A sok élménynek, no meg a pálinkának és bornak köszönhetően remekül aludtunk. Mivel a házigazda megígérte, hogy hajnalban elvisz minket Zádorfalvára kocsival (Alsószuha, ahol megszálltunk, nem esik a kék vonalába, ezért volt az ide-odafurikázás, a szállásadónk nagyon kedves gesztusa) és hatra beszéltük meg az indulást, a szokásos időben ébredtünk és készülődtünk. Hatkor pontosan el is indultunk. Dapsy úr, aki egyébként a kis falucska alpolgármestere nem csak Zádorfalvára vitt el minket, hanem egy kicsivel tovább is, ahol a kék találkozik az országúttal: így "csaltunk" pár száz métert, de nem utasíthattuk vissza ezt a nemes ajánlatot. Így vágtunk hát neki a napi szakasznak:
A szerpentinező országút jócskán alattunk volt, mi pedig szemerkélni készülő esőben haladtunk a kopár dombocskán felfelé, Jakab hathatós segítségével, hiszen jeleket nem igazán láttunk.
Itt még nem áztunk el annyira, ellenben mikor beértünk egy csalitosba, majd az erdőbe, annál inkább lettünk vizesek és sárosak is. Helyenként komoly művészet volt kikerülni az egész éjszaka tartó eső nyomaival büszkélkedő gödröket, mélyedéseket.
Azért megoldottuk a dolgot, persze, de időnként elgondolkodtunk rajta, hogy ugrani vagy úszni a célravezetőbb:-)
Haladtunk előre szépen és hamarosan elértük az egykori határt. Itt egy határkövet láttunk mutatóban és jó pár, összegyűjtött határjelzőt egy kupacban.
Az útjelző optimizmussal töltött el. Főleg azért, mert elterveztük még indulás előtt, hogy teszünk egy rövid túrát a Baradla-barlangban, s megnézve az indulási időpontokat, a 10 órási túrát még el is értük volna. Folytattuk hát az utat, s hamarosan ki is értünk az országútra, majd megláttuk Aggtelek házait és a tornyot. Tegnap este Dapsy úr már elmesélte, hogy a torony valójában csak harangtorony, nem templomtorony, bármennyire is úgy tűnik, hogy az. Mire a falucska határába értünk, rákezdett az eső, így behúzódtunk egy buszmegállóba és felvettük az esőkabátokat.
Pár száz méter múlva a barlang pénztárához értünk. Tünde vette észre először.A világörökség részét képező macsekot, aki ott várt minket a pénztárnál.:-) Hagytuk a pecsétet és a jegyvásárlást, jól megsimiztük az igencsak beszédes kedvében lévő kandúrt és fotózkodtunk vele:)
Aztán persze pecsételtünk és megvettük a jegyeket is, majd beraktuk a hátizsákokat az ajándékboltba és mivel még csak kilenc óra volt, elmentünk megenni egy hamburgert. És kivel találkoztunk? Bizony vele személyesen: ott volt a pókember is!:-))
Azért persze nem felejtettük el, hogy hol is járunk. Az Aggteleki Nemzeti Park Magyarország negyedik, 1985-ben alapított nemzeti parkja. Ez volt az első olyan nemzeti park az országban, amely kimondottan a geológiai értékek – a vidék felszíni karsztjelenségei és a híres cseppkőbarlangok – védelmére alakult meg, mindazonáltal a területén sok védett növény- és állatfaj is előfordul. A Gömör–Tornai-karszt az egész Földön egyedülálló sűrűségben és változatosságban vonultatja fel a mérsékelt övi középhegységi karsztjelenségeket: mintegy 1200 barlang ismeretes a területén, ebből 273 Magyarországon, az Aggteleki Nemzeti Park határain belül nyílik, melyek közül 23 fokozottan védett. A barlangok is rendkívüli sokféleséget mutatnak: vannak köztük aktív patakos, függőleges és hasadék-aknabarlangok, illetve zsombolyok. A karbonátok kiválásának nemzetközileg számontartott alaptípusainak mintegy kétharmada megfigyelhető egyes barlangokban: függő- és állócseppkövek, cseppkőoszlopok, cseppkőzászlók, heliktitek, mésztufagátak, aragonitbokrok, borsókövek. Az Aggteleki-karszt és a Szlovák-karszt barlangjait az UNESCO Világörökség Bizottsága 1995. december 6-án berlini ülésén a Világörökség részévé nyilvánította, egyszerre az új-mexikói Carslbad Caverns Nemzeti Parkkal. Korábban csak kétszer vettek fel barlangot, mint természeti értéket a Világörökség listájára: először a világ leghosszabb barlangját, az 560 km-es Mammoth-barlangot (USA, Kentucky), majd a világ legnagyobb vízhozamú földalatti folyómedrét, a szlovéniai Skocjani-barlangot nyilvánították a világörökség részének.
A Baradla–Domica-barlangrendszer Magyarország legrégebben kutatott, legismertebb, évszázadok óta látogatott cseppkőbarlangja, ami az Aggteleki-karszton több bejárattal nyílik. Összhosszúsága a Szlovákiában nyíló, vele egy rendszert alkotó, 5,3 km-es Domica-barlanggal együtt meghaladja a 25,5 km-t. Természetes bejárata Aggtelek község határában, a messziről fehérlő magas sziklafal tövében nyílik.
A rövid túra, amire beneveztünk egyórás volt és kb. 1 kilométer mentünk. Az aggteleki bejárat környékére a jelentős méretű, cseppkőképződményekben gazdag, hatalmas termek jellemzőek. Az Aggtelek és Jósvafő között húzódó 6,6 km hosszú, közel horizontális lefutású főág tulajdonképpen a felszín alatt folyó patak medre. A kanyargó, az egykori vízszinteket jelző színlőkkel tagolt sziklaalagút átlagosan 10 m széles, 7–8 m magas; néhány helyen hatalmas teremmé szélesedik, máshol a leszakadt kőzetblokkok törmelékhegyeket alkotnak. A mennyezet látványos korróziós formái több szakaszon a víz oldó hatását bizonyítják. A járatfalakat díszítő, különböző méretű hullámkagylók a vízáramlás irányát mutatják meg. A barlang jellegzetes helyeinek, képződményeinek azonosítását nevek segítik.
Mivel a bakancsunk eléggé átázott a sárban és a vizes aljnövényzetben, no meg az eső sem segített túl sokat, így kifejezetten fáztunk a 10 fokos állandó hőmérséklettel bíró barlangban. Jól esett kijönni a felszínre még akkor is, ha kint megint csak szemerkélt kissé az eső, de legalább trópusi melegnek hatott a felszíni levegő. Visszaszereztük a hátizsákunkat és nekivágtunk az igencsak meredek lépcsősornak, mely a Baradla-tetőn található kilátóhoz vezetett. Egyszer csak egetverő nagy nyávogásra lettünk figyelmesek: a már ismert macsek volt az, megkeresett minket, hogy elbúcsúzzon, majd a világ legtermészetesebb módján ment vadászni.
A Baradla-tetőről nagyon szép kilátást nyílt, megérte felküzdenünk magunkat.
A kék egy karsztos úton vezetett felfelé tovább. Az ördögszántás, ahogyan korábban már olvashatta a kedves Bloglátogató, tulajdonképpen karrmező, ami a vízerózió egyik formája a karszt, azaz a mészkő, dolomit és gipszkőzetekben. Ahol a földtani időkben – vagy akár jelenleg is – viszonylag lapos kőzetfelületek kerültek a felszínre a vízerózió által, ott a karsztra jellemző kémiai oldódás folytán jellegzetes, éles szélű mélyedések, bordák, barázdák alakultak ki. Ez a lemezekre válás gyakran vízszintesen is megtörténik. A kémiai oldódás mellett a víz koptató, csiszoló hatása is jelentős szerepet játszik a kőzetek formálásában.
Imádtam!:) Aztán egy kommunikációs gap-nek köszönhetően (én korábban azt szerettem volna, hogy menjünk fel a Baradla-tetőre a kék háromszögön, de a kilátóra gondoltam, Tünde fejében pedig az élt, hogy fel kell oda mennünk mindenképpen), elindultunk az ominózus kék háromszögön. Ha ilyen jelet lát az ember, akkor sejthető, hogy elég magasra mászik, de a végén várja valami csúcs-élmény: szép panoráma, kilátópont vagy valami, aminek örülhet. Hát itt nem várt semmi: csak úttalan út, néha jelzetlenül, dzsungel, tüskék. És sok-sok morgolódás, hangos szitkozódás a részemről, ami nem miattam nem lett nagyobb villongás.
Mindenesetre túléltük és végül is nem mentünk többet, mintha a kéken haladtunk volna, sőt, paranormális jelenséget is láttunk: mi az esélye annak, hogy pontosan így dőlnek ki, csillagalakban a fák?:) Ja, és még mindig beszélünk egymással!:-)
Baktattunk tovább a kékre bukkanva és hamarosan elértünk a jósvafői barlang pénztárához. Itt pecsételtünk és ittunk egy kólát. Aztán megkérdeztük, hol találjuk a tengerszemet. El is indultunk és egy elvarázsolt szépségű tájra bukkantunk. A megkapó völgyben elterülő, csodálatos környezettel rendelkező tavat, mely tündöklő, smaragd színét az őt tápláló tiszta, bővizű forrásoknak köszönheti, 1942-ben a Jósva-forrás felduzzasztásával, mesterséges úton, elsősorban áramtermelés céljából hozták létre: a barlangok világítását természetes energiaforrásként az itt csobogó vízesések erejével oldják meg.
Természetesen nem tudtunk és nem is akartunk könnyen és gyorsan elszakadni a tengerszem-tótól: körbejártuk, megcsodáltuk, fényképeztünk a partján és rajta is.
És még a vízben is sikerült tükröződnöm, mi több: állnom:)
Miután kigyönyörködtük magunkat, megkíséreltük megkeresni az utat, ami sikerült is.:-) És folytattuk a menetelést a falu központjáig. Egy zsidó temetőn is keresztül vezetett meglepő módon kék jelzés.
Beérve a faluba, egy bársonytalpú fogadott és ült nekünk modellt:-)
Jósvafő egyébként csodaszép, nem csodálkozom rajta, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma anno műemléki jelentőségű területté nyilvánította népi építészeti emlékeket (elsősorban lakóházakat és faszerkezetű gazdasági épületeket) őrző részeit, hogy védje a község tájba illeszkedő építészeti kultúráját, a település ősi szerkezetét, a szerkezet és az abba szorosan illeszkedő építmények összhangját. E szerkezetet négy patak (Jósva, Tohonya, Kecső, Kajta) határozza meg; ezek a faluban folynak össze. A szalagtelkes falu házsorai, utcái a kanyargós medrek mellett alakultak ki. A védett értékek között jelentősek a 19. században emelt, tornácos lakóházak, az éghajlathoz igazodó méretű és szerkezetű, fából ácsolt csűrök, pajták és egyéb melléképületek.
Elgyalogoltunk a szállásra, az előző napról már ismert úton. Megint csak tiszta szívből ajánljuk mindenkinek a Dapsy kulcsosházat és a szemben álló vendégházat is, minden igényt kielégítő módon berendezett ház és szobák, nagyon szép helyen.
Vacsoráztunk, teáztunk és tévét is néztünk, majd a szokott időben nyugovóra tértünk- egy újabb szép nap állt mögöttünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése