a nagy lefelé: nagyon-nagyon meredek szakasz a Barlangkutatók forrásáig.Azért útközben még láttuk a Meteor-barlangot is, igaz, csak messziről. A a víznyelő bontását 1961-ben kezdték el. A munka és a bejárás eredményeként a rendszer Magyarország akkori legmélyebb barlangjává vált. A Pénz-pataki-víznyelőbarlang –150 méteres mélységét előzte meg. Ennek az eredménynek az eléréséhez egy 120 órás földalatti expedíció is hozzájárult 1962-ben. Az 1 kilométeres hosszt 1963-ban érte el a barlang. A legújabb felmérések alapján azonban nem olyan mély a barlang, mint gondolták.1964 tavaszán hidrológiai módszerekkel (fluoreszceines vízfestéssel) sikerült tisztázni a barlang és az attól 1790 méter távolságra, 237 méterrel mélyebb szinten eredő Vecsem-forrás közötti kapcsolatot. Azóta sem sikerült ember számára járható méretű összeköttetést találni közöttük, pedig mindkét irányból próbálkoztak emiatt. Azért csak elértük a Barlangkutató-forrást.
És innen már tényleg csak két kilométernyi, soha véget nem érő út volt hátra. Bódvaszilasra beérve cigány gyerekek kértek tőlünk csokit, de mikor mondtuk, hogy nincs, egy "dögölj meg"-gel konstatálták, mi meg folytattuk az utunkat. Elértük a kocsmát, bár a szüleim közben, a megbeszéltek helyett - mivel nem kocsma, hanem büfé volt kiírva és mivel megkérdezték, hogy hol van a pecsét - már átmentek az állomásra, így megittuk a vendéglátóipari egységben a szokásos hideg üdítőnket és utolsó erőinkkel elvánszorogtunk az állomásra, ahol egy nagyon kedves vasutastól meg kaptuk pecsétjeinket. Szüleim is ott voltak és hozták a kukoricát, amire már nagyon vágytunk. Ezzel véget ért a nyolcnapos túra-etapunk, s fáradtan, roppant büdösen, de elégedetten autócskáztunk el Szirmabesenyőbe,m hogy ott töltsük az éjszakát.
