Agónia 23.0

Mivel az előző túra-blokkot Kékes-tetőn hagytuk abba, így ma innen indultunk útnak. Hogy időben tudjunk indulni, előző este lemenetünk Mátraházára és a Vörösmarty turistaházban szálltunk meg. Az épület elég retro, mintha megállt volna az idő, de legalább volt tető a fejünk felett, volt ágyunk, sőt erkélyünk is, no meg Tünde hozott kártyát és csokit is (ami ugye az ember legjobb barátja:-), így elég jól eltöltöttük az időt miután megettük a reggelinek szánt zsemlénket is.

Az éjszakai hatalmas vihar után kissé lehűlt a levegő, így nem igazán voltunk lelkesek az induláskor, de hát várt a busz (nem akartuk még egyszer feleslegesen megmászni a Kékest, így busszal mentünk fel a pecsételő pontig, a Szanatóriumig) és a szakasz, bár Tünde azért még maradt volna:-)

A Szanatórium portáján elkértük a pecsétet, majd felcaplattunk a Toronyhoz és megkezdtük a lefelé ereszkedést a csúcsról. Eléggé csúszott a talaj az esti esőnek köszönhetően, de hát mentünk rendületlenül.

Hamarosan elértünk az Erzsébet-sziklához és a Szent Erzsébet-kereszthez, ahonnan visszanézve látszott, milyen magasról indultunk.

Folytattuk az utat, de hát mindenféle szikla került elénk:)

Az akadályok leküzdése után elértünk a Sas-kőre, a gerinc legmagasabb sziklájára. A kék útvonal nem érinti a követ, de a néhány méter kerülő igazán nem sok a csodás látványért. A 898 méter magasan található sziklán a világháborúban elesett turisták emlékműve áll, amit 1930-ban avattak fel, s nem utolsósorban csodaszép panorámában gyönyörködhettünk.

Jó volt megpihenni kicsit és rácsodálkozni a gyönyörű tájra.

Ha van Sas-kő, lennie kell kicsinek is, s tényleg: hamarosan rábukkantunk a Kis-Sas-kőre is, ahonnan szintén nagyon szép volt a kilátás.

Az "ingerek" után folytattuk utunkat és hamarosan elérkeztünk a Hármashatár-erdészházat jelző táblácskáig. Az én fejemben az élt, hogy itt van a pecsételő pont egy sárga oszlopon, így szépen megkerestük a házikót. A házacska meg is lett, de oszlop , főleg sárga, no az nem volt. Mivel nem reggeliztünk, így azt a döntést hoztuk, hogy a csodaszép helyen megreggelizünk (naná, hogy kolbászt:-), s aztán majd a sors megoldja a dolgot:)

Jól laktunk, majd felkerekedtünk és visszaindultunk az útjelző oszlophoz. És akkor...nos, akkor az útjelző oszlop előtt pár méterre megláttuk a sárga oszlopot, rajta a pecséttel.)Majdnem kiütötte a szemünket a sárga oszlop meg a pecsét is:) Ám mivel az élt bennünk, hogy a háznál kell bélyegeznünk, így az orrunk előtt álldogáló evidenciát észre sem vettük. Szóval itt pecsételtünk:

És ezután jött az igazi kihívás. Küzdelem. Harc önmagunkkal és a szinttérképpel. Aztán később  legnagyobb félelmeim egyikével, a villámlással és esővel. Ha azt mondom, nagyon kemény volt a szakasz, nem mondtam semmit. Többször mentünk zombi üzemmódban és az agónia szó is többször hagyta el ajkunkat, mint máskor. Kedves Blogolvasó, vess egy ismételt pillantást a szintmetszetre és megérted, főleg, ha már gyalogoltál egy icipicit is felfelé életed során:) A hegygerincen fűrészfogszerűen sorjáznak a hegycsúcsok, ebből az irányból érkezve először a magasabbak, aztán Sirok felé haladva az egyre alacsonyabbak, de a kéktúra szinte valamennyi hegytetőt útba ejti - vettük észre mi is az út során. Nem furcsa hát, csak éppen embert próbáló tény, hogy az 1014 méter magas Kékesről lefelé a 200 méter magasan fekvő Sirokig több mint 700 métert emelkedünk. Hmmm, vettük észre:-)Először a Nagy -Szár hegy, majd a Cserpes-tető lépett be életünkbe.

A panorámára nem volt panasz, de nagyon megszenvedtünk érte. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogyan voltam, voltunk képesek megcsinálni az El Caminot...Lehet, hogy az tulajdonképpen sétagalopp volt az OKT-hoz képest? Mindenesetre jött az Oroszlánvárhoz vezető igencsak pókemberes emelkedő, amit azért persze leküzdöttünk, de többször elgondolkodtam rajta, hogy öreg vagyok én már ehhez:)

Persze a panoráma most is kárpótolt mindenért.

A várat egyébiránt az Aba nemzettségből származó Kompolti Kázmér építtette IV. Béla parancsára. A várat először egy 1325-ös okmányban említik. A sáncokkal körülvett vár feltehetően Eger 1552-es ostroma idején pusztult el. Az Oroszlánvár legendái közül az egyik egy bátor, eszes szolgalányról, Ilonáról mesél, akinek apja lovászként szolgált Kompolti Kázmér földesúrnál. A vár avatásán a negyvenes éveihez közelítő urat mindenki a nősülésre biztatta, ám Kompolti Kázmér nemigen akarta feladni függetlenségét. Előállt az ötlettel, neki csak olyan asszony kell, aki az oroszlánt is meglovagolja. Legnagyobb megdöbbenésére Ilona jelentkezett. Egyesztendős határidőben állapodtak meg, ennek letelte előtt megérkezett a hatalmas fenevad, vasketrecben. A leány nem tétovázott, belépett a ketrecbe, s kezei között báránnyá szelídült az oroszlán. Az esküvő nem is maradt el, s férjét nem zavarta az sem, hogy alacsony származású hitvese fondorlattal győzte le, mivel fokozatosan édesgette magához a vadállatot.Íme a vár:

A vár-látogatás után újra hatalmas hullámvasutazásba kezdtünk. Utunk a Jóidő-kút felé vezetett, ami nem igazán működött.

Persze, míg ide elérünk volt kisebb kaland is az életünkben: Jakab (akinek nagy hasznát vettük többször) mutatta az egyik helyen, hogy bizony nem arra megyünk, amerre ő szeretné. visszamentünk, ahol kettévált az elképzelésünk, ámde nem láttunk sehol egy árva kék jelzést sem. Majd egyszer csak Tünde felvett a földről egy kis táblácskát. egy szépen festett kék jelzés volt. És igen, egy hatalmas nagy dzsungelbe mutatott nagy eséllyel, ahogyan Jakab is. Mentünk hát az úttalan dzsungelben, de mikor kikerültünk, megérte: egy lepke szállt  Tünde túrabotjára, zsákjára és a kezére.:-)

Szóval mentünk úton és úttalan utakon, majd elkértünk a Gazos-kőre, ahol megint csak rácsodálkozhattunk a táj szépségére és végre megpillanthattuk Sirokot is! 

Noha azt hihette volna a laikus túrázó, hogy most már pár perc és elérjük a települést, de hátra volt még a totál zombi üzemmódban nyolc kilométer. Az agóniát az is fokozta, hogy hatalmas villámlás és eső közepette araszoltunk tovább. Ha valaki ismer, tudja, félek a villámlástól, így kifejezetten örültem, hogy a Gazos-kőnél csapdostak a villámok. De hát nem volt mit tenni, menni kellett. Még akkor is, ha újabb akadályok nehezítették az utat:-)

 

Azért csak megérkeztünk a siroki vasútállomáshoz, ahol gyorsan pecsételtünk, majd aszfalton kanyarogtunk vagy három kilométer a falu központjáig.

Még éppen időben értünk a bolthoz, hogy tudjunk kólát venni. Itt kell megemlítenem, hogy a bolt kiszolgáló személyzete nem tudja, hogy ha köszön a fáradt turista, illik visszaköszönni. Nem tudja azt sem, hogy a fáradt turista nem lopni kíván hátizsákkal a hátán, hanem vásárolni. És az is teljesen felesleges, hogy tüntetően felmossa a boltos hölgy a padlót, követve a megfáradt turistát.Szerencsére a rossz benyomást kompenzálta a Vár Panzió és Étterem tulajdonosa, aki - miután megérkeztünk - gyorsan megmutatta a szobánkat, vacsorával kínált, amit örömmel el is fogyasztottunk: palócleves és őzpörkölt volt a menü tócsnival.

Mivel a településen nem iható a vezetékes víz, kaptunk ásványvizet a tulajtól, majd felmentünk a szobába, rendet tettünk és megcsodáltuk a kilátást az ablakból:-) A szállást mindenkinek ajánljuk, nem fogja megbánni:-)

Nagyon-nagyon nehéz volt ez a túraszakasz. Így leírva talán nem is lehet érezni, de komolyan mondom, nem hittük, hogy meg tudjuk csinálni probléma nélkül. Az időjárás sem kedvezett - legalábbis akkor még azt hittük, rossz volt az idő. Pedig, pedig:)) De hát emlékezzünk csak a szépre:)