Felhőkkel vándorlók

Előző éjjel esett az eső és még hajnalban is meglehetősen jó tempóban esdegélt. Ez nem kecsegtetett túl sok jóval. Az óra megint csak ötkor keltett, noha ezen a napon "csak" 11 kilométernyi út várt ránk. Tündének valahogy nem volt kedve felkelni, így - némi morgolódás után - én is visszafeküdtem, de aztán csak kikászálódtunk az ágyból és elmentünk reggelit venni a már ismert boltba. Reggeliztünk és elindítottuk az első vonatot is:) Összekészülődtünk, leellenőriztük a szobákat, nem hagytunk-e ott valamit, s szemerkélő esőben, hatalmas felhőben elmentünk, hogy a megbeszélt helyre dobjuk be a ház kulcsait. Visszafelé még elbúcsúztunk szállásunktól és nekivágtunk a szakasznak, Bélapátfalva felé.

Szarvaskő vára sem síkvidéki vár. Ezt magunk is megtapasztaltuk, amint roppant meredeken el kezdtünk a sárban felfelé csúszkálni, már ha ez a fizika törvényei szerint egyáltalán lehetséges. Nem tudtuk eldönteni, hogy a néhány lépcsőfok, segítség-e vagy sem, de volt részünk sziklákban és vizesen csúszós gyökér-kapaszkodókban is bőven.

A Várhegyen található rom-maradvány nem túl számottevő, ellenben a panoráma meseszép. Még felhőben úszva is az! Alaposan kihasználtuk a gyönyörködésre a lehetőséget!

Szarvaskő várát először az egri káptalan 1295. évi határjáró oklevele említette.Az 1545-ös országgyűlésen a rendek Szarvaskő lerombolását határozták el és kimondották, hogy a vár jövedelmeit az egri vár fenntartására fordítsák. 1596-ban, Eger eleste és a szerencsétlen kimenetelű mezőkeresztesi csata után Gáll János várnagy az őrséggel megfutamodott, elhagyta a várat, ekkor Szarvaskő a törökök kezébe került. Miután a vár a törökök birtokába került, nemcsak a vár belterülete, de a vár falai alatt elhúzódó házak is török birtokokká váltak. Szarvaskő egész 1687-ig maradt török kézben. 1687-ben, Dória János hadainak közeledtére a törökök belátták az erőd tarthatatlanságát és odahagyva a várat, Egerbe vonultak. Eger visszavétele után a vár ismét az egri püspökök birtokába került: ide vonult vissza 1710-ben Telekessy István egri püspök. Mindenesetre mi felküzdöttük magunkat a minimális vár-romhoz:-)

A panoráma megcsodálása után visszatértünk a kékre és kapaszkodtunk tovább egyre magasabbra, egészen a Veres-oldal kopár szikláiig. Bár az úttól kissé megrémültünk, de valamit valamiért: pazar látvány volt a felhőkben úszó táj::)

Bandukoltunk szépen tovább relatíve jó terepviszonyok között, rengeteg gombát láttunk, nem győztük fényképezni! Ilyenkor sajnálom, hogy nem szedhetünk gombát, hiszen hová is tennénk, nem tudnánk cipelni magunkkal. Mindenesetre impozáns látványt nyújtottak a hatalmas gombafejek úton, útfélen.

Hamarosan elértük a Gilitka-kápolna barátságosan szép tisztását..A kápolna Szűz Mária édesanyjának (Szent Anna)  emlékére épült a Gilitka völgyében, 1750-ben. A völgy nevét egy Kilit nevű püspökről kapta, a Gilitka szó ennek becéző, népies változata. Szent Anna tisztelete ebben a körben 1750 táján honosodott meg ezen a vidéken a szerencsés szülés és a helyes gyermeknevelés példaképeként. Napjainkban is, mint régen, Bélapátfalva és a hozzá tartozó falvak népe Szent Anna napján körmenetileg vonul ki a kedves, kápolnához.

Kis pihenő után folytattuk utunkat. Jó volt tudni, hogy nemsokára a Telekessy vendégházhoz érünk majd:-)  De azért persze még menni kellett pár kilométer, ám  a humorunkat nem vesztettük el:)

Hamarosan elértük a vendégházat. Kis kitérő volt a pecsét megszerzése: a bélyegző a vendégház előtti szépséges nagy fába nőtt dobozban volt. 

Pecsételés után megengedtünk magunknak egy kis üldögélést, de tényleg csak pár percet, mert esőfelhők gyülekezését véltük látni és tapasztalni. Hátunkra vettük a zsákot és nekiveselkedtünk, hogy mihamarabb a bélkői cisztercita apátsághoz érjünk.Hamarosan fel is tűnt a Bélkő.

A Bélkő a Bükk-fennsíkot körülölelő sziklasornak, az úgynevezett „kövek vonulatának” meghatározó indító tagja a Bükk nyugati részén. A hegy fehér sziklái 100 millió évvel ezelőtt emelkedtek ki az eltűnő őstengerből. Magasba törő, éles peremű sziklák tövében ritka, védett növények bújnak meg. Hazánkban egyedül itt található meg a fokozottan védett szirti pereszlény, az országosan csak két másik helyszínről ismert, fokozottan védett korai szegfű és a  magyarföldi husáng. A Bélkő oldalában 1963-ig folyt két mészkőbánya tölcséres művelése, ekkorra azonban a bányafal veszélyessé vált, ezért a termelést a hegygerinc tetején folytatták. A felső kőbánya 2002-ig, a bélapátfalvai cementgyár bezárásáig üzemelt. Ezalatt gyakorlatilag legyalulták a Bélkő tetejét, számítások szerint ma 7 millió köbméter hiányzik a hegyből. A hegy 550 méter feletti „sapkáját” 2008. február 15-én védetté nyilvánították. Sajnos, a kék nem érinti a csúcsot, így Tündével megfogadtuk, hogy egyszer mindenképpen megmásszuk majd! Kis bolyongás után - Jakab segítségével - megtaláltuk az elveszett kéket. Igen, kedves Olvasó, itt egy út megy:

S mivel itt egy út ment a dzsungelben, mi is erre mentünk, majd rövid, az elemekkel történő  tusakodás után ki is bukkantunk az apátságnál. A 781 m magas Bélkő lábánál, egy erdős-ligetes emelkedésen fakadó forrás (Háromkút) mellett található Magyarország egyedüli épségben megmaradt román stílusú ciszterci apátsági temploma, amely 1232-ben épült. A monostor, amely a templom mellett állt, már korábban megépült. A késő román stílusban épült templomot a 14-15. században gótikus stílusban átépítették. A nyeregtetős, háromhajós és kereszthajós templom torony nélkül épült. Nyugati, főhomlokzatán nyílik a nagyméretű, bélletes kapu a főhajón, afölött található a rózsaablak, a jobb oldali mellékhajóba pedig a laikus testvérek bejárata nyílik. Keleti végéhez a 18. században kontytetős, barokk sekrestyeházat építettek. Az apátság román stílusban megépített temploma nemzetközileg is elismert műemléki és történeti nevezetesség. Védőszentjeként a Nagyboldogasszonyt tartják számon.

A templom megtekintése és az üres üvegek forrásvízzel való feltöltése után - látván az egyre csak gyülekező sötét felhőket és hallva az "ígéretes" dörgéseket - szaporáztuk lépéseinket, de persze  a csodaszép tájnak nem igazán lehetett ellenállni. fotózni kellett.

Pár kilométer múlva beértünk Bélapátfalvára és már majdnem elértük a szállásunkat, mikor eszement nagy felhőszakadás zúdult ránk: éppen csak annyi időnk volt, hogy behúzódjunk a helyi OTP és önkormányzati létesítmény közös teteje alá. Mintha dupla dézsából öntötték volna a vizet, hatalmas villámlások közepette szakadt le az ég, szinte pillanatok alatt kezdett hömpölyögni a víz az utcán, úton és nagyon hamar tele lettek az elvezető árkok is. még jó, hogy ez az eső nem a szabadban, terepen kapott el minket. Majd egy órát töltöttünk el így, kényszerpihenőben..

Mikor felbátorodtunk annyira, hogy nekiinduljunk, még esett: hatalmas tócsákat kerülgettünk és szörnyülködve néztük az árkok tetejéig érő hatalmas víztömeget. Pár tucat méter után elértük a szállásunkat, a Kalcit Motelt. A gondnokot hívtuk telefonon, aki jött is, így hamar elfoglalhattuk a szobánkat. A hely egyébként nagyon jó, szívből ajánljuk minden útra kelőnek. Kicsit rendbe szedtük magunkat, majd azon megfontolásból, hogy  másnapi pecsétünk rendben legyen. nekivágtunk, hogy megnézzük, a vasúti megállóhelyen megvan-e a pecsét. Nem találtuk, így elgyalogoltunk a Szomjas Csuka vendéglőhöz abban a tudatban, hogy másnap is pontosan arra megyünk majd, viszont hajnal hatkor nagy eséllyel nem lesz nyitva a vendéglátóipari egység. A Lak-völgyi tóig bandukoltunk és nem bántuk meg!:-)

Az étteremben pecsételtünk és megittunk egy kólát, majd - mivel megint felhők gyülekeztek - visszaindultunk a szállásra. Visszafelé - érdekes módon - gond nélkül megtaláltuk a pecsétet a vasúti megállóhelyen:-) A motel mellett található étteremben megvacsoráztunk, majd a szálláson még kártyáztunk kicsit és tévéztünk is (éljen a civilizáció:-). 

Bár rövid volt a túra távja, de megint nagyon sok szép élményben volt részünk. Nagy fájdalmam, hogy nem tudtuk most megmászni a Bélkőt, de ami késik, nem múlik:)