Vándorlás a hosszú úton

Talán nem ér senkit meglepetésként a hír, hogy ma reggel is ötkor szólt a vekkernek kinevezett mobiltelefon. Hosszú út állt előttünk - 27 kilométer Putnokig. Gyorsan összekészülődtünk és már hátizsákostól mentünk le az emeltről a síház társalgó-konyhájába reggelizni. Igazán caminos volt az érzés: még mindenki aludt, csak mi készülődtünk. Reggeliztünk és nekiindultunk a mai szakasznak ( a szintmetszetből kettő is kellett, hogy követni tudja a tempónkat:-)

Először aszfalton, majd jól kitaposott erdei úton haladtunk lefelé, néha nagyon kellett figyelni, nehogy magával ragadjon a lendület a kissé csúszós, sokszor oldalazó talajon. Furcsa volt, hogy nem felfelé megyünk, hanem erőteljesen ereszkedünk lefelé:-) Az utat állítólag Török útnak hívják, bár a lényegen nem változtatott: elég necces lett volna itt visszafelé jönni és errefelé felkapaszkodni a síházhoz.

Mivel a táv elég hosszú volt a mai nap során, így hiába értük el hamar a Dédes várához vezető kék rom jelzést, úgy döntöttünk, nem megyünk fel a jelentős kitérőt jelentő, helyenként igazi meredélyekkel kecsegtető gerincre, így mentünk tovább a kéken. Lefelé. Olyannyira lefelé, hogy a pókember hozzánk képest csak kezdő lehetett volna. Miután leküzdöttük az akadályt, újabb tornyosult előttünk: Jakab segítségével újabb dzsungelben vezető kéket találtunk: már hiányzott az életünkből a mára rendelt dzsungel-harc. Megértem, ha nem sokan akarnak nekivágni a kéknek, hiszen nagyon sok szakaszán hasonló terepviszonyokkal találkozni.

Miután kibukkantunk a dzsungelből egy roppant vadregényes szurdokban, a Vár-völgyben találtuk magunkat, ami joggal érdemelte volna ki az őserdő nevet: kidőlt fák, aprítani való gallyak százai, szóval igazi érintetlen terület. Küzdelmeinkért cserébe két őzi vágott át előttünk, bennük is gyönyörködhettünk.

A Baróc-patak kísérte utunkat a Pirító-kőig.

Folytattuk utunkat és közeledtünk Mályinkához. Mielőtt a Begyeleg-tetőhöz értünk volna két férfival találkoztunk, akiket a kutyájuk kísért. Érdeklődtek kék túrázunk-e, mi is megkérdeztük, van-e gomba. Megdicsértek minket, milyen jó tempóban jöttünk Bánkútról, majd jó utat kívántak és mindenki ment a dolgára.Hiába no, Borsodban voltunk, ahol nem voltunk láthatatlanok, kedvesek az emberek és emberszámba veszik a turistákat is!:-) A tetőn egy kilátót láttunk, nosza, fel is mentünk rá és megcsodáltuk a panorámát. Később derült ki, hogy csak 16-án avatják majd fel a fából készült kilátót, mi megelőztük az avatási ceremóniát:-)

A kilátótól a kertek alatt és a pisztrángkeltető kerítése mentén, a harangláb mellett ereszkedtünk le a faluba. A település neve egyébként vagy a „hegyoldal” jelentésű mál szóból, vagy a szlovák malina („málna”) szóból ered egyébként. Semmi köze a "pályinkához":-)).

Hamar megtaláltuk a kedves Sanyi kocsmát, ahol ittunk egy kólát és pecsételtünk is. Tünde átment a kocsma melletti boltba is, ahol a nemrég szerzett új, gombászó ismerőseinkkel akadt össze. Meg is kérdezték, hogy még csak most értünk ide. Tünde elmondta nekik, hogy már egy jó ideje a kocsmában dekkolunk és élvezzük az ingyen wifi örömeit és a hideg üdítőt:-)

Feltöltődve, nagyon szép időben és jó kedvűen folytattuk utunkat Dédestapolcsány felé.

Hamarosan el is értük a település határában álldogáló Nagy-követ, ahol - többek között - sziklamászók szokták gyakorolni a mászást.

Elindultunk a nagyon hosszú településen. A mai Dédestapolcsány 1950-ben jött létre Dédes és Bántapolcsány összevonásával, így nem csoda, hogy meglehetősen hosszan gyalogoltunk, míg a falu közepén elértünk egy kedves kis presszót, ahová betértünk inni egyet, illetve - mivel azt olvastuk, hogy Upponyban igencsak bizonytalan a pecsételés - hogy kérjünk egy céges bélyegzőt. A kedves tulajdonos azonnal pecsételt és mikor elfogyasztottuk az italunkat, még ki is jött elbúcsúzni tőlünk a kert-helységbe. Továbbindultunk a hosszú főutcán. az egyik kerítésnél egy férfi kérdezett rá, hogy kék túrázunk-e és jó utat kívánva integetett, mikor elárultuk, hogy igen. Máshol egy nagyon szép macsekot akart Tünde lefotózni, de a cirmák elindult. A ház gazdasszonya éppen kint volt, megkérdeztem hát tőle, lefényképezhetjük-e a macsekot, el is mondtuk, hogy cikksorozatot írunk az "a macska" újságba. Kedvesen invitált be az udvarba minket, vadidegeneket. A falu is nagyon szép volt és az emberek is kiérdemelték a kedves jelzőt.

A falu után még pettyes lovat is láttunk:)

Pár tucat méter és már el is értük a Lázbérci víztározót. A víztározó egy mesterségesen kialakított tó, amelyet a Bán-patak völgyének elzárásával hoztak létre 1967 és 1970 között. A tavat azzal a céllal hozták létre, hogy ivóvízzel lássák el a Sajó-völgy településeit. A 6,2 millió m³ víztömeggel rendelkező, 77 hektár területen elhelyezkedő tó azóta fontos szerepet játszik a környék életében. A területét magában foglaló Lázbérci Tájvédelmi Körzetet 1975-ben nyilvánították védetté, s ez Észak-Magyarország első ilyen védettségű tájegysége.

A hatalmas kiterjedésű, Y-t formázó víztározó igazi horgászparadicsommá és pihenőhellyé vált. Utunk a tó partjától kissé fentebb vezetett, de azért sokszor lementünk fényképezni. Csodaszép volt a táj.

Bandukoltunk szépen a régi országúton egészen az upponyi sziklaszorosig. A Kalica-tetőn láthattuk a Herkópáter nevű sziklagerincen álló keresztet, mely a reformáció terjeszkedésének határát hivatott volt jelezni egykoron.

Hamarosan elértünk az upponyi gyaloghídig, ahol fényképezkedtünk, s mivel egy fiatalemberekből álló csapat is volt éppen a híd környékén, felajánlották, hogy együtt lefényképeznek minket - éltünk a lehetőséggel:-)

 

Egy idősebb néni megesküdött rá, hogy sem a kocsma, sem a bolt nincs nyitva vasárnap, így hálát adtunk a sorsnak, hogy pecsételtünk Dédestapolcsányban. Hamar elértük a falu határát, ahol a pincesornál megpihentünk egy hűs árnyat adó fa alatt.

A rövid pihenő után folytattuk utunkat a szikrázó napsütésben.

Aztán hamarosan következett Szilas-tető, ahová egy igencsak meredek kaptatóval lehet feljutni: tűzött a nap, igen meleg volt, árnyék egy szál sem a kopár tetőn, ellenben csodaszép felhők jöttek-mentek.régebben errefelé még kertek és szőlő-ültetvények uralták a terepet, de mára már semmi sincs, csak a kopár gerinc és néhány kiszáradt gyümölcsfa-torzó.

A Szilas-tető megmászása után lefelé ereszkedtünk erdőben, majd végeláthatatlan aszfaltúton folytattuk az utat Putnokig. Közben a Sajó-hídon is átbandukoltunk.

Beérve a városba, megkerestük a vasútállomást,a hol egy nagyon kedves és rutinos hölgy pecsételt a füzetünkbe. A váróteremben kicsit megpihentünk, majd folytattuk utunkat a szállásig. A Rózsa vendégházban szálltunk meg és mindenkinek melegen javasoljuk ezt a helyet: igényesen berendezett szobák és konyha, kedves vendéglátó és két bátor házőrző:-)

Zuhany és némi pihenő után elindultunk vacsorázni a város másik végében található Havanna Étterembe. Ezt a helyet is szívből ajánljuk mindenkinek: isteni finoman főznek és hatalmas adagokat adnak. No meg itt ettünk rántott csokit is:)

A hatalmas adag vacsora után jól esett egy kicsit mászkálni a városban. Putnok neve nagy valószínűséggel szláv eredetű, és utast, útmentit jelent. Más forrás szerint a magyar királyi szőlőművelők felügyelőjének, a „puttonnok”-nak a nevéből is származhat. Egyes források szerint ez tűnik valószínűbbnek, mivel ez a legészakibb terület, mely szőlőművelésre alkalmas. Található itt egy kastély, a Serényi-kastély is, mely kastély Serényi Alajos megbízásából 1834-ben, klasszicista stílusban épült. Eredetileg egy végvár állt a helyén, mely fontos szerepet játszott a törökök elleni védekezésben.

Este nem kellett altatódalt dúdolnia senkinek: hosszú volt a nap, de megint csak sok szép élményben volt részünk. Jó volt megpihenni.